Nehéz eldönteni, hogy örüljünk vagy aggódjunk amiatt, hogy a naponta újabb és újabb lélegzetelállító produkciókkal előrukkoló tisztítótűznek nevezett tűzijáték eredményeképpen, kikerült a média fókuszából az úgynevezett ügynökügy.
Örömre az adhatna okot, hogy a szenvedélyek csillapodtával talán esély nyílik az eddig történtek érzelmektől mentes, higgadt értékelésére és a tanulságok levonására, aggódnunk viszont azért kell, mert nem tudjuk, hogy milyen személyi következményei lettek vagy lehetnek az eddig történteknek.
A miniszterelnök ugyanis egyértelművé tette, hogy szerinte a történtek után Cseh Gergő Bendegúz „nyilvánvalóan nem maradhat a levéltár főigazgatója”. Márpedig ez egyáltalán nem nyilvánvaló, sőt, ha a főigazgatót leváltják az mérhetetlenül igazságtalan és a bűnbakképzés iskolapéldája lenne. Mert abban, hogy az ügynökakták részleges nyilvánosságra kerülése ilyen balul sült el, sok mindenkinek felelőssége felvethető, de éppen a levéltár főigazgatójáé egyáltalán nem.
A felelősségben osztozhatnak a politikai döntéshozók, az Alkotmányvédelmi Hivatal és a többi titkosszolgálati szerv és valamelyest az informatikusok, akik elkészítették az adatfájlt, de maga at ÁBTL el sokkal inkább áldozata ennek a botránynak, semmint felelőse.
Aki személyes tapasztalatokkal rendelkezik a Levéltárban őrzött dokumentumokkal kapcsolatban, az az első perctől fogva biztos lehetett abban, hogy önmagában a 6-os kartonok és a mágnesszalagon lévő adatok önmagukban nem elegendőek ahhoz, hogy megállapítható legyen, hogy kik voltak azok, akik együttműködtek a diktatúra titkosszolgálataival. Ami a 6-os kartonokat illeti tudható volt, hogy egyrészt ezek jelentős része megsemmisült, másrészt a meglévő kartonok önmagukban nem bizonyítják, hogy a rajta szereplő személy valóban együttműködött valamelyik titkosszolgálattal. Egyrészt mert számos olyan karton is található, amelyet ugyan kitöltöttek az ügynöknek kiszemelt személyről, de az érintett alá sem írta a kartont és sokan vannak, akik ugyan aláírták, de sohasem írtak jelentést, megtagadták az együttműködést. Nem véletlen, hogy az egyébként sok szempontból kritizálható 2003-as un. ügynöktörvény is kimondta, hogy a 6-os karton önmagában nem bizonyítja hogy az érintett személy ügynök volt. Mint ahogy ugyanez a dokumentum nem mond semmit arról sem, hogy ki miért vállalta az ügynöki tevékenységet, annak ellenére, hogy minden kartonon szerepel valamilyen magyarázat erre. Leggyakrabban a „hazafias ok” olvasható a dokumentumon, de olvasva a jelentéseket úgy tűnik, hogy a legkevesebben azok voltak, akiket valóban „a haza szolgálata” iránti elkötelezettség motivált.
És itt jön a következő probléma. Amint a 2007-ben alakult Kenedi Bizottság megállapította a Levéltár rendelkezésére bocsátott dokumentum anyag rendkívül hiányos, az iratok legalább 40 százalékát megsemmisítették, vagy kilopták a gyűjteményből, így aztán az esetek jelentős részében hiába kerül-e valakinek a 6-os kartonja, az már soha nem derült ki, hogy írt-e jelentést. Az un. Munkadossziéknál is hiányosabb a Beszervezési dossziék állománya, amelyekből mindössze 9 ezer maradt miközben, a beszervezett ügynökök számát legalább 150 ezerre becsülik a történészek. Márpedig beszervezési dosszié hiányában majdnem lehetetlen rekonstruálni egy-egy ügynök tevékenységét.
Hosszú ideig azt feltételeztük, hogy a mágnesszalagok megbízhatóan őrzik a beszervezettek nevét és adatait, mára azonban nyilvánvalóvá vált, hogy ez sem így van. Az Alkotmányvédelmi Hivatal – amelyről azt feltételezhettük, hogy megfelelő informatikai apparátussal rendelkezik a szalagok leolvasásához – most egy Excel táblázatot adott át az ÁBTL-nek, amely nemcsak nagyon nehezen olvasható hanem hemzsegett a hibáktól, így fordulhatott elő, hogy 165 személy esetében a nem a hálózati személy, hanem a megfigyelt áldozat adatai szerepeltek a listában. Feltételezhetően így került Lezsák Sándor neve is az ügynökök közé, bár – anélkül, hogy Lezsákot ezzel akarnám gyanúsítani – le kell szögezni, hogy olyanok is előfordult, hogy valaki egyszerre volt hálózati személy és megfigyelt is.
Hiányos a lista azért is, mert az Alkotmányvédelmi Hivatal – saját állítása szerint – 2.500 nevet továbbra is titokban tart, nemzetvédelmi érdekekre hivatkozva, ám nehéz elképzelni, hogy vajon milyen nemzeti érdek fűződik ahhoz, hogy 2.500 – az 1989-es rendszerváltás előtt működő hálózati személy – nevét továbbra is titokban tartsák. És átláthatatlan, hogy kik és hol döntenek arról, hogy mely iratokat tarthatnak továbbra is maguknál a szolgálatok. Mert bár létrehoztak egy civil bizottságot az iratátadás ellenőrzésére, de ők csak javaslattételi joggal rendelkeznek, a döntést továbbra is a titkosszolgálatok hozzák meg az iratnyilvánossággal kapcsolatban. Pedig engem például ma már a leginkább az érdekelne, hogy milyen indokkal lehet mindmáig eltitkolni 2.500 a diktatúra titkosszolgálatával együttműködő hálózati személy nevét. Azt ugyanis nehezen tudom elképzelni, hogy harmincöt évvel a rendszerváltás után, még ma is aktív ügynöki tevékenységet folytatnak.
Amikor májusban, az új kormány megalakulása idején a miniszterelnöki hivatalt vezető miniszter bejelentette, hogy a forradalom 70. évfordulóján, október 23-án nyilvánosságra hozzák az aktákat, akkor mindazoknak, akik csak egy kicsit is járatosak a kérdésben, elkerekedett a szeme. Hiszen egyrészt kifejezetten perverz ötletnek tűnt, hogy egy ilyen- sokak számára drámai eseménnyel ünnepelje az ország a 70 évfordulót, másrészt nyilvánvaló volt, hogy ilyen rövid idő alatt ezt a munkát nem lehet tisztességesen elvégezni. Ilyen döntést csak azok hozhatnak, akiknek fogalmuk sincs, hogy miről beszélnek. Biztos vagyok benne, hogy a kormány illetékeseit a hozzáértő történészek és a leltár vezetői is figyelmeztették a döntés végrehajtásának képtelenségére, ám mint folyamatosan tapasztalhatjuk, ha kormányzati showműsor működtetéséről van szó, akkor a kormány nem ismer lehetetlent. Úgy tűnik annyit beláttak a döntéshozók, hogy az október 23-i dátum, finoman szólva is ízléstelen lenne, ezért kerülhetett át a nyilvánosságra hozatal időpontja a nemzeti gyásznapra, november 4-re, a további halasztás kérdésében azonban a jelek szerint nem engedett a kormány. Az AH pedig, kihasználva a Levéltár szorított helyzetét a lehető legtovább halasztotta a mágnesszalagok leolvasott adatainak átadását, amire csak október elején (!) került sor.
Így tehát az ÁBTL dolgozóinak alig három hete maradt arra, hogy ellenőrizzék a kapott anyagot, ami nyilvánvaló képtelenség. Feltételezem, hogy az ÁBTL munkatársai erejükön felül próbálták „tisztába tenni” a kapott – rendkívül nehezen kezelhető – adathalmazt, de ez sem volt elég ahhoz, hogy kiszűrjék a hibákat. Végrehajthatatlan feladatot sóztak a nyakukba, majd amikor ez kiderült, akkor az ő nyakukba varrták a felelősséget.