Rettenetesen nehéz Párizsból művészetről írni. Napokon át kószáltam az utcán, míg múzeumba merészkedtem, s akkor is kötelességtudatból. Félek. Félő nekünk, ha alkotunk vagy ha honfitársaink alkotásairól írunk, ilyen abszolútumokkal találkozni. Nem mintha nem lenne szükség objektivitásra, s nem törekednék erre magam is. Azt azért mégsem lehet, hogy X. Y. kiállításáról írjak, s közben Braque-ra gondoljak. Védekezés tehát: nem nézem meg a Braque-kiállítást. Bocsánat, mégis megnéztem. Egész napra búskomor lettem tőle. S nem kimondottan azért, mert bevallottan, vagy be nem vallottan úgy mentem oda: majd írok róla valamit A Hétnek.
Azért talán, mert bármilyen nagynak gondoltam oda haza, éppenséggel ilyen óriásnak nem hittem. Egy termet sem kellett végignéznem a tízből – vagy még többől –, hogy tudjam: erről bizony egy sort sem írhatok. Hogy jövök hozzá?!
Bolyongtam a termekben, s furdalt a lelkiismeret, hogy egyetlen élményemet sem tudom megosztani mással.
Xenakis – mondjuk audio-vizuális – hangversenyét egyáltalán nem volt kedvem megnézni-hallgatni. Egész napi lótás-futás után még ez is: kicsit sok. Mindenki az atomkészültségről beszél, fáradt vagyok, legyen béke, és hagyjanak békén. De világjárás közben nincs pihenés, csak elvonszolom magam a Cluny apátságba. Romos, hatalmas keresztboltozatos terembe jutunk a hangos bul. Mich.-ről. A terem üres, a földön vörös szőnyeg faltól falig, s középen tíz-húsz fiatalember üldögél, ők az egyetlen berendezés. Illetve nem egészen, mert berendezés is van a négy sarokban, bonyolult elektromos szerkezet, s a majd húsz méter magas boltozaton vasrács sok-sok villanykörtével.
Egyelőre csak két zöld körte ég, és tömjénillat terjeng a titokzatos szentélyben. Úriember nem csodálkozik – mi is leültünk barátnőmmel a szőnyegre, várni. A rácsok megnövelik a hatalmas boltozatot, s a málló vakolat fantasztikus térképet rajzol a rácsok mögé. A verzátusabb közönség lassan lefekszik a földre, mi is ezt tesszük. Hogy az audiózene milyen, nem tudni, de a vizuális egész biztos, hogy mennyezetfreskó. Nyomaszt a tömjénfüstös hatalmas terem. Hirtelen sötét lesz, s zöld fény-nyilak szelik át a teret, körték gyúlnak, és valami rettenetes zene is megszólal. Nem hangszerek szólnak – úgy tűnik, ezt hívják konkrét zenének. Mint mikor egy villany körte elpattan, vagy a neon csövek bemelegszenek; olyanszerű hangok, valamilyen zenei rendbe sorjáztatva irtózatos hangerővel. Különböző csop ortokban gyúlnak ki a fénypontok, vörös és zöld fénynyalábok metszik, vágják, kaszabolják egymást a sötétben. Fenn egy piros folt megindul, s nagy hirtelenségű lázgörbéket süt a boltívre. Idegrepesztően kattannak a villanykörtehangok, egy zöld fénypászta sok-sok egymást metsző oválist rajzol a semmibe. Atomkészültség!
Szent Isten, hát értem már, mire emlékeztet ez a zene (zene?): körülbelül ennyire emlékszem a háborúból. Sötétség, félelem és szép színű fények. És irtózatos hangok, tőlem és a józan észtől független ritmusban. Egyáltalán nem féltem a Cluny apátság ódon termében, pedig egy óvatlan pillanatban fölemelkedtem, s ahogy elnéztem a sötétben fekvő hallgatóságot, úgy néztünk ki valamennyien, mintha Moore bunkerjéből kerültünk volna oda. Atomkészültség! Sötétség, szép színű fények, irtózatos hangok. Nem félek. Egyre több fénycsóva húz el a fejünk felett, zöld és piros, csupa egyenes fénycsík. Elérném a kezemmel ezeket a fényhuzalokat. Felcsimpaszkodni rájuk és elgörbíteni, ne legyenek ennyire embertelenül egyenesek. Nem lehet megváltoztatni ezeket a nem hangszerből jövő hangokat, nem lehet eltéríteni ezeket a fizikai törvényeknek engedelmeskedő egyeneseket. Hanyatt fekve, kiszolgáltatottan figyelek. Nem Xenakis találta ki mindezt. Ez a fajta látvány Moholy-Nagy, Vasarely és Schöffer műhelyében született, a zene talán Stokhausen, de ezt már végképp nem tudom. Becsületszavamra szép volt.
Nem kellett félni föltétlenül. Ez csak művészet, azt hiszem. Braque fekete madarától nagyon lehet félni. És az nagyon szent művészet – azt tudom.
November elején.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 45. számában, 1973. november 9-én.
