Meglett, sőt megvolt férfikorban nehezebb is, könnyebb is a vallomás korábbi dicstelenségeinkről. Nehezebb, mert minden tapasztalatunk mutatja, s csak mi tudjuk igazán, milyen hülyeségekkel voltunk képesek foglalkozni, mennyi felesleges dolgot műveltünk, és milyen nevetségesek lehettünk bizonyos helyzetekben. (Erre gyógyír Emil Cioran biztatása: legyünk nevetségesek, a nevetségesség emberi, a nevetségesség felszabadít – nincs megvetendőbb az öntelt, ünnepélyes idiótánál, amire a románok bódító kifejezése a ’tembel solemn’.) De meg könnyebb is, hiszen ki törődik már azzal, hogy mit szóltak vagy mit szólnak az ünnepélyesek egy-egy ifjúkori marhaságunkhoz.

Vallomásos révületben elismerem tehát, hogy ifjabb koromban dalszövegeket gyűjtöttem. Noha volt közöttük népdal, talán eredeti, tiszta forrásból származó is, nem kísértett meg a folklórgyűjtés szenvedélye. Valahogy megérezhettem Wilde Oszkár mondásának általánosabb értelmét, aki azt mondta, két dolgot sosem próbálna ki: a népitáncot és a vérfertőzést. Hogy az őszinteség keserű poharát fenékig ürítsem, be kell tehát vallanom: gyűjteményem legbecsesebb darabjai a könnyűzene éppen menő remekeinek szövegei voltak, továbbá kuplék, bizony.

Gyűjtésem füzeteket töltött meg, s gyakran titokban végigénekeltem az egész repertoárt, tekintet nélkül az eredeti előadók nemére, korára, hangjára.

Érdekes volt tökéletesíteni, megváltoztatni, parafrazálni is ezeket a szövegeket. (Két ártatlan példa, bár nem saját költés: Gyere velem akáclombos falumba, Csak vigyázz, hogy ne lépjél a sza… lonba; és Szomorú vasárnap jött meg a folyásom, Hétfőre bedagadt mind a két tojásom. Az ilyen felkészülés is segíthetett aztán a középiskolában, hogy így szavaljuk a halhatatlan verssort: Kétes nedvet mért csepegtetsz még mindig belém?)

Sőt, meg is ihlettek ezek a rímes alkotások: magam is elkezdtem hasonló szövegeket írni, amiket az egyszerűség kedvéért verseknek neveztem, volt bennük érzés, rím és minden, ami kell; teljesen magamtól kitaláltam az akrosztichont, olyan verset írtam, amelynek sorkezdő betűi kiadták akkori reménytelen szerelmem nevét (J….y E……t).

Nem tudom, csökkentette vagy növelte-e kollektálásom értékét, hogy közben – falva az ingakilométereket – olvastam válogatás nélkül mindent, gyűjtöttem bélyeget, gyufacímkét (ez volt a legegyszerűbb), s nem utolsósorban mindenféle ostoba baleseteket (áradó folyóba esés, fáról lezuhanás, torokgyulladás 42 fokos lázzal, lórúgás, gázkályha-robbanás arcba, sípcsonttörés, bokatörés, minden, ami elengedhetetlen az igazi férfivá váláshoz). A füzetek közben egyre híztak.

Mindezeknek később anyagi nyoma nem maradt, vagy csak alig. A dalosfüzeteim eltűntek, tisztázatlan körülmények között – olcsó pletyka, hogy a kvantum- és más fizika szakkönyvek szorították le őket a polcról. Megmaradt viszont a műveltség, ami az aforizmatikus meghatározás szerint ugye nem egyéb, mint az, ami leülepszik, miután mindent elfelejtettünk. Szerényebben mondva: nagyon sok dalszöveget tudok kvázi akaratomon kívül, olyanokat is, amelyek kihoznak a sodronyból, és elátkozom a pillanatot, amikor a böhöm memóriámba betuszkoltam őket. (Csinibaba!!!) Egyebeket pedig felejtek, lásd az említett relativitáselméleti munkákat.

Nemrég a Jutubon-Jutubicán megláttam a Sír a telefon című slágert. Koós János énekelte magyarul, s amikor felidézte, hogyan zokogott előadása közben az egész közönség, fokozott érdeklődésssel hallgattam meg többször is. (A művész nagyvonalúan elfelejtette megemlíteni, hogy voltaképpen egy olasz számról van szó, a szintén felejthetetlen Volare Domenico Modugno Piange il telefono című daláról. Különben ha már a filmszövegeket a „magyarok” nem fordították, hanem szinkronizálták, a dalok nemzetközi repertóriumának átvételében igazán maradandót alkottak, százával vették át s énekelték magyar szöveggel a nagy nemzetközi slágereket, nemzedékek gyönyörűségére a gulyáskommunizmus fűszereként; Kordáék, Koósék, Kovács Katiék és a többiek sokszor az eredetinél jobb színvonalon adták elő a lélekápoló darabokat, szerzőik említése nélkül. Miközben a táborban ilyen szempontból a magyarok alkalmasint a legjobbak voltak, Romániában szinte index alatt tartották őket. Eszembe jut a jellemző mozzanat, amikor – a hatvanas évek végén – a Kislány a zongoránál Koós János előadásában a brassói Aranyszarvason nem nyerte el a megérdemelt díjat, pedig magasan a legszebb és a legjobban előadott dal volt.)

No, szóval miért is Sír a telefon? Meg Koós János. A szövegét most írom ide, a dalosfüzetemben nem volt benne (addigra, említém, a gyűjteményem eltűnt, most döbbenek rá, hogy ellophatták irigy és kevésbé szorgalmas gyűjtők – talán éppen J. B.?) Készüljenek fel, megható.

Férfi telefonál.

Kislány hangja: – Halló!
– Kislányom, küldjed az anyukád, mondd meg, kérlek szépen, várom válaszát.
– Ki vagy, bácsi, aki tegnap is telefonált? Miért lett olyan szomorú az anyukám? Sírt is.
– Hívjad, siess hát, biztosan elűzöm a bánatát…
– Mondd, bácsi, te valami rosszat tettél az anyukámnak? Amikor keresed, mindig azt mondja: „Mondd, hogy nem vagyok itthon!”
– Hát mondd el, hogy milyen a szobád, és áruljad el azt is, hogy hogy írni tudsz-e már?
– Tudok írni, pedig még csak óvodába járok, az anyukám tanított. Tudod, nekem nincs apukám, mint a többi gyereknek.
– Hidd el, nekem is fáj, hét éve szenvedek már, és egyre csak várok reád.
– Az nem lehet, én még csak hat éves vagyok. Miért nem válaszolsz, bácsi, sír a telefon (?).
– Kislányom, én sírok, gyötör egy nagy titok, s ha erre gondolok, félek, hogy választ nem kapok. Érzem, hogy mást szeret, így élnem nem lehet. Ezért sír oly nagyon a telefon.
– Ne sírj!
– A képed ezerszer láttam már, szeretném, hogyha végre mi együtt nyaralnánk.
– Te láttál már engem? Én már úszni is tudok, majd megmutatom neked. Meglátod, milyen ügyes vagyok.
– Kérlek, segíts hát, én úgy szeretlek téged s az anyukád.
– Te szeretsz minket? Miért? De én még sohasem láttalak! Bácsi, miért sír megint a telefon?
– Kislányom, én sírok, gyötör egy nagy titok, s ha erre gondolok, félek, hogy választ nem kapok. Nélküled céltalan a holnapom, és ezt nem akarom. Érzem, hogy mást szeret, így élnem nem lehet. Ezért sír oly nagyon a telefon. Kérd hát, hogy várjon…
– Már megy el…
– Hogy megbocsásson…
– Elment.
– Ha elment mégis, elbúcsúzom én.
– Szervusz, bácsi.
– Szervusz, kicsi.

Mélységesen drámai, kétségtelenül, nem csoda, hogy patakzottak a könnyek. A súlyos társadalmi gondokat görgető szöveg még aktuálisabb ma, hiszen mind több országainkban a szétszakadt család, a félárva gyermek, a „zabi” (ezt becézve mondom, hátha a ‘zabálnivaló’-ból jön). Meg hát persze megváltoztak a szokások és a szülő-gyermek viszony elemei is.

Elképzeltem, hogy a gyötrődő, magát visszakönyörögni akaró apa ma miket, hogyan beszélne a kislányával.

– Kislányom, küldjed az anyukád, mondd meg, kérlek szépen, várom válaszát.
– Ki vagy, geci, az a telefonbetyár, aki tegnap is idepofáztál? Úgy látom, nem bunkofonon hívsz. Miért keseríted az öreglányt? Bőgött is, amilyen hülye érzelgős.
– Hívjad, siess hát, biztosan elűzöm a bánatát…
– Űzöd a nyavalyát! Mondd, mi a francot csináltál a mutternak? Amikor keresed, mindig azt mondja: „Küldd el a búsba, biztos megint becseszett, nem vagyok neki itthon!”
– Hát mondd el, hogy milyen a szobád, és áruljad el azt is, hogy hogy írni tudsz-e már?
– Milyen legyen a szobám? Az a kurva macska mindent szétszed. Írni pedig – mit érdekel? A pornólapokat el tudom olvasni, bagózni tudok, ha már kérdezed, örüljetek, hogy nem füvezek. Tudod, nekem nincs apukám, mint a többi gyereknek.
– Hidd el, nekem is fáj, tizenhét éve szenvedek már, és egyre csak várok reád.
– Az nem lehet, vazeg, még csak tizenhat vagyok. Miért nem válaszolsz, csuklik a telefon? Be vagy szíva?
– Kislányom, én sírok, gyötör egy nagy titok, s ha erre gondolok, félek, hogy választ nem kapok. Érzem, hogy mást szeret, így élnem nem lehet. Ezért sír oly nagyon a telefon.
– Szedd össze magad, a francba! Még jó, hogy nincs faterom, ha az is ilyen gyenge pöcs lenne… Várj csak, véletlenül nem te vagy a fatim? Odaszarok! Miért nem csináltatok egy bratyuszt is nekem?
– A képed ezerszer láttam már, szeretném, hogyha végre mi együtt nyaralnánk.
– Te láttál már engem? Én káromkodni is tudok, a mutter barátja tanított, majd mondok néhányat neked, meglátod, milyen szóbőségem van. Az frankó lenne, ha együtt nyaralnánk, látnád a mellbőségemet is, meg a tetkóimat, van egészen új is, oda közel….
– Kérlek, segíts hát, én úgy szeretlek téged s az anyukád.
– Mi a francért szeretnél? S akkor mér nem mutatkoztál eddig, mér vártál tizenhat évet? Hozhatnál konyakot, hogy ne mindig éjfélkor menjen le a mutter a sarokra. És kocsid van? Na jó, ne szívd mellre, miért bőg megint az a tetves telefon?
– Kislányom, én sírok, gyötör egy nagy titok, s ha erre gondolok, félek, hogy választ nem kapok. Nélküled céltalan a holnapom, és ezt nem akarom. Érzem, hogy mást szeret, így élnem nem lehet. Ezért sír oly nagyon a telefon. Kérd hát, hogy várjon…
– Már elhúzott…
– Hogy megbocsásson… Várj csak, elhízott?…
– Nem érted, hogy elment azzal a tróger, büdös Passatos ürgével? Lehet, hogy a bossza, egészen belezúgott…
– Ha elment mégis, elbúcsúzom én.
– Szervusz, fati, vigyázz a szerszámodra! És AF!
– Szervusz, kicsi. (Magában, hogy a közönség is hallja: Kicsi ribanc.)

Megjelent a Maszol portálon 2013. május 18-án.

(Redivivus) megjelöléssel olyan korábbi szövegeimet ajánlanám az Új Hét olvasóinak a figyelmébe, amelyeknek van valamilyen – általános vagy asszociatív – aktuális vonatkozása.

(Mai szemmel arról a botrányról)

A közkedvelt táncdalénekes, az előadóművészként, színészként és parodistaként egyaránt ismert Koós János (1937-2019) hét éve nem él, jövőre lenne kilencvenéves. Számomra ő volt a legjobb hang a műfajában. (Remekül énekelt népdalokat, magyar nótákat is.

Szerény paródiánk margójára csak annyit: nem a mai fiatalok beszédmódját, hanem inkább az apa nélkül felnövő gyermek dacosságát próbálja visszaadni. Ezt a dacot van szerencsétlenségünk ismerni. Erről most ennyit.