Azért pillanatfelvételben, mert az interjúalanynak nincs ideje, ami abszolút nem akadály. A riporter ugyanis kíváncsi és utánajár, kivár és kikérdez. így kerül abba a katonakórházba, ahol Józsa Béla meghalt, s ahol emlékét az udvar közepén emlékoszlop őrzi. Magában mélyen meghajol a nagy harcos emléke előtt, és aztán Ion Rasiga főorvos ezredes után tudakozódik. Nemsokára ott ül előtte, s kezdetét veszi
AZ ELSŐ
pillanatfelvétel.
Tompán csillognak körben a műszerszekrények üvegfalai. Szürke a csőbútorok műbőr bevonata. Szürkés a fal s a padló. A szürke íróasztalon a két üvegváza. Egyikben friss aranyeső sárgáll. Másikban merev szárukon örökszirmú polietilén virágok: csokornyi műillúzió. Higiénia. Az íróasztal mappájáról sem tudom, ügyes utánzat vagy valóban bőrből készítették-e. Mindennek nyugtalanító pontos helye van itt. Személytelen szolgálati szoba, és semmi sem jut eszembe róla.
Fém és műanyag. Fogódzót keresek. Két szál aranyeső. Meg egy levelezőlap nagyságú kép a vázának támasztva. A sötét háttérben homlokáról ismerem meg: Eminescu… A szomszédos helyiségekben a műtő, távolabb a fényesre sikárolt linóleumszőnyegek partján kórtermek.
Beszélgetésem Ion Rasiga sebészfőorvossal úgy kezdődik, hogy nem hiszek neki. Azt mondja: nincsenek álmai.
– A második világháború végén, hazánk felszabadításában egyetemistaként vettem részt. Év közben tanultunk, de az igazi iskola az egészségügyi vonaton teljesített szolgálat volt. A hegyivadászokhoz osztottak be, s Peristől Predeálon át az Olt völgyi harcok színhelyéig sokfele megfordultunk egységünkkel. A gyors és felelősségteljes elhatározások ideje volt ez: biztos kezű azonnali beavatkozáson múltak életek, s ezt csak önuralommal, fegyelmezettséggel, szigorú életrenddel győztem. Álmodozásra kevés idő jutott. A sebészetet igazán ott tanultam meg. Emberséget is ott tanultam.
– Az emberséget tanulják?
– Családunk katonacsalád volt. Apám k.u.k. altisztként szolgált egész életében. Törvénytelenséget soha nem követett el, de lehetőségeihez képest mindig segített. Cserében becsülték: emberségéért. Vagyonunk nem lévén, leginkább ezt hagyta rám. Így jobb?
– És mit csinál a katonaorvos békében?
– Például befejezi az egyetemet. Mielőtt ide, Kolozsvárra kerültem, Sepsiszentgyörgyön, Temesváron és Iași-ban teljesítettem szolgálatot…
– A szavai erősen katonásak, a katonaorvos elsősorban katona?
– Rendszeresen vállalok ügyeletet civil kórházban is. A sürgősségin.
– Van különbség a kettő között?
– Rossz a kérdés. A betegség mindenhol betegség, a mi kötelességünk pedig független az intézmény jellegétől.
– Nehezebb ütközetei?
– Huszonhárom perforált belső sérüléssel került hozzánk 1970 decemberében egy fiatalember. A nevére is emlékszem, Sicoe Damiannak hívták. A szakirodalomban szinte egyedülálló eset volt. Amíg altattuk, arról beszélt, hogy a tanulmányait szeretné befejezni.
– Miért épp a sürgősségin vállalt ügyeletet?
– Úgy is mondhatnám, a sebészeti beavatkozások itt emlékeztetnek leginkább az egykori frontszolgálatra. Ezért nem tiltakoztam az imént az ütközet szó ellen.
– És valóban nem álmodik?
– Bizonyos értelemben igen… De előbb most felvágom egy illetőnek a hasát…
A MÁSODIK
Utána. Az arc nyugodt. Kissé talán… Nem, nem fáradtság ez. Más. Olyan, mintha valaki életének egy nagyon fontos percéből hirtelen átlépne egy köznapiba, és még nem tudja átvenni a könnyedebb hangot. De leginkább mégis önmagához hasonlít. Annak az arca ez, aki a kötelességét teljesítette. Csakhogy itt a sikerélmény nagyobb. Mondjam azt, hogy sikerélmény ügyben szerencséje van? És ha a beteg meghalt?
– A beteg él.
Az arc nyugodt. És nincs lelkem őt idegesítő kérdésekkel bombázni.
– Magánéletéről… – mondom zavarom végén.
– Olyan, mint általában. Család, gyerekek.
– A felesége?
– Gyógyszerésznő. Betegem volt Sepsiszentgyörgyön. Az osztályomon feküdt, így ismertem meg. Gyerekkoromban egész jól beszéltem magyarul. Manapság, ha valami nehézségem adódnék, legszívesebben anyósomat kérem tolmácsul.
– Hová való?
– Szeben környékéről származom. Nyaranta visszalátogatunk oda. Ott tanultam meg németül is.
– Mit tart a legfontosabbnak családi életében?
– A kölcsönös bizalmat.
– Például.
– A nagyobbik lányom angol szakos. Tőlünk távol él, Bukarestben, s gondolom, nem fogja indiszkréciónak számítani, ha elmondom, nincsenek titkaink egymás előtt. Érzelmi életének alakulásába épp úgy beavat, akár szakmai, mindennapi gondjaiba. Első udvarlójáról is legelőször engem tájékoztatott…
– Na, és hogy állunk az álmodozással, most, hasfelmetszés után?
– Ahogy mondtam: bizonyos értelemben előfordul.
– Például.
– Írok.
A HARMADIK
Mert, hogy az imént a portréba begyalogolt egy néni. Az első emeletről jött le – egyik kezével botra, másikkal az ápolónő karjára támaszkodva. Vigyázva lépegetett, és vigyázva, féloldalt ereszkedett a karosszék szélére. Sápadt még ő is, sápadt a hangja is: de lejött, mert ő ezt hozta ajándékba a főorvos úrnak.
Hogy lássa: tud járni… A főorvos tenyerébe fogta a néni fejét, megcsókolta. Erre nem számítottam. Azt hiszem, ezt csak őszintén lehet csinálni.
– Fiatalon már kacérkodtam a gondolattal. Irodalmat akartam tanulni.
– Ezért van jelen beszélgetésünknél Eminescu?
– Ha nem hangzik patetikusan: eszményképem.
– Mikor kezdett el írni?
– Mondom: diákkoromban, Kolozsváron. Majd a Bukarestben megjelenő kulturális társadalmi-politikai folyóiratnak, a Gândireának szántam egy értekezést… Akkor még nem ismertem a marxizmust, és nagyon izgatott a misztika… Írásom a vallásból ismert mennyei díszletekről szólt. Arról, hogy az ember saját földi vágyait vetítette oda. Mondanom sem kell, elutasították.
– Ez a könyv, most látom, az Ön nevét viseli…
– A közelmúltban jelent meg. Novellák.
– Várjon csak, lefordítom a címet: Egyesek az élők közül. Jó?
– Tükörfordításnak jó.
– A kórházi munka, illetve – bocsánat – szolgálat, ahogy Ön mondja, egyben élményforrás is?
– Másodsorban. Az emberek betegségeikkel együtt bajaikat is magukkal hozzák. A gyógyszeres kezelés, a műtéti beavatkozás néha nem minden. A gyógyuláshoz olykor valami többlet is kell, amelyet a környezet viszonyulása adhat vagy vonhat meg a betegtől. Általában a betegséggel arányosan az emberek érzékenysége is változik. Magánéletük gondjait-bajait hajlamosak felnagyítani ilyenkor. A kórházi elkülönítés sem tesz mindenkinek jót. Vannak, akik egyenesen irtóznak tőle: ezek bizalmát feltétlenül meg kell nyernünk. A korábban emlegetett többlet miatt nagyon fontos ez: baráti légkört kialakítani kezelő s kezelt között. A megbecsülés és a tapintat talaján nyugvó barátságra gondolok. S ekkor elengedhetetlen a magánélet ismerete, vagy annak a környezetnek a megismerése, amelyből betegünk ideiglenesen kiszakadt.
– Eszerint irodalmi ténykedése eredeti foglalkozásának mondhatnám „mellékterméke”.
– Ne haragudjon, a „mellékterméket” visszautasítom, nemcsak lekicsinylő tartalma miatt, hanem mert meggyőződésem, hogy sem operálni, sem írni nem lehet másképpen, csak teljes emberi felelősséggel, egész emberként.
– Ez igaz, de akkor meg kell kérdeznem még valamit: önmagával mindkét minőségében elégedett?
– Ha ilyesmiket kérdez, közhellyel válaszolok: dolgainknak nem lehet köze az elégedettséghez. Nem azzal vesződöm, hogy méricskélek. A posztómhoz külön ben is mások rőfjét használom. Tehát elégedett sem lehetek. Képességeimhez mérten igyekeztem helyemet megállni.
– Mi a különbség aközött, ahogy az író és aközött, ahogy az orvos látja a világot?
– Ezen még nem gondolkoztam, de most megtehetem. Orvosként feltétlenül bizakodó vagyok – és ez a nehezebb. Újabb és újabb biológiai hibákat fedeznek fel rajtunk naponta. Annyit, hogy attól már régen megszűnhettünk volna létezni. Szent-Györgyi professzor életigenlésének vagyok mégis a híve. A bajok szétszóródtak. Nehezebb nyakon csípni őket. Felismerésük bonyolultabb, mert mi is bonyolultabbakká lettünk. A diagnosztizálás ma éppen ismereteinkkel arányosan sokoldalúbb és körültekintőbb mint ezelőtt, emiatt ott is meglátjuk a bajt, ahol nem láttuk meg ezelőtt. És ez bonyolító tényező. A kevesebb tudás a feladatot is egyszerűsíti. Mármint azt, amit elvégezni képes.
– És mint író?
– Kevesebbet szorongok. A szorongás legtöbbször rosszul kódolt álmaink eredménye. A teendő: hogy revideáljuk álmainkat. Másképpen: reálisan kell álmodni.
– De hisz ön valójában nem is hisz az álmokban…
– De igen, írtam két regényt. Olyan emberek indítottak erre, akiket egész közelről, mondhatnám belülről ismertem. Előbb reálisan megoperáltam, aztán megálmodtam őket.
– És mit tegyünk mi, akik nem tudunk operálni?
– Ne operáljanak.
Megjelent A Hét V. évfolyama 16. számában, 1974. április 19-én.