Megszokott, de alapjában véve furcsa jelenség az ember vonzódása a múlt kincseihez. Valamiféle keveredése ez annak a csodálatnak, hogy „ezt ma nem tudnánk így megcsinálni” és a kissé fensőbbséges, majdnem megbocsátó mosolynak, amellyel a régi korok naivitását és türelmét szemléljük. Persze a csoda voltaképpeni lényege: szépségek és igazságok örökkévalósága – ezért nem kuriózum Szofoklész vagy Dante, Bosch vagy Tizian, hanem mindenkori kultúrszükséglet, és nyilván ez a helyzet a „régi” zenével is. (Bocsánat a pontatlan jelzőért. De ha a „preklasszikus” jelzőt használom, saját terminológiai elképzeléseimmel szemben vagyok pontatlan; ha „barokkot” írok, azt hiszem, túlságosan leszűkítem a fogalmat – tulajdonképpen arról a legrégibb zenéről szeretnék írni, amelyhez hangversenyközönségünk ma hozzáférhet, hozzávetőlegesen Bachig.)
Szívesen vetném fel sokkal régebbi zenék problémáját; hiszen „feneketlen mély a múltnak kútja”. Ez a zenére is érvényes. Írnék a XII.-XIII. század mozarti tisztaságú trubadúrzenéjéről – ha élne manapság e kor igazán megérdemelt kultusza. Egyelőre azonban még csak zenetörténeti kuriózum, akárcsak Marchault – akiről előbb csak megtanultam, hogy Európa egyik legnagyobb művésze, hogy utólag „magánúton” meggyőződjem arról, hogy ez valóban így igaz. Ha volna olyan méretű kórusmozgalmunk, amely végre érdeméhez méltóan népszerűsíthetné a reneszánsz kóruskultúráját, írhatnék arról, hogy mennyire kell ez a közönségnek. Így azonban a kellből csak kellene marad.
Az irodalomban és más művészetekben létkérdés-számba menő „antik” művészet helyett zeneéletünk egy kultúrtörténetileg aránylag új „régi” zenét nyújt: a XVII.-XVIII. századét, és hogy ez a zene valóban széles körű közönségszükséglet, bizonyítja az erre szakosodott együttesek nagy száma, mind nálunk, mind világviszonylatban.
A „régi”-re vonatkozó, már felsorolt általánosságokon kívül, úgy gondolom, e zene népszerűségének van néhány sajátos oka. Az egyik az akkori zenei gondolkodásnak a maihoz feltűnően hasonló koncentráltsága, lényegretörése. Másik a mai zene hang-ideáljához közelálló „kamarahangzás”, a kis együttes hangzásának varázsa, szemben a XIX. század nagyzenekari hangtömegével.
Ez a zene nagyjából az utolsó fejezet abból a zenetörténetből, amelyben a zeneszerző még játszik a hangokkal. Játszik velük és „készíti” őket: „homo ludens” és „homo faber” egyben. Nem gyötrik még beethoveni értelemben vett alkotói gondok, nem küzd az anyaggal vagy ellene, hanem sodortatja magát annak természetes törvényszerűségeivel. Nem uralkodni akar a hangokon: használja őket. Egyszerű, őszinte, szorgos mesterember – de hallatlanul biztos a dolgában, mivel műveit játsszák, állandó aktív közönsége van. Megértik és igénylik.
Az alkotó-előadó-közönség nagy „konszonansziájának” a periódusa ez. Ez az alkotói attitűd – éppen mert ma már ritka – rendkívül vonzó. Valljuk be: a régi zene szeretete részünkről – legalább felerészt – nosztalgia.
Lényegében alig van rossz közönsége. Akit nem érdekel, meg sem hallgatja. Nem megy el a hangversenyre, ahol csak unatkoznék: kulturálatlansága miatt marad még kulturálatlanabb – és erről ő nem tehet.
Van viszont a zenehallgatónak egy fajtája, akit őszintén gyűlölök: a csupán erre a zenére szakosodott „melomán”. A sznob, aki már csak azért sem értheti, szeretheti ezt a zenét, mert csak ezt „ismeri el” – minél feltűnőbben… Hasonló ő a kocaturistához, aki nagy garral kivonul a hegy lábához, leül, falatozik, majd büszkén hazamegy. Ő az oka annak, hogy sokan eleve sznobságnak tartják Vivaldi vagy Bach szeretetét. Látványosan menekül a múltba a ma problémái elől – legalábbis erre hivatkozik!
Pedig, ami ebben a zenében szép nekünk, az ma szép. Példátlanul szép!
Megjelent A Hét I. évfolyama 4. számában, 1970. november 13-án.