A kegyelmi botrány egyik nem elhanyagolható belpolitikai következménye, hogy az utolsó, még esetleg létező kételyt is eloszlatta azzal kapcsolatban, hogy képes lehet-e a parlamenti ellenzék érdemben, vagyis a pártpreferencia-adataik jelentős mértékű javulását eredményező módon profitálni egy, a kormányzatot és a kormánypártot megrengető, mégoly komoly politikai botrányból. Bár a közvélemény-kutatási adatok szerint Novák Katalin elfogadhatatlan kegyelmi döntésének napvilágra kerülése egész biztosan több százezer szavazójába került az Orbán-pártnak, a parlamenti ellenzéki pártok támogatottsága nem emelkedett jelentősnek mondható mértékben a semmiből az ölükbe hullott botrány hatására. Az általánosan elfogadott elemzői álláspont szerint a csalódott populista szavazók többnyire a bizonytalanok táborába vándoroltak át.
Több mint két hónappal a köztársasági elnök és a listavezető-jelölt bukását eredményező, a belpolitikát megrázó kegyelmi botrány után már alighanem a tévedés jelentősebb kockázata nélkül kijelenthetjük: nincs az a kormányt, vagy a kormánypártot érintő belpolitikai botrány, mely a parlamenti ellenzéket a kormányváltáshoz szükséges támogatottság közelébe tudná „repíteni”.
Az Orbán-párt szavazóinak akár jelentős mértékű csökkenése nem vonja maga után a parlamenti ellenzéki pártok népszerűségének növekedését: ekként fogalmazható meg véleményem szerint a kegyelmi botrány legfőbb és egyben meglehetősen kiábrándító belpolitikai tanulsága. Ennek rögzítése után pedig nyilvánvalóan a „miért van egy így?”-re és a „mi a megoldás?”-ra kell megkeresni a helyes választ.
A parlamenti ellenzéki pártok már tizennégy éve topognak béna kacsaként ide-ode a NER baromfiudvarában, s ennek oka nem is annyira bennük, mint inkább magában a rendszerben rejlik.
A NER illiberális látszatdemokráciájának egyik jellegadó attribútuma a politikai hatalomért versengő pártok közötti esélyegyenlőség felszámolása, mégpedig mind a hatékony politikai marketinghez szükséges anyagi erőforrásokhoz, mind a médiához való hozzáférés tekintetében, amit kiegészít a korlátlan mennyiségű közpénzből folytatott, valójában pártfinanszírozásnak minősülő, álcivil szervezeteknek kiszervezett, vagy kormányzati kommunikációnak hazudott és gátlástalan lopással kombinált folyamatos pártpropaganda. S ha mindez még nem lenne elég, a kormányzat ellenőrzésére hivatott szervek is a miniszterelnök alárendeltségében működnek a valóságban, így nemhogy nem bízhatnak bennük mint fékben és ellensúlyban az ellenzéki pártok, hanem sok esetben ezeket az intézményeket éppenhogy gázpedálként veti be ellenük a végrehajtó hatalom.
A pálya jelentős mértékű megdöntése mellett a rendszer ráadásul tudatosan prostitualizálta is a parlamenti ellenzékét azáltal, hogy nagyon jelentősen megemelte (és folyamatosan emeli) a politikusok javadalmazását, a kiüresített jogkörű önkormányzatokban pedig kifizetőhelyeket biztosított és biztosít a számukra. Az pedig magától értetődő, hogy minél zsírosabb a konc, annál kevesebb esélye van a táplálkozásra a kevésbé erőszakos, kevésbé agresszív és kevésbé gátlástalan kutyáknak. Magyarán: a mozgástér korlátozásával párhuzamosan a hatalom tudatosan alakította ki és erősítette a kontraszelekciós folyamatokat az ellenzéki pártokban, aminek láthatjuk is szépen az eredményét: örök vesztes, soha, semmilyen érdemi teljesítményt fel nem mutató „politikusok” vannak bebetonozva különböző jól fizető pozíciókba az Országgyűlésben és az önkormányzatokban.
A parlamenti ellenzéki pártok tehát olyan láncon tartott kutyákhoz hasonlítanak, melyeket bőségesen táplál a gazdájuk. S még ha ők hihetik is magukról, hogy egyszer sikerül láncaikat veszíteniük és megdönteniük a gazdájuk hatalmát, a gond az, hogy a kívülállók, akik látják őket láncra verve zabálni a tálból, vagyis a választók, ezt egész biztosan nem fogják elhinni róluk. Nem azért nem fogja ezt senki elhinni róluk, mert feltétlenül rossznak, butának, vagy jellemtelennek látszanak, hanem azért, mert – a rendszer lényegéből adódóan – tehetetlenek. Képtelenek bármit is elérni, mert ezt a rendszer nem engedi meg nekik. A közönség pedig a politikában éppúgy bünteti a tehetetlenséget, mint a meccsen a lelátókon: ha egy focista soha nem képes gólt rúgni, kifütyüli és a távozását követeli a csapatból. Ha egy csapat vereségről vereségre bukdácsol, attól bizony elpártolnak a szurkolók. Ha pedig elpártolnak a szurkolók és nem hisznek a csapatban, akkor az – támogatók hiányában – nem is lesz képes győzni: ördögi körbe kerül, melyből nem tud kilépni és melyben egyik vereséget a másik követi. A tehetetlenségből hitelességhiány következik, a hitelességhiányból vereség, a vereségből – mint a tehetetlenség eredményéből és bizonyítékából – még nagyobb hitelességhiány, amiből pedig újabb vereség és így tovább, vég nélkül. Ez olyan magától értetődő, mint az egyszeregy. Azok a „szurkolók”, akik – a dübörgő propaganda ellenére – átlátják a rendszer működését, és ezért nem az ellenzéket okolják a tehetetlenségéért, hanem azokra haragszanak, akik a demokráciát formálissá téve és „meghekkelve” lejtőssé alakították a pályát és a maguk javára szabták át a szabályokat, bizony kisebbségben vannak.
Ehhez ugyanis tájékozottság szükséges, meg elvek, meg ismeretek, meg műveltség, és – mindezek eredményeképpen – önálló, gondolkodáson és mérlegelésen alapuló vélemény kialakítására való képesség. Csakhogy, ahogy Ortega Y Gasset írta, „Az emberek nagy részének nincs véleménye, és az kell, hogy az kívülről hatoljon beléje, mint ahogyan az olaj a gépezetbe hatol.” Erre szolgál a göbbelsi szintű propaganda és a gátlástalanság élő emlékműve, Rogán Antal.
A helyzet az, hogy a NER-hez hasonló, az anyagi erőforrások és a politikai lehetőségek súlyos asszimetriájára épülő rendszert a belső ellenzék egyéb, tőle független jelentős külső körülmény nélkül soha nem fogja tudni megdönteni, mert az ehhez szükséges eszközök hiányában a közönség, vagyis a választók számára mindenképpen tehetetlennek, ebből adódóan alkalmatlannak fog tűnni, amiből pedig egyenesen következik a még a legsúlyosabb politikai botrányok esetén is áttörhetetlennek bizonyuló preferenciaplafont eredményező hitelességi deficit. Az ilyen rendszer belső ellenzéke óhatatlanul vereségről vereségre fog bukdácsolni, s minél több vereséget szenved el, annál többet veszít a hitelességéből s ezért annál kisebb lesz a győzelmi esélye. Egy, az esélyeit tekintve lefelé húzó spirálba fog tehát kerülni, aminek egyik megnyilvánulása az áttörhetetlen preferenciaplafon rögzülése (ez ma körülbelül 13 – 18 % körül van), a másik pedig az utcai megmozdulásokon megnyilvánuló teljes érdektelenség. Az utóbbi egyébként annak az ékes bizonyítéka, hogy még a megmaradó szavazóik túlnyomó többsége is a döntését racionális alapon meghozó, a voksát adott esetben befogott orral leadó protesztszavazó, híján bármiféle olyan érzelmi azonosulásnak, melyet egy megmozduláson való részvétellel kifejezhetne. Az a tény, hogy a semmiből az ölükbe hulló, pedofiliával összefüggő kegyelmi botrány után a parlamenti ellenzék képtelen volt egy olyan rendezvényt összehozni, melyen tízezres nagyságrendű tömeg jött volna össze, többet mond minden szónál.
Bizony: a lánc és a konc kombinációja gyilkos fegyver a kutya cselekvőképességére és a veszélyességére nézve. Csak ha a kettő közük valamelyik hiányozna, akkor lenne reális esélye annak, hogy a kutya egyszer valóban veszélyt jelenthet a gazdájára.
Az ellenzéki politikus „valutája”, melyet győzelemre tud váltani: a hitelessége, vagyis a belé vetett hit kialakítására való képessége. Egy politikai erő hitelessége azt jelenti, hogy képes elhitetni magáról a választókkal, hogy le tudja győzni a regnáló hatalmat, s ha győz, jobban, eredményesebben fog kormányozni, mint az addig kormányzók. Éppen ezért a tehetetlen, láncon tartott, a lejtős pályán „játszó” politikus nem lehet hiteles, mert ahhoz a teljes, a korlátlan cselekvőképesség, a (politikát) alakító és (rendszert) romboló erő birtoklásának látszata szükséges. Ebben áll a jelenlegi magyar parlamenti ellenzék tragédiája.
Világosan kell látni: abban a pillanatban, hogy egy párt beül a NER állampárt által uralt és az Orbán szavazó-automatájaként funkcionáló országgyűlésébe, a rendszer részévé válik, amiből következően elveszíti a hitelességét és hosszú ideig tartó vereségsorozatra ítéltetik. A kormánypárti politikusokkal vívott, teljesen értelmetlen, csupán a politikai tevékenység látszatának keltésére alkalmas l’art pour l’art parlamenti szócsatákban, valamint a facebook-posztokban testet öltő „politizálás” nem alkalmas hitelesség kialakítására, mert semmilyen érdemi politikai eredménnyel nem jár.
Különösen így van ez egy olyan parlamentben ülő ellenzék esetén, melytől a végrehajtó hatalom – ilyen-olyan különleges jogrendekre való hivatkozással – a népszuverenitás elvének megsértésével elvonja a jogalkotási jogosítványok nem elhanyagolható részét. Az a közjogi ámokfutás, ami a különféle „veszélyhelyzetekre’ hivatkozva a szemünk előtt immár négy éve folyik, Nagy-Britanniában, ahol nem csupán „alkotmányos identitás”, hanem alkotmányos kultúra is van, a Bill of rights óta legfeljebb csak háború esetén lenne elképzelhető, egyébként – kis túlzással – forradalomhoz vezetne. A parlament feloszlatásához és a kormány elzavaráshoz azonban egész biztosan. Egy autoriter, illiberális hatalom által alkotmányozó többséggel uralt és jogalkotási jogosítványaitól részben megfosztott parlament munkájában magára valamit is adó ellenzéki politikus egész egyszerűen nem vehet részt, mert ezzel az égvilágon semmi mást nem tesz, mint nevetséges bohócként legitimálja a demokrácia kiüresítését és az önkényes jogfosztást.
Ráadásul, a rendszeren belüli ellenzék hitelességét törvényszerűen, a rendszer logikájából adódóan tovább rombolja a kifelé hol nevetségesnek, hol pedig szánalmasnak ható állandó, kényszeres taktikázás. Mivel folyton vereséget szenvednek, tehetetlenségükben újabb és újabb „csodatrükköket” kénytelenek kitalálni, melyekkel hamis reményt próbálnak ébreszteni a soron következő választás tekintetében. Időnként – az úgynevezett „önálló arcél” kialakítása érdekében – tücsköt-bogarat kiáltanak egymásra és erkölcsi grállovagot játszanak, hogy aztán néhány hónap múlva összeálljanak azzal, aki tegnap még ellenség volt és akivel szemben magukat morális értelemben meghatározták. Alkalmi szövetségek, elvtelen összefogások jönnek létre, majd szűnnek meg, követhetetlen módon csapódnak ide-oda, s közben észre sem veszik, hogy a saját korábbi álláspontjuk permanens szembeköpése révén miképp foszlik semmivé a még meglévő kis hitelességük is. Senkinek nem kellő pártocskák örök vesztes politikusai elveiket feladva, a játékból kimaradni nem akaró, síró óvodásként könyörögnek azért, hogy a náluknál némileg erősebb párt hátára kapaszkodva – amit ők „az ellenzéki szavazók által követelt összefogásnak” csúfolnak – elkerüljék azt, hogy oda kerüljenek, ahová valók: a politikai szemétdombra. A gazda pedig mindeközben a kerítésre támaszkodva élvezettel és röhögve nézi a baromfiudvar népének béna topogását és kétségbeesett hápogását.
Ez tehát a jelenlegi helyzet, de akkor mi a megoldás? A megoldás következik az eddig írtakból: meg kell őrizni a hitelességet és az elvhűséget. Ez lenne a feladat. De hogy őrizheti meg egy NER-rel szemben álló politikai erő a hitelességét és az elvhűségét? Csakis egy módon: úgy, hogy rendszeren kívül marad, mivel egy ilyen rendszerben a hitelesség = rendszeren kívüliség. Ez az autoriter, illiberális rendszer ellenzékiségének alapképlete. Mivel pedig a rendszeren kívül maradás parlamenten kívül maradást jelent, a rendszeren kívül maradni akaró politikai erő nem tehet mást, mint hogy előzetesen, tehát még a választásokat megelőzően, feltételekhez köti az elnyert képviselői helyek elfoglalását, a képviselői eskü letételét, vagyis az Országgyűlésben való részvételét.
Ebből következően, ha én egy ellenzéki politikai erő vezetője lennék, azt javasolnám, hogy az országgyűlési választásokat megelőzően – egy ellenállási nyilatkozatban – egyértelműen és félreérthetetlenül tájékoztassuk a választópolgárokat azon feltételekről, melyek teljesülésének hiányában a mandátumhoz jutó képviselőink a választás után létrejövő Országgyűlés munkájában semmilyen módon nem vesznek részt, mégpedig függetlenül attól, hogy mandátumukat egyéni választókerületben, vagy listáról nyerték el. Ezen feltételek között feltétlenül szerepelnie kell annak, hogy az Országgyűlés már az alakuló ülésén hiánytalanul visszakapja valamennyi Alaptörvényben rögzített jogát, s mindenképpen ki kellene zárni annak lehetőségét, hogy képviselőink részt vegyenek egy olyan Országgyűlés munkájában, melyben a Fidesz-KDNP pártszövetség a Mi Hazánkkal együtt kétharmados többséggel rendelkezik. A rendszeren belüliség vállalásának, vagyis a választás eredményeképpen létrejövő új Országgyűlésben való részvételnek a feltételrendszerét az ezen két, fixen levert határkő által meghatározott tartományban kellene célszerűen és részleteiben meghatározva kijelölni, mégpedig a választást megelőzően. Az ellenállási nyilatkozatban olyan feltételrendszert kellene meghatározni, mely képes annak biztosítására, hogy teljesülése esetén Magyarország elindulhasson a NER lebontása, vagyis a demokrácia és a jogállam helyreállítása, valamint a sikeres Magyarország felépítése felé vezető úton.
Az ellenzéki érzelmű magyaroknak pedig azt javaslom, hogy a következő országgyűlési választás alkalmából csak olyan politikai erőre adják a voksukat, mely ilyen tartalmú előzetes ellenállási nyilatkozatot tesz. Én egész biztosan így fogok eljárni. Ha egyik ellenzéki párt sem tesz ilyen előzetes ellenállási nyilatkozatot, akkor csak abban az esetben fogok részt venni a választáson, ha az előzetes közvéleménykutatási adatok a kormányváltás valószínűségét jósolják és ehhez minden szavazatra szükség van. Egyébként azonban nem fogok részt venni a látszatdemokrácia értelmetlen színjátékában.
Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy az Országgyűlésből való kivonulás jelentős anyagi veszteséggel járna mind az adott párt, mind pedig annak képviselői vonatkozásában, miként tisztában vagyok azzal is, hogy a rendszer szépen el tud működni parlamenti ellenzék nélkül is, még ha ez kifelé némileg kínosan hat is. Mégis: ez az egyetlen esélye annak, hogy az ellenzék fokozatosan összegyűjtse a hitelességnek és – ebből adódóan – az erőnek azon mennyiségét, melyre hosszú távon, a rendszerváltás érdekében, alapozni tud. Márpedig, a NER-hez hasonló illiberális látszatdemokráciákban az ellenzéknek vagy hitelessége van, vagy állami támogatása. A kettő kizárja egymást. Aki Orbán adományából él, ráadásul nagyon jól él, az nem játszhatja el hitelesen Orbán ellenzékének a szerepét. Miként kizárja a hitelességet a Kövér által dirigált orbánista patyomkin-parlamentben való értelmetlen részvétel is.
A történelemben bizony időnként előállnak szituációk, amikor annak, aki változást szeretne elérni, „társadalmi munkában”, működését adományokból finanszírozva, tevékenységének súlypontját pedig az utcára és a közösségi médiára helyezve kell nekiállnia politizálni és rendszert bontani. Adott esetben ráadásul hosszú távon is vállalni kell mindezt. Ha egy politikai erőnek lenne bátorsága a javaslatomnak megfelelően cselekedni, vagyis lenne ereje – akár hosszú távon is – visszautasítani mindazon anyagi anyagi előnyöket, melyek a rendszeren belüliséggel járnak, az elvhűségének köszönhetően a hitelességével párhuzamosan kezdene nőni a támogatottsága, mégpedig a rendszeren belüliségből eredő preferenciaplafon nélkül. Hitelességének köszönhetően pedig egy idő után egy személyben testesítené meg a változás esélyét a változásra vágyók szemében. A helyzet az, hogy az ellenzéknek ez az országgyűlésnek nevezett szánalmas orbánista cirkuszt már réges-rég ott kellett volna hagynia, s ha így tett volna, most nem az 1-18 %-os sávban mozognának még azt követően is, hogy egy kormánypártot érintő, sőt, egészen a rendszer vezérének közvetlen környezetéig érő és a rendszer szívébe találó botrányos pedofilügy megrengeti a társadalmat és a belpolitikát.
Nevezhetjük a javaslatomat akár „politikai passzív ellenállásnak” is, mert végül is arról van szó. Mint tudjuk, volt már példa a magyar történelemben arra, hogy a rendszer elutasítása a konzekvens rendszeren kívül maradásban – a rendszerrel szembeni passzív ellenállásban – öltött testet, s akkor ez a stratégia – a kompromisszumok nélkül megőrzött hitelességnek és elvhűségnek köszönhetően – sikerrel járt. Ráadásul egy NER-nél sokkal hatalmasabb, regionális nagyhatalomnak számító birodalommal szemben volt eredményes a passzív ellenállás. Amikor az uralkodó 1861-ben Bach menesztését követően az októberi diploma és a februári pátens által kialakított államberendezkedés legitimizálása érdekében összehívta a magyar országgyűlést, az nem tett mást, mint hogy két feliratban kinyilvánította ragaszkodását a történelmi magyar alkotmány helyreállításához, melybe akkor már az 1848-as törvények is beleértendők voltak. A Deák által megfogalmazott és ellenállási nyilatkozatként értékelhető feliratokkal – melyek a magyar politikatörténet legszebb forrásai közé tartoznak – az országgyűlés és a nemzet egyértelműen kinyilvánította, hogy nem lesz része az októberi diplomával és a februári pátenssel kialakított rendszernek, és a magyarság egészen addig rendszeren kívül marad, míg vissza nem kapja saját alkotmányát és elidegeníthetetlen politikai jogait. 18 évnyi bölcs, elvhű és következetes rendszeren kívül maradás hozta meg végül a gyümölcsét 1867-ben, s ezen 18 év alatt a nemzet politikai vezetői soha nem hitegették a magyarokat rövid távon bekövetkező kedvező politikai változásokkal, hanem vállalták a hosszú távra tervező stratégia kialakítását és következetes végrehajtását.
Ne féljünk tanulni a történelmünkből, kövessük nagy elődeink példáját, és – hozzájuk hasonlóan – legyen bátorságunk hűnek maradni az elveinkhez akkor is, ha az anyagi lemondással jár! Most ismét olyan időket élünk, amikor szükség van erre a lemondásra. Az ellenzék egész egyszerűen nem legitimálhatja a NER-t a parlamenti jelenlétével.
Előre szólok: ha a jelenleg még rendszeren (vagyis parlamenten) kívüli pártok a következő országgyűlési választást követően a rendszer részévé válva beülnek egy Orbán által végrehajtó szerepbe kényszerített, pusztán a kormány szavazógépeként működő, jogaitól részlegesen megfosztott és Kövér által házmester-diktátorként dirigált parlamentbe, azonnal és automatikusan ők is meg fogják kapni a fejük fölé a hitelességhiányból származó, áttörhetetlen preferenciaplafont és politikai „teljesítményük” csupán a baromfiudvarban topogó és hápogó kacsák számának növelésében fog testet ölteni. A baromfiudvar azonban baromfiudvar marad akkor is, ha megnő a kacsák száma. Csak a zsivaj lesz hangosabb és nagyobb a zűrzavar.
A szerző Facebook-bejegyzése 2024. április 16-án.