Sipos Domokos éveken át állandó levelezésben állott Áprily Lajossal, akihez meleg barátság fűzte. Éveken át Áprily Lajos intézte Kolozsvárt Sipos elbeszéléseinek közlését és az anyagi kéréseit is. Sipos, állandó betegeskedése miatt, nehezen dolgozott, de azért mindig tele volt tervekkel. Írásain folyton javítgatott, ez akadályozta meg 1926-ban jórészt már elkészült munkáinak kiadását.
„Nem kell sietni a könyvekkel” – írta még 1927. február 21-én is, amikor pedig a betegség szorongatását és a halál közeledését mindinkább érezte. Novellás kötetének az összeállításával és kijavításával is lassan haladt. Előzetes megbeszélések után 1926. IX. 13-án kérte először Áprily útján, hogy az Erdélyi Szépmíves Céh adja ki novelláskötetét. 1927. II. 21-i leveléből tudjuk, hogy Vajúdó idők című novellás kötetét felvették az Erdélyi Szépmíves Céh kiadási tervébe, az első kiadványok sorába. Sípos Domokos azonban III. 27-én is azt írta, hogy a kötete anyagát csak 8-10 nap múlva küldi. A kézirat így csak 1927 áprilisában juthatott el az Erdélyi Szépmíves Céh-hez, és a kötet 1828 nyarán jelent meg. A szerző ezt már nem érte meg.
Sipos Domokos nagyon önérzetes volt, még a legnehezebb időkben is; csak olyan segítséget akart elfogadni, amelyet a munkájával kiérdemelt. Különösképpen hangsúlyozta a történelmi hűség fontosságát az elbeszélésekben; valamint az erdélyi dolgozók közös harcát, kölcsönös megértését. Ezért harcolt egész életében.
Sipos Domokos leveleit Áprily Lajos bocsátotta rendelkezésemre, ezeknek egy részét a Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények 1968-i évfolyamában közöltem.
1.
1925. szept. 6.
Kedves Lajos!
Szovátáról 2-án hazajöttem, s odaküldött arcképedet már itthon kaptam meg. Nagyon köszönöm figyelmedet.
A történelmi novella-pályázat eredményének kihirdetése nem lepett meg. Tudtam, hogy Te és Aladár meglátjátok a „Vajúdó idők küszöbé”-nek erejét. Ezzel nem azt akartam mondani, hogy novellámnak fogyatkozásait ne látnám be. Vannak szegénynek hibái, éspedig elsősorban az, hogy egy regénynek való tárgyat zsúfoltam egy novellába, mégis meg vagyok győződve róla, hogy olyan magasan áll az összes többi pályázók között, hogy velem szemben igazságtalanság történt, amikor a díjat megosztottátok.
Ami az elhangzott véleményeket illeti – hát „legyen nekik!”.
Van azonban köztük egy, mely annyira felbőszített, hogy ha nem rólam volna szó, alaposan odavágnék neki, így azonban „előkelőségem” tiltja, hogy kiabáljak. Bitay Árpádról van szó. Ez után az úr után nekem senki se jöjjön többet azzal, hogy Erdélyben a „tudománytól” tárgyilagos kritikát lehet várni.
Igen. A tárgyilagosság köpenyegébe bújt idétlen elfogultságot, amit igazán csak a nagyon naiv lelkek nem vesznek észre.
Bitay, azt, amiért engem megró, a Jótám meséjének és Egyszer mégis megvirrad című novellának előnyére írja, pedig én Újlakiban egy bújdosó forradalmárt rajzolok, ki titkon, éjjel járja Erdélyt és lázítja a népet. (És mi bizonyítja, hogy ezt nem tehette meg, ha az adatok szerint esetleg akkor máshol tartózkodott légyen is? Talán a szovjet ügynökei távirati tudósítást küldenek a lapoknak, hogy most hol „dolgoznak”.) Ellenben, hogy Tofeus, aki Apaffy fejedelemségre jutása után jön Erdélybe, bejövetele előtt pár évvel Ebesfalván pirongatja a jó Mihályt, s hogy egy absolute tisztázott életű ember, mint Bethlen Miklós, megjelenik az Apáczai halálos ágyánál, mikor onnan pár száz kilométerre sétálgat –, ez mind poetica licentia. Jól van! De hol marad a tudományos tárgyilagosság?!
Mindezek után, hogy végre valami „Jó” is legyen számomra abból az ügyből, arra kérlek, hogy az 5000 lejt a kiadóhivatallal lehetőleg azonnal küldesd el.
Nagyon leköteleznél, ha volnál kegyes tudatni, hogy az Aladár által szerkesztendő lírai antológiából lesz-e valami? S ha igen, a beküldött verseim közül melyek kerülnek bele. Aladár, Ligeti és Tabéry aláírásával a nyáron felhívást kaptam, hogy az ősszel Pesten tartandó „erdélyi” irodalmi estélyre küldjék verseket. Küldtem.
Prózával nem fog-e ott Erdély kirukkolni? Biztosra veszem, hogy a rendezésben Te is részt veszel, azért Aladárral együtt arra kérlek, hogy ha lehet, vigyetek fel a „falu kasszájára” engem is Pestre. Egy alapos orvosi vizsgálatra régen „megértem”, de pénzem nemigen van, s a famíliát igénybe venni erősen kellemetlen valami.
Szíves válaszod kérem, s fényképedet még egyszer köszönve, maradok tisztelő barátod:
Sipos Domokos
2.
Édes Lajos!
Lehet, hogy nevetni fogsz az alábbiakon. Gondolkoztam is rajta, hogy írjam-e ezeket, de a magam megnyugtatása miatt mégiscsak írom.
Még karácsony előtt írtam a K. U.-ba egy cikket, melyben az ostoba dászkelnek, aki szellemi tortúrákon keresztül viszi az elbutulás felé tanítványait, huszonötöt ígértem.
Bár a K. U. óvatosságból két-három (mondatot?) kihúzott, véleményem szerint az Ellenzékben mindjárt a cikk után megjelent kis förmedvényt indokolatlannak tartottam, de hogy a további félreértéseket elkerüljem, egy második cikkben világosan megírtam, hogy kire értettem a huszonötöket.
Azt hittem, hogy ezzel a lovagiasság szabályai szerint lezáródott az ügy, s ebben a hitben voltam mostanig.
Véletlenül került a kezembe a Hírnök január 1-i száma, mely alaposan összevissza karmol engem a tanárok megsértett böcsülete miatt. Ez az írásmű már az én kimagyarázkodásom után született, tehát igazán nem tekinthetem egyébnek, mint a Hírnöknek irányomban sokszor kimutatott rosszindulata újabb bizonyítékának.
A szálka azonban bennem maradt, s azóta sokszor gondolok arra, hogy talán egykori tanáraim is így gondolkoznak, hogy én szándékosan megsértettem őket.
Ez igazán távol áll tőlem. Még ha nem is szerettem volna valamelyik tanáromat, ennyi idő megszépítő messzeségében ma már nem tudok másként, mint szeretettel gondolni rájuk.
Azért is bánt ez a gondolat, mert abból az alkalomból, hogy az Ellenzéknél történelmi novellámmal díjat kaptam tőletek, Bodroginak levelet írtam, s megköszöntem neki egykori jóságát.
Levelemre nem kaptam választ. Voltaképpen nincs is szükség válaszra, lehet, hogy csak a fenti buta ügy miatt vannak aggodalmaim.
Igazán mondhatom, hogy minden tanáromra szeretettel és hálával gondolok, de különösen Bodroginak és Szilády Zoltánnak tartozom sokkal. Ők ketten voltak rám hatással, s ez utóbbitól tanultam meg gondolkozni.
Bodrogitól viszont gondolatvilágomnak egy igen jelentős részét kaptam örökül. Igen hálás volnék, ha ezt az öregúrnak Te is megmondanád.
Hogy vagy? Én mostanában – hál’ Istennek – elég tűrhetően vagyok egészség dolgában. – Remélem, hogy végre novelláim és egy regény megjelenhet.
Igaz szeretettel üdvözöllek.
Sipos Domokos
Dicsőszentmárton, 1926. III. 12.
3.
Kedves Lajos!
Írod, hogy nem ismeritek a vécsi összejövetelről kialakult véleményemet. További félreértések elkerülése végett sietek kijelenteni, hogy szívvel-lélekkel veletek vagyok. Hol is lehetnék máshol?
Talán az tévesztett meg titeket magatartásomra nézve, hogy a találkozó előtt a K. U.-ban első pillanatban ellenségesnek látszó cikkem jelent meg.
Mai napig sem látom, miért kell Bánffy Miklós vezérkedését forcírozni. (…)
Én nem ismerem, soha nem láttam, nem a személye, hanem a hozzáfűződő elvi szempontok kezdik bennem megérlelni azt az elhatározást, hogy rossz tüdőm – az államhatalom részéről várható üldözés –, Budapest gyűlölete ellenére is, tisztán, nyíltan megkezdjem a gyakorlati transylvanizmus hirdetését.
A másik körülmény, ami titeket megtéveszthetett, valószínűleg az volt, hogy említett cikkemben az írók és az arisztokrácia között kissé maliciózus párhuzamot vontam. A világért sem Kemény János ellen irányultak azok a sorok, hiszen ő nagy szolgálatot tett azzal, hogy a találkozásnak, illetve a lényegnek, amit ti adtatok, megfelelő, kedves és szép külső keretet adott. Mindössze „el akartam vágni a szájukat” azoknak a mágnásoknak, gentryknek és egyéb pepes koponyáknak, akik így beszéltek: Micsoda óriási kitüntetés, micsoda rettenetes leereszkedés, ezek a sóher, senki írók a vécsi kastélyban, egy bárónál, egy báró Keménynél!
Ezenkívül még van egy kérésem:
Légy szíves, járj közbe, hogy a Szépmíves Céh adjon ki tőlem egy novelláskötetet.
Megjegyzem, hogy erről már esett szó Ligetivel, Kádárral, s főként Kádárnak az volt az álláspontja, hogy egyelőre csak regényt adnak ki.
Azt hiszem, az a terminus, amit az „egyelőre” akart jelenteni, már lejárt, a tervbe vett verseskötetek között egy novellás is elfér, elvégre az is csak jó kis „műfaj” s – hátha sohase írnék regényt, novelláim azért örökre eltemetve legyenek?
Igaz szeretettel és tisztelettel üdvözöl:
Sipos Domokos
Dicsőszentmárton, 1926. IX, 13.
4.
Édes Lajos!
Nagyon örvendek, hogy végleg Kolozsvárra költözködöl. Mégiscsak jobb helyen vagy ott, mint Enyeden. A Bánffy Miklós dolgán annál kevésbé fogunk összeveszni, mert az ő személyét illetőleg minket elsősorban nem a politika, hanem az irodalom érdekel. Ott pedig hát – üsse kő – legyen vezér, ha akar, de aztán tegye ki a piculát az asztalra abból a fél milliárdból, mert egyébként nincs értelme a játéknak.
Leveledben nem említed, hogy a Helikon határozatait és munkatervét mikor közlitek velem is, s úgy látom, az a kérésem is elkerülte figyelmedet, hogy a Szépmíves Céh legközelebbi kiadványai közé vétess fel tőlem egy novellás kötetet.
Erre vonatkozó érveimet most nem ismétlem, ellenben igen kérlek, tájékoztass a lehetőségek felől.
A nagyságos asszonynak kezeit csókolom, Téged igaz szeretettel üdvözöllek.
Sipos Domokos
Dicsőszentmárton, 1926. IX. 24-én.
U.i. A Helikon összejövetelén, kérlek, add át a megjelenteknek baráti üdvözletemet.
Sipos
5.
Édes Lajos!
Bizonyára unjátok is már leveleim örökös intonálását: Beteg voltam, azért késett válaszom. Nem csodálom! Képzeljétek el, hogy unom én. Az idén különösen peches vagyok. Már másodszor kaptam be egy-egy kiadós influenzát, ami az én rongyos tüdőmet valósággal pocsékká teszi.
Most már a másodiknak is túl vagyok a nagyján, csak azzal az óriási gyengeséggel küzdöm, amit emlékbe hagyott maga után.
Betegségemmel kapcsolatban van valami örömöm is: A kollegialitásnak és az együttérzésnek vigasztaló jeleit tapasztaltam Dr. Ligeti Sándor itteni bankigazgató, „A társadalmi gazdaság dinamikája” című könyv írója, kb. két héttel ezelőtt Kolozsvárt járt, és a K. U. szerkesztőségével diskurált rólam.
E diskurzus során felvetődött az az eszme, hogy valamilyen módon néhány hónapig tartó, alapos szanatóriumi kúrához juttassanak engem.
Kádár szerint azonnal megvalósíthatónak látszott hogy az itteni újságírószervezet útján felvegyenek a budakeszi szanatóriumba ingyenesnek, ugyancsak ő azonban mindjárt hozzá is tette, hogy valami jobbat akarna.
Ezt pedig úgy véli kivihetőnek, hogy a gróf Bánffy Miklós útján szereznek valami egészen príma helyet.
Azóta Kádárnak megköszöntem jóindulatát s – most várom, hogy történik-e valami, vagy sem.
A helyzet az, hogy ennem van mit, laknom van hol, még külön szobám is van, de orvos nem hogy kezelt volna, még csak nem is látott 3 év óta, mióta Nagyváradon voltam. (Azt, ami itt történt velem, igazán nem nevezhetem kezelésnek és – szó köztünk maradjon, itten a doktorok is: suszterek.)
Viszont az a baj, hogy sehogy se tudok pénzt teremteni egy szanatóriumi kúrára.
Bánffyval szemben egy kissé furcsán érzem magam. – A Helikon alakulása előtt nem tudtam magamba fojtani, hogy nem találom egészen helyénvalónak egy „égből cseppent” magyar vezérkedését. Az eddigiek után némileg módosult a felfogásom, s most esetleg azelőtt állok, hogy az élet a saját bőrömön oktasson ki arra, hogy a „nagyúri” vezérnek mily sok szempontból lehet létjogosultsága.
Én igazán hosszas vívódás után tanultam meg, hogy igazán szépet lelki és technikai, világosabban: tartalmi és formai sallangok nélkül lehet csak alkotni. Szegény János című regényem ennek a jelszónak a jegyében készült s emiatt tartom vissza Viharban és Vidéki forradalom című regényeimet, amíg időm és erőm lesz megtisztítani őket.
Nem kell sietni a könyvekkel! Egyszer úgyis meghalunk, s rossz könyvekkel nem lesz magasabb a sírdombunk. Azok csak lenyomják – és másoknak minek az a bepiszkított papiros?!
Kovács Laci valóban értesített, hogy a Helikon hivatalosan is felvette novellás kötetemet az első kiadványok sorába. Arról azonban nem emlékezett meg, hogy hányadiknak. Rövidesen elküldöm az anyagot, csak itt-ott megfésülök egy-egy novellát, az Ellenzéknél díjnyertes történelmi novellának pedig a végét egészen átírom.
Édes Lajos! Ne haragudj, hogy ezúttal megint többrendbéli kéréssel zaklatlak. S ha felteszed a kérdést, hogy miért éppen Téged tisztellek meg ügyes-bajos dolgaimmal, válaszul – ha nem emlékeznél reá – olvasd el Mikszáthnak A jó ember című novelláját. (Talán Pipacsok a búzában című kötetben van).
1. A K. U. egyik közelebbi számában olvastam, hogy egy lupa nevű bukaresti író erdélyi írókból készít egy román nyelvű antológiát. Ki válogatja össze számára az anyagot?
2. Gondoltam, hogy A két zsoldos, illetve, ahogy a Napkeletben megjelent Elzásztól Erdélyig olyan írás, amit az itteni szász atyafiak is örömmel olvasnának.
Neked bizonyára vannak összeköttetéseid a Klingsorral s valószínűleg személyesen is ismered a szerkesztőjét: Zillichet, kérlek, légy jó, írj neki, és hívd fel figyelmét erre a novellára, hogy fordítsa vagy fordíttassa le folyóirata számára. Az Almanachot bizonyára megkapta, s így kezében van a szöveg.
3. Hónapokkal ezelőtt küldtem Hozzád egy kis zöldfülű novellát (Szabó István: Anyaföld). Gondoltam, elcsúszik egy jó mellett. A mellékleteket – egyet kivéve – elolvastam mindig, de ezt nem leltem bennük. Mi lett a sorsa? Örök enyészet, vagy várja a boldog feltámadást?
4. Végül: amit előbb is kértem; légy szíves, szoríts ki Aladárból – akit melegen üdvözlök – 1800 lejt. – Édes Lajos! Sok jóságodat hálásan köszönöm, remélem, ha élek, meghálálom, ha nem, szívesen elintézem, ha volnának – a másvilágra szóló megbízásaid.
Jó egészséget és minden jót kívánok Neked, mint édes családodnak és igaz szeretettel üdvözöllek.
Sipos Domokos
Dicsőszentmárton, 1927. II. 21.
Megjelent A Hét V. évfolyama 16. számában, 1974. április 19-én.
