Molnár Gusztáv, aki blogjában már 2016 februárjában előrevetítette Donald Trump várható győzelmét, ma – a megfigyelők nagy többségével egyetemben – inkább a bukását tartja valószínűbbnek. Ha akkor Trump győzelmét az Amerika világhatalmi pozíciójára gyakorolt romboló hatása miatt tartotta fontosnak, most úgy véli, hogy mind a valószínű vereség, mind a teljességgel nem kizárható győzelem kiélezheti a már most is jól érzékelhető kvázi-polgárháborús amerikai belpolitikai helyzetet.
Ami az ország féltve őrzött világelsőségének (főként Kínával szembeni) további meggyengülését vonhatja maga után. Ez pedig (sajnos) növeli a hanyatló hegemón és a feltörekvő kihívó között kirobbanó konfliktus kockázatát.
A szerző arról is tájékoztatott bennünket, hogy 2021 folyamán blogjának megszerkesztett és időrendbe szedett változatát e-book formájában is hozzáférhetővé teszi. Következzék a neves geopolitikai elemző legfrissebb bejegyzése.
10. 31.
Ha már előző bejegyzésemben egy eléggé szakállas szovjet viccet idéztem, akkor most jöjjön egy amerikai (amelyet én még nem hallottam): mikor a Watergate-botrány Nixon lemondásával véget ért, azt mondják, egy amerikai házaspár elvált, mert a házastársak rádöbbentek, hogy nincs miről beszélniük. Hasonló űrt hagy hamarosan Trump is az életünkben, mondja [1] Simon Kuper, a Financial Times Párizsban élő munkatársa.
Tényleg, mi lesz velünk (no meg, Amerikával) Trump nélkül?
Minden modern amerikai elnök – írja Kuper – ott él az emberek fejében szerte a világon, de egyetlen korábbi hivatalban lévő elnök sem foglalt ott el akkora helyet, mint Trump. Valójában a történelem folyamán eddig még senki sem gyakorolt ekkora valós idejű hatást a globális tudatra. A világ legnagyobb megafonjával rendelkező személy négy éven át szennyezte az agyunkat a hazugságaival, a visszaéléseivel és a csalásaival, mindenkit stupidabbá és paranoiásabbá téve, aki csak hallgatta őt.
Trump után a demokraták el fogják veszíteni a választási részvételt garantáló ajzószerüket, a liberális lapok pedig a legjobb sztorikat. A The New York Times, címlapján a Green New Dealről szóló végeérhetetlen kongresszusi civódásokkal, nem tudja majd megtartani többmilliónyi új előfizetőjét.
Trump minden bizonnyal el fogja kerülni a börtönt. A gazdag amerikaiak és/vagy a volt elnökök általában ezt teszik. Több, mint egymilliárd dolláros adóssága van, de a korábbi hat üzleti csődje nem tudta őt leállítani. Amerikában számtalan módja van annak, hogyan lehet a hírnevet pénzzé tenni. Vereséget szenvedve visszatérhet eredeti 2016-os tervéhez, és lanszírozhatja a Trump TV-t.
Trump egy vagyont kereshet, ha feladja azt az ábrándját, hogy ő üzletember, és kamatoztatja igazi zsenijét, mint a nem legkifinomultabb szórakoztatás mestere. Egy darabig még prosperálhat is. A volt amerikai elnökök rendkívül elszánt emberek, verhetetlen egészségbiztosítással. A legutóbbi három a kilencvenes éveit taposta, amikor elhunyt, Jimmy Carter pedig 96 évesen megy teljes gőzzel előre.
Mielőtt túlságosan beleélnénk magunkat abba, hogy az alig hetvenvalahány éves Trump mivel fogja bukása után még legalább tíz éven keresztül elszórakoztatni a világot, koncentráljunk egy kicsit a közeljövőre.
Először is egy csomó elképesztő dolgot művelhet a valószínű november 3-i vereség és a január 20-i hatalomátadás közötti tizenegy hét (!) alatt (aki szeretné megtudni, miket, olvassa el [2] itt. A legvadabb, igazi kémtörténetet idéző változattal Peter B. Zwack nyugalmazott dandártábornok (volt katonai hírszerző) állt elő, aki szerint [3] komoly esély van arra, hogy Trump valamikor az említett 11 hetes időszak alatt külföldre szökik.
Én Kuper változatát tartom valószínűbbnek, mert a szórakoztató (tehát hatékony) propaganda-háború, amit Trump – természetesen nem egyedül – mint „aljasul és méltatlanul funkciójától megfosztott elnök” folytatni fog, jobban beleillik abba a kvázi-polgárháborús helyzetbe, amely Amerikában lényegében máris kialakult, de Biden várható győzelmével még súlyosabbá válhat.
A legtöbben természetesen arra számítanak, hogy elsősorban a jobboldal fog radikalizálódni, hiszen, mint Ronald Brownstein [4] írja:
Ha Joe Biden a jövő héten döntő győzelmet arat, erre a választásra úgy fognak emlékezni, mint az amerikai történelem fordulópontjára: mint arra a momentumra, amikor a szavazók egyértelmű többsége nyugtázta, hogy nincs visszatérés azon az úton, amelyen haladva az amerikai nemzetet immár a kaleidoszkopikus sokféleség fogja jellemezni.
A keddi eredmények nagy valószínűséggel azt fogják igazolni, hogy az átalakulás demokrata koalíciója most már nagyobb – sőt sokkal nagyobb –, mint a restauráció republikánus koalíciója. [5]
Miközben Trump megszilárdítja a GOP átalakulását a fehér identitás pártjává, egy olyan nacionalista szervezetté, amely nem sokban különbözik az Európában feltűnt pártoktól, a Demokrata Párt a szó szoros értelmében mindenki más pártjává válik.
A Demokrata Pártban bekövetkező elkerülhetetlen változás a GOP-t csak még reakciósabbá teszi. Biden önmagát „átmeneti” figuraként jellemezte, és máris érzékelhető egy olyan demokrata vezetés iránti igény, amely kifejezésre juttatja azt a tényt, hogy a párt egyre inkább a fiatalokra és a színesbőrűekre támaszkodik. Nem nehéz elképzelni azt, hogy 2024-ben a demokraták Kamala Harris elnökjelölt mögött fognak felsorakozni, aki jamaikai és indiai származású, és aki mellett a nyíltan meleg Pete Buttigieg alelnökjelölt és Hakeem Jeffries, az első fekete bőrű házelnök áll majd az előtérben. Ez a névsor, akárcsak Obama 2008-as győzelme, a megváltozó Amerikát szimbolizálja – lelkesítve az átalakulás koalícióját, ám egyidejűleg elborzasztva a restauráció koalícióját.
Ha most a lakosság valamivel több mint negyven százalékát teszi ki azoknak a nem főiskolai végzettségű és fehér keresztény szavazóknak az aránya, akik fogékonyak Trumpnak a faji identitást megcélzó üzenetére, nehezen képzelhető el, hogy kevesebben hallgatnak majd rá, ha az évtized előrehaladtával az arányuk 38 vagy 36 százalékra csökken. Larry Bartels, a Vanderbilt Egyetem kutatója máris kimutatta [6], hogy a republikánus szavazók elképesztően magas százalékának vannak antidemokratikus érzelmei. A republikánus szavazók fele például egyetért azzal, hogy „a hagyományos amerikai életforma olyan gyorsasággal tűnik el, hogy a megmentésére erőszakhoz lehet folyamodni”.
Az erőszak, sőt a fegyveres erőszak alkalmazását a jobboldalon az is valószínűsíti, hogy Trump elnöksége alatt gyakorlatilag megnyílt az út a választási folyamatba való fegyveres beavatkozás [7] előtt. A kérdéssel foglalkozó szerzők szerint:
Függetlenül attól, hogy ki fog győzni november 3-án, a jövőben több választási erőszakcselekményre számíthatunk. Ha az amerikai politikai rendszer kezdi tudomásul venni a fegyveres csoportok jelenlétét, és ha a rendvédelmi szervek nem képesek elriasztani vagy kezelni ezt a kérdést, a későbbi politikai szereplők azt gondolhatják majd, hogy a választásokon hasznukra válhat az ilyen szervezetekkel való barátkozás. Vannak elemzők, akik szerint az Egyesült Államok a polgárháború felé haladhat[8], de sokkal valószínűbb forgatókönyv a mainstream politikai vezetők által felszított vagy megengedhetőnek tartott szórványos, újból és újból visszatérő alacsony intenzitású politikai erőszak, ami fokozatosan kikezdi az amerikai demokráciát.
11. 01.
Ne gondoljuk azonban, hogy szélsőséges megnyilvánulásokra csak a jobboldalon számíthatunk. Anne Applebaum figyelemreméltó esszéjében [9] arról ír, hogy a bal- és a jobboldal kölcsönösen radikalizálja egymást.
Applebaum abból indul ki, hogy vannak olyan „kulturált konzervatív” szavazók, akik tudják, hogy Trump inkompetenciája csak elmérgesítette a vírus-helyzetet, és tisztában vannak azzal is, hogy Amerika globális téren gyengébb lett, mint volt, sőt annak is örülnének, ha egyszer s mindenkorra abbahagyná a tweetelést, de mégis rá szavaznak, mert úgy vélik, hogy a baloldal, a demokraták, a szocialisták, az „éber harcosok” által képviselt alternatíva sokkal rosszabb.
Nem annak van most itt az ideje – írja Applebaum –, hogy arról vitatkozzunk, helyes-e ezeknek a konzervatívoknak a véleménye a baloldalról. Joe Biden jelöllté választása az én szememben szilárd bizonyítéka annak, hogy a párt legaktívabb támogatói, akik rászavaztak az előválasztásokon, egy mérsékelt vezetőt akartak. Biden több évtizedes politikusi múltjában semmi sem utal arra, hogy kommunista, radikális vagy bármi más lenne, mint egy kis l-betűs liberális. És ugyanez mondható el a körülötte lévő emberekről is. A nagy változások, amelyeket keresztül akar vinni – beleértve a nagyon gazdagok megadóztatását, az általános egészségbiztosítást, és a klímavédelmet – a legkevésbé sem szélsőségesek.
De most hagyjuk ezeket az érveket, mert úgysem tudja senki sem meggyőzni a kulturált konzervatívokat arról, hogy ez a helyzet. Ehelyett én inkább hajlamos vagyok elismerni, hogy félelmeik egy része valóságos.
Igen, igaz: az erősödő politikai hisztéria időszakában élünk. Baloldali csoportok szobrokat döntenek le, nemcsak a konföderációs vezetőkét, de az Abraham Lincolnét és a Theodore Rooseveltét is. Önmagukat „antifa” aktivistáknak nevezők a békés tüntetéseknél jobban szeretik bezúzni a kirakatokat. Veszélyes intellektuális divatok kapnak lábra bizonyos amerikai egyetemeken – különösen az elitegyetemek bölcsészkarain. Radikális egyetemisták és tanárok igenis megpróbálják korlátozni azt, amit mások tanítanak, gondolnak vagy mondanak. Baloldali twitter-bandák megtámadnak embereket, akik eltérnek az ő vonaluktól, és követelik, hogy rúgják ki őket.
Akiket aggasztanak ezek a tendenciák, azoknak még inkább tartaniuk kell a második Trump-adminsiztráció következményeitől. Aki tényleg a szívén viseli az oktatás szabadságát vagy az elfogulatlan újságírást, vagy azokat az eszméket, amelyek az amerikai demokraták tiszteletére emelt szobrok mögött meghúzódnak, csak reménykedhet abban, hogy Trump veszíteni fog. Ha lesz újabb mandátuma, a baloldali extremizmust nem lehet majd megállítani. Az extremizmus új formákat ölt, és fokozatosan az amerikai élet egyre több szférájában ver gyökeret.
A radikalizmus minden formája tovább fog terjedni, mind a jobb-, mind pedig a baloldalon, mivel Amerika teljesen bele fog gabalyodni ugyanabba a halálos körforgásba, amit az ország az 1850-es években megtapasztalt, abba a negatív politikába, amit Roger Eatwell brit politikatudós „kumulatív extremizmus”-nak nevezett.
Trump kiszorította a mérsékelteket a pártjából. Ha újraválasztják, annak az lesz az eredménye, hogy a mérsékeltek mindenestül ki fognak szorulni az amerikai politikából. Csak reménykedem abban, hogy a kulturált konzervatívok mélyen elgondolkoznak azon, mi fog következni akkor, ha Biden mérsékelt baloldali kampánya csődöt mond. Akkor az amerikaiak majd megtapasztalják a Demokrata Párt olyan mértékű radikalizálódását, együtt a nagy hatalmú és befolyásos intellektuális, egyetemi és kulturális baloldallal, amire eddig még nem volt példa. Hasonló folyamat megy majd végbe a a politikai spektrum másik oldalán is – ami máris elkezdődött –, ha védelmezőjük újraválasztását látva a jobboldali milíciák, a fehér rasszisták és a QAnon kultusz hívei új erőre kapnak.
Sajnos a történelemben nagyon kevés ilyen helyzet végződik happy enddel. A múltban a kumulatív extremizmus általában kétféle véget ért. Vagy igazi polgárháborúba torkollt, amelyben az egyik vagy a másik oldal győzött – ami az Egyesült Államokban is történt az 1860-as években. Vagy véget érhetett úgy is, hogy mindkét oldalon a mérsékelt erők kerekedtek felül, gyakran külső segítséggel. Valami ilyesmi történt Észak-Íroszországban is.
Amerikának nincsenek olyan külső támogatói, akik segíthetnének neki kikerülni ebből a halálos körforgásból. Egyedül a szavazás hatalma áll rendelkezésére.
*
Meg tudom érteni Applebaumot. Nemcsak azért tart Trump győzelmétől, mert utálja az egész politikáját, vele együtt, hanem talán még inkább azért, mert félti az amerikai értelemben vett baloldali (vagyis liberális) alternatívát a baloldali szélsőségesektől. Akkor ugyanis – gondolhatja – tényleg nem marad más hátra, mint a két fél közötti kíméletlen küzdelem, nevezzük azt polgárháborúnak vagy bármi másnak.
A magam részéről pillanatnyilag nem azt tartom döntő kérdésnek, hogy Trump vagy Biden fog-e győzni. Hanem sokkal inkább azt, hogy lehet-e még esélye egyáltalán az amerikai demokráciának, és hogy fennmaradhat-e az amerikai nemzet mint politikai közösség. De erről legközelebb.
[1] Simon Kuper: If Biden wins, what’s next for Trump – and Trumpism? FT, 2020. okt. 30.
[2] Vö. Garrett M. Graff: ‘I’m absolutely expecting him to do something weird’: how Trump could end his presidency. Politico Magazine, 2010. okt. 28.
[3] Vö. Brig. Gen. (ret.) Peter B. Zwack: Is president Donald Trump a flight risk? Politico Magazine, 2010. okt. 28.
[4] Ronald Brownstein: Why the 2020s could be as dangerous as the 1850s. The Atlantic, 2020. okt. 30.
[5] Vö. Ronald Brownstein: The coalition of transformation vs the coalition of restauration. The Atlantic, 2012/11.
[6] Larry Bartels: How democrats are preparing post-electoral chaos. The Atlantic, 2020/09.
[7] Vö. Aila M. Matanock és Paul Staniland: The militarisation of U. S. politics. How Trump’s presidency opened the door to armed electoral interference. Foreign Affairs, 2020. okt. 29.
[8] Vö. Greg Jaffe és Jenna Johnson: In America, talk turs to something not spoken of for 150 years: civil war. The Washington Post, 2019. márc. 2. Más kutatók szerint az amerikaiak gyűlölik ugyan egymást, de nem a polgárháború felé haladnak (Richard Hanania: Americans hate each other. But we aren’t headed for civil war. Research finds that a weak state and poverty predict such conflicts. WP, 2020. okt. 29.).
[9] Anne Applebaum: The answer to extremism isn’t more extremism. America’s left and right are radicalizing each other, and the precedents from overseas are deeply unsettling. The Atlantic, 2020. okt. 30.