Még hó borítja Vinczeffyék Vidám kertjét Atyhában, szélviharok tépik a festő házigazda játékos szobrait a hegyoldalon, de a különös fantázialények és „totemoszlopok” élénk tarkaságát a gomolygó ködök s a farepesztő fagyok sem képesek elhalványítani. Most még „fázósan didereg a táj,/ színekben keres menedéket”, ahogy a nemrég elhunyt költő, Bogdán László, a Munkácsy-díjas művész kiállításainak érzékeny krónikása írta a Vinczeffy László Képtár című versciklusában, „a hideg-kékek, a kobaltkékek,/ bordóvörösek, smaragdzöldek…/pipacspirosak, olíva-zöldek” őrzik derűjüket. És még hány színt, árnyalatot sorolhatnánk! Sárgát, narancsot, rózsaszínt, lilát, fehéret, szürkét, feketét… Olyanokat, amelyek harmonizálva vagy kontrasztosan, tavasztól őszig vetekednek a gyümölcsös, a zöldségeskert és a virággruppok színorgiájával, és olykor túl is szárnyalják azt, ha a rájuk bízott üzenet vagy jelbeszéd éppen úgy kívánja. Fordítva is igaz persze, olyankor, amikor az alkotó visszafogja tónusait, mert annak érzékeltetésére, amit megjeleníteni akar, nincs szükség túlzott élénkségre, harsogó hivalkodásra. Ha darazsat villant meg a fák között, érthető a zebraszerű fekete-sárga, ha madárijesztőt, csörgősipkás udvari bolondot mintáz, ugyancsak indokolt a csíkos vagy pepitán tarka színöltözék. De van, ahol a forma, a mozdulat, a tapasztalatainkra alapozó utalás a lényeg. Egy óriásira felnagyított kilincs az ódon ajtón, egy parittya kinézetű kétágú fatörzs, egy radarszerű tákolmány, egy szárnyalni készülő valami, egy sárkány, egy páva, egy kakas, egy fecske, és még mennyi ismerősnek vélt élőlény, emberi érték, gyarlóság, tulajdonság, fogalom, eszköz, hangszer, tárgy hívja fel magára a figyelmet! 44 ilyen rendhagyó álló, fekvő, mozgó, gömbökkel, hengerekkel, pálcikákkal egyénített famunka van jelenleg szétszórva a füves gyümölcsöskertben és a néhány esztendeje korszerűsítve felújított, hagyományos székely porta, illetve a kiállítótérré alakított csűr, a ma már messze földön is ismert Kakasülő Galéria két oldalán. Vinczeffy László játékos énjét láthatjuk itt szellemesen, leleményesen, meseszerűen kiteljesedve. Az utóbbi évtizedben faragott, ácsolt, kimódolt kert- és térdíszítő plasztikai jelképek mosolykeltő, derűs, dinamikus együttesét. Egy sokoldalú művész installációszerű, látomásos, nagy szabadtéri kiállítását, amelynek tudatosságát a gyümölcsfák és bokrok szövevénye és a hullámzó domborzat jól álcázza.
Aki az utóbbi másfél évtizedben ismerte meg Vinczeffy festészetét, lényegében azóta, amióta díjakban mérve is egyre elismertebbé vált a munkássága, eléggé csodálkozhat e karneváli hangulatú atyhai „ötletfákon”. Olajképei ugyanis az ezredforduló után a csend, a szakralitás jegyében születtek, és szimmetriára épülő, egyszerű, letisztult formákkal, sötétebb, gyakran monokrómba hajló, de fényben fogant, redukált színvilággal késztetik a nézőt belső elmélyülésre. Akkoriban változtatott egyéni technikáján, festményeinek különféle kötőanyagokkal gazdagon feltöltött, megdolgozott felületei, ismétlődő faktúrái szintén a meditálást szolgálják. És a kiállító termekben látható szobrai se ilyen egyszerűek, játékosak, kiszínezettek. Plasztikái a természeti struktúrákhoz, a pozitív és negatív formák viszonyrendszeréhez igazodva, a fa tulajdonságait, természetes szépségét tiszteletben tartva lényegülnek át metaforává.
A játék örömét a szülői ház kertjében felkínáló látvány előzményeit talán Vinczeffy szürrealista grafikáiban, álomszerűen bizarr, méretes rajzaiban kell keresnünk. Volt ilyen tárlata pár évvel ezelőtt Sepsiszentgyörgyön, a Ludium, amely e többféleképpen értelmezhető játékosságot mutatta fel. Hogy többet nyújthat a három dimenzió e művészi szándékok kifejezésére? Meglehet. A művész kipróbálta. Gyermekkora színhelyén, ahol egy ideje a család az esztendő döntő hányadát tölti. Ne keressünk logikát a kerti elrendezésben. Illő keretben vannak a Vinczeffy-féle játékszín hősei. Főszereplők valamennyien. Csoportosítva, mint a Cantata profana négy különös, ágas-bogas szarvasfiúja, párosan, mint a Nap és a Hold, vagy mint a Keleti herceg és hercegnő, egyedül, mint a Tudós, az Égbe kiáltó, a Lélekhajó, a Pinocchio. Álljunk meg itt, úgy sem lehet mindenik szobrot felvillantani. Nemsokára megjön a tavasz, kizöldül a kert, a netalán mégis megfakult színeket a Mester újra felerősíti. Rövidesen a hetvenötöt tölti, de energiából, alkotókedvből bőven futja még. Érdemes hát az érdeklődőknek felkocsikázni Atyhára a magasba kígyózó hegyi úton. Maradandó lesz a kerti élmény. Aszfalton szaladhat az autó immár. Alighanem Vinczeffy Lászlóék kulturális létesítményeinek köszönhetően is. Lehet, hogy távolról még mindig úgy tűnhet, mintha magára hagyottan, pusztulásra ítélt, düledező házakkal, elnéptelenedve árválkodna a kis székely falu fenn a világ végén, szemben a Firtossal, de jó tudni, hogy van ott még élet és remény, gondűzőnek nincs is biztatóbb hely, mint ez a Vidám kert és az azt éltető szellemoázis.