Magyar Péter májusban Gdanskban járt, ahol találkozott Lech Walesával és Donald Tuskkal is. A két lengyel (ex)politikus és a magyar miniszterelnök láthatóan megtalálta a közös hangot. Sőt, elég sok jel utal arra, hogy Magyar Péter azonosulni szeretne mind Walesa, mind pedig Tusk politikai karakterével. Ami képtelenség, hiszen a két szerepfelfogás úgy viszonyul egymáshoz, mint a tűz és a víz. Meggyőződésem szerint ehhez a Magyar által fel nem oldott ellentmondáshoz vezethető vissza az, hogy Polgár Judit nem vállalta, hogy köztársasági elnök legyen.
Lech Walesa szakszervezeti vezetőként a Szolidaritás élén a kommunista rendszer elleni küzdelem kérlelhetetlen vezéralakja volt. Az egypártrendszer bukása után államfő lett belőle, de életútjából alighanem a hajógyári évek rendszerbontó mozzanatai azok, amikre igazán büszke lehet a villanyszerelőből lett polgárjogi harcos. Donald Tusk szintén a Szolidaritásban politizált, de az ő nagy pillanatai a konszolidált lengyel demokrácia idején, majd pedig az európai nagypolitika színterén következtek be. Ha már Gdansk és hajók, maradjunk ennél a képnél: neki már nem egy leharcolt, de félelmetes erővel hasító jégtörőt kellett kormányoznia, hanem egy olyan tengerjárót, ahol figyelni kell a legénység és a közönség igényeire is.
Magyar Péter még nem döntötte el, és lehet nem is ő fogja, hanem majd utólag a történelem, hogy ő inkább a nerdöntő platószónok vagy egy stabil közjogi alapokon nyugvó rendszerben egy nagykoalíciós kabinetet vezető, dörzsölt kormányfő lesz. Ha ugyanis a miniszterelnök ezt elhatározta volna, akkor a Sulyok Tamás távozásával megnyíló, államfőjelölésről szóló vitában aligha fogalmazhatta volna meg Somogyi Zoltán elemző lapunknak nyilatkozva az alábbi kérdést:. „Ha az a mondás, hogy széles társadalmi egyeztetés lesz, mindenki elmondhatja az ötleteit, és van rá egy hónapunk, akkor tizennyolc órával később miért jelenti be a miniszterelnök, hogy Polgár Judit az ő jelöltje?”
A mondat első felében megfogalmazott alternatíva a felhevült aktivistáé, aki a nép felé fordul, hogy mindjárt bevonja a döntési folyamatba, ahonnan korábban jó idáig kizárták. Ám ha egy nap se kell hozzá, hogy az alkotmányozó többséggel bíró kormánypárt elnökének, aki történetesen a kabinetet is vezeti, egyszer csak lesz egy jelöltje ebben a folyamatban, akkor ott máris „rendszert váltottunk” és a társdalami egyeztetés is okafogyottá válik. A független, civil jelölt pedig akkor is megkapja a pártpecsétet, ha történetesen hosszú évekig még közéleti megszólalása is alig volt, nemhogy politikai. Legitim módszer ez is, csak hát ez a politikában amúgy teljesen megszokott alkudozás és helyezkedés, nélkülözi a rendszerváltásokat kísérő parázslást. És ott van még akkor az a tényező is, hogy ez a megbízatás ideiglenes lett volna, ami valljuk be: nem hangzik valami kitüntetően. De hogy a helyzet rendkívüli, kapkodó jellegét tökéletesen leírja, az egészen biztos.
