Az Összeomlás című híres filmben egy kistisztviselő bekattan a dugóban, aztán pedig súlyos dolgok történnek. Magyarországon idén tavaszra jó hárommillió ember sokallt be, és ugyancsak történtek a dolgok. A közelmúlt összeomlása politikai természetű, helyszíne a nagy és hosszan regnáló politikai képződmény, amelynek irányítói szinte vakon mentek a végzetük felé.

VÉGZETESEN TÉVES FÓKUSZOK. Az 1987-1990-es periódus az addig uralkodó párt folyamatos átalakulását, végül összeomlását hozta. Kádárt többszöri kísérlet után végül Grósz Károlynak és csapatának sikerült elmozdítania. Belefogtak a régóta előkészített reformok bevezetésébe és a pártnyelvezet átalakításába. Kezdték használni a pluralizmus, később a demokrácia kifejezést, de kezdetben világossá tették, hogy főként az ő szerepük lazább elfogadásáról lehet csak szó, nem pedig alternatív politikai erőről.

De Kádár megkésett távozása és a megváltozott társadalmi hangulat belső pártharcba sodorta Grószt és vetélytársait, ez pedig felszabadította az MSZMP közvéleményét – gyors erjedés kezdődött. Pozsgay személyében Grósz esélyes kihívóra talált, a pártküzdelemben lelkesen résztvevő média pedig tovább erősítette a téves benyomást, hogy a küzdelem közöttük zajlik; holott ők akkor már – ezt ma jól tudjuk – a vesztes oldal vesztes bajvívói voltak. A szétesés közegében egyedül Németh Miklósnak és kormányának sikerült konzisztens, a korban értelmezhető alakzatot felvennie.

Az MSZP 1989 őszi megalakulásakor a rendszer már megbukott, csak még nem vette észre. A reform és az ellenreform képviselői egymáshoz képest definiálták pozícióikat, de a közvélemény már az ellenzék felé orientálódott. A korábban még üdvözölhető kisebb politikai reformok immár érdektelenek voltak. Nem kettős jelölés kellett, hanem szabad választás. Klasszikus szabadságjogok és az alkotmányosság elfogadott normái mellett a korábbi uralom bármilyen reformált változata merev ellenállással találkozott.

A korábbi vezetők gátolták az időben és helyesen bevezethető reformokat, az újak viszont belebonyolódtak a magyar reformhagyományokhoz jobban illeszkedő spontán privatizációba. A világ szinte érthetetlen módon átalakult a számukra, túl gyorsan, túl gyakran kellett dönteni. A maradék mozgásképesség megtartása érdekében a függetlenedő Németh-kormány rendszerváltási üzemmódba kapcsolt.

Az önhitt és saját dicsőségében fürdő NER is a szemünk láttára rohadt szét. Ugyanakkor a külsőségek, az uralkodó szavak, a fenyegetések által kiváltott pavlovi reflex miatt a kondicionált többség számára a folyamat csak fokozatosan vált világossá. A NER egészen rosszul fókuszált. Uralmi-szocializációs élményeiket korábbról szerezték, amikor még hibátlanul működött a kormánypárti alkotmányosság-csepegtetett jólét-áradó agymosás hármasa. A választói tudatot könnyen alakítható anyagnak gondolták, csakhogy nem számoltak a maguk öregedésével, ellustulásával, szellemi hanyatlásával és az egyre terjedő elutasítottsággal.

A rossz fókusz, a téves érzékelés köti össze a múlt század nyolcvanas éveiben lezajlott (MSZMP) és a húszas évek állampártjában (Fidesz) történt összeomlás karakterét. Mindkét esetben elfáradt a választónak nyújtott folyamatos jutalmazás élményéért cserében igényelt társadalmi érdektelenség és a megadó választás modellje.

ÉS A SZAVAK. Ugyanakkor a NER soha nem hajlott belátásra és együttműködésre, arcukhoz nőtt a hazugság, az alakoskodás és az uszítás álarca, és már csak a maguk – egyre utálatosabb – nyelvén tudtak beszélni. Háborúval fenyegettek, mígnem a szavazók agyának hátuljából előjött a felismerés: a NER maga a háború. Végül Orbán és társainak fenyegetése (ha nem ők maradnak, vége a világnak) szándékukkal ellentétben hatott, és aktív szervező erőt fejtett ki saját ellenzékük javára. Durva, tolakodó, agresszív fellépésükkel minden percben világossá tették: őket kell leváltani. A masszív kommunikációs ködösítés dacára egyre jobban látszott Hatvanpuszta, az orosz árulás és a gyermekbántalmazás.

Eljött a pillanat, amikor az ellenzéki választónak már könnyű volt eldönteni, kit hall. A NER nyelve egyre jobban elszakadt a normális szóhasználattól, a szavak és a gesztusok, a stúdiók világítása, a hanghordozás a hatalom gyakorlását szolgálta. A morális elkorcsosulás kifejezésekben, gesztusokban is jellegzetes formákat kapott. Ismét aktuálissá vált Victor Klemperernek A Harmadik Birodalom nyelve című klasszikusa a náci világról (amúgy ideje belevágni A NER nyelve című tanulmányba is). Az összeesküvési narratívák, a vihogás, a durva viccek, a párbeszéd kizárása erőszakos belebeszéléssel, vagy a kötelező fensőbbségi behódolás (elnök urazás egy teljesen civil szövegben, a vármegye visszahozatala és mások), vagy éppen Orbán felvett hanghordozása mint bölcselkedő öregé a maga nyers kultúrházas közönsége előtt: mind az uralom narratív kifejezései. Orbán valódi világképét (és nem ravaszdiságát) mutatja közhelyes és az utóbbi években eldurvult hangvétele. Még elhízásával is fals trendet teremtett: a hivatali nyakkendőnélküliséget.

A SZAVAK MÉRGE. A hazug fókusz szavai beléjük ivódtak. Végigkísérték őket az összeomlásban, és láthatóan tovább kísérik őket. Mert bár a hamis szó először bennünket fertőzött, de aztán ellenük fordult. A drámai mértékű választási vereség utáni hebegés-habogás mutatja, hogy a NER mérge mélyen behatolt saját elitjük agyába, és ott tovább rombol. 

Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2026. május 6-án.