Érdekszférák
Európa kivételesen békés hetven éven van túl, és ebben a mondatban a kivételesség az üzenet a mának. A béke nemcsak attól függ, hogy az országcsoport összetart, és évezrednyi háborúskodás után fogadalmat tesz, hogy onnantól csak tárgyal, megállapodik és betartja a megállapodásokat. A béke attól is függ, hogy hagyományos ellenfelei hajlandóak-e, képesek-e megtámadni, meggyengíteni.
Mit mondhatunk ma erre? Jócskán fordult a világ, ahogy erről a Krím megszállása, majd Ukrajna megtámadása tanúskodik. Az átalakuló Amerika távolodik Európától, pedig az USA védernyője Európa túlélőkészletének fontos darabja volt az elmúlt hetven évben. Az európai idill odaveszett, a szerződések összetartó ereje a bővítések során megfakult, a vitathatatlan versenyképesség a múlté. Mégis, Európa még mindig létezik, még mindig vannak angolok, osztrákok, németek, franciák, olaszok, horvátok, és bízni lehet abban, hogy a mostani válságon is túljut, s hogy a magyarok is ott lesznek az európai szervezetekben, nem pedig egy vesztes neo-Thököly seregében fújják a tárogatót.
1990 körül egy önmagát tönkreverő Oroszország kereste a helyét, korrupcióval, belső széthúzással, hatalmas nemzetiségi feszültségekkel. Országok váltak ki belőle, jelentősen meggyengült. Mégis új korszak kezdődött. Nagyon sok energiát adott el Európának, olajfúró berendezéseket vett Amerikától. Gazdasági-befektetési célponttá vált. A szovjet idők után Amerika egy pillanatra egyedül maradt a porondon, aminek potenciálját jócskán túlbecsülte, ahogy azt az addig lenézett Kína viharos felemelkedése bizonyította. Oroszországot a világ ma is annak fenyegetési képességei felől értékeli (energia, atomtöltetek, közömbösség az élőerő iránt), addig Kína esetében inkább a modern mobilitás, a fejlődő pénzrendszer, a szegényebb régiók masszív bevonása értékelhető. És persze a hadsereg.
Később Oroszország is megerősödött. Nem úgy, mint Kína, hanem mint amitől félni kell. A Szovjetunió szétesése a poszt-jelcini gárda számára egyfajta orosz Trianon lett, a soha nem gyógyuló seb. Valahai dicsőségük tüzelte őket, s nem is maradtak tétlenek, rendszeresen beavatkoztak a volt Szovjetunió területén. Ukrajna a stabil határokért cserében megszabadult az atomfegyverektől, de aztán jött a Krím, majd a teljes ország megtámadása. Ez végül rádöbbentette Európát, hogy – tetszik vagy sem – az ő érdekszférájába is behatoltak. Az idevezető folyamatokban amerikaiak is nagy szerepet játszottak.
A Krím elfoglalását a Nyugat még zavartan figyelte, ám azt, amikor az oroszok 2022-ben már Kijivet akarták elfoglalni, és sajátos dzsihádot hirdettek, már nem lehetett válasz nélkül hagyni. Addig az amerikaiak alighanem az oroszok meggyengülését várták a konfliktustól, Európa pedig a mindent megoldó idő segítségét. Trump belépésével újra változott a helyzet, az amerikaiak ki akartak szállni, miközben Európa már nem tudott. Ukrajna beépült az európai érdekszférába, az oroszokkal határos, az általuk sokszor megtiport tagországok pedig határozott fellépést követeltek. A folyamatot jócskán erősítette Svédország és Finnország belépése a NATO-ba, ami jelentős siker az amerikaiaknak és az európaiaknak is.
Oroszok, Trump
A várakozásokhoz képest az oroszok – dacára a brutális rombolásnak – stratégiailag eddig elég sikertelenek voltak. Hadjáratuk lassan, visszafordulásokkal tarkítva halad. Az oroszok elleni honvédő háború olyan morális hatást gyakorolt Ukrajnára, mint a második világháborús katonai fordulat a szovjetekre. Összerendezte a nemzetet, miközben az oroszok még mindig a saját vérükbe fojtják az ellenséget.
Trump érzékelhetővé tette, hogy a térség európai vezetésű konszolidációját az amerikaiak nem igazán támogatják. Szakítottak azzal a korábbi magatartásukkal is, hogy Ukrajna magától értetődően pufferállam. Viszont Oroszország globális nagyhatalommá minősítése az USA stratégiai tévedése, ami aligha tartható. Magyarázatra szoruló mellékszál a Trump és Putyin közötti kapcsolat alakulása. Putyin manipulálja az amerikai elnököt, de igazán az a veszélyes, ahogy az oroszok a maguk hibrid eszközeivel behatolnak a kommunikációba, aminek – egyebek mellett – Magyarország, korábban Románia a kísérleti terepe. Úgy beszélnek egymással, mint két globális nagyhatalom, amire az atomtölteteken kívül kevés az ok, hiszen magatartási zavarai mellett is az USA erős gazdasági-katonai-kulturális alakzat, szemben Oroszországgal, amely világgazdaságilag közepes jelentőségű, alig fejlődik, és demográfiai hanyatlás jellemzi.
Európa kiszorítása a tárgyalásokból Trump saját produkciója, amit sokan árulásnak tartanak, bár az amerikai védelmi ernyő visszavonásának már korábban is voltak jelei. Eközben a mi Orbán Viktorunk ott tart, hogy Brüsszelt és az ukránokat támadó ellenségnek gondolja, s ezzel jó szolgálatokat tesz Putyinnak, mindezt megfejeli, hogy Trump az ukránoktól kér nyíltan engedményeket az orosz agresszor javára (Donbasz). (Nagy önfegyelemmel kell magunkat inteni, hogy Trump elnök nem azonos a hosszú távú Amerikával.) Az ukrajnai konfliktus és Trump berobbanása katartikus felismerésekhez vezette Európa legerősebb országait, és mindennek hatására az Egyesült Királyság is visszatérőfélben van. Immáron napi szinten jelenik meg az európai föderalizmus fejlesztésének igénye (koordinált védelem, eurózóna és hitelfelvétel, koordinált külkapcsolatok), az EU belső működésének régóta esedékes reformja és a bővítés felülvizsgálata. Orbán Viktor és Vlagyimir Putyin közös érdekének látszik Európa bomlasztása, amire néha ráerősít Trump is, a hatás azonban a várthoz képest éppen az ellenkező lett: Európa megindult egy sajátos és korlátozott föderalizmus útján.
Érdekszférák előttünk
Ha Oroszországnak van érdekszférája, akkor és éppen ezért Európának is van, mégpedig önmaga, benne Ukrajna is. Jelenlegi helyzetét nem egyszerűen Európa választotta, abban a korábbi Amerikának is szerepe volt.
Amerika érdekszféra-tulajdonosként definiálja magát, és Trump után is ezt várhatjuk. A narratíva változhat, a fenyegetődzések és a dührohamok kora után talán visszatérünk a nemzetközi kapcsolatok elfogadott tónusához. Jelenleg az USA folyamatosan tágítja és módszereiben kiszélesíti saját befolyási övezetét. Nemritkán az arrogancia és a fenyegetés az eszköz. Trump fellépése szövetségeseivel szemben kezdetben még sokkot váltott ki, ma már derűsebb a fogadtatás. Nem kerülünk közelebb a kibontakozáshoz, ha azt hisszük, hogy a NATO-nak vége van, a jó stratégiát amúgy sem hisztérikus kommentárok alakítják. A valódi kérdés az amerikai–európai védelmi szövetség perspektívája. Ha a NATO helyett európai védelmi szövetség alakulna (amit nem vagy nem mostanra várok), az atlanti kapcsolatok akkor is elég erősek maradnak, tekintettel az amerikai kulturális-történelmi hagyományokra és védelmi szolgáltatásokra, amelyeket nem lehet, nem is érdemes teljesen leváltani. (Kína Európa számára elsősorban versenyképességi kérdés, nem katonai-stratégiai kihívás. Fellépésük az oroszok számára meghatározó, de főként önmagukra figyelnek. Jelenleg Ukrajna újjáépítésében vennének szívesen részt.)
Európa önmagát megvédeni képes érdekszféraként megerősödhet, ami minél gyorsabban halad, annál sikeresebb lesz. Európa nem kétsebességes, ez amúgy is egy fantáziátlan és lusta föderalizmus jele, hanem soksebességes, mégpedig országonként és régiónként is. Tévedés lenne a csikorgó intézményrendszert a periféria levágásával megvédeni. A végek eltávolítása csak a bürokratikus gondokat enyhítené, az érdekszféra sebezhetőségét viszont alaposan megnöveli. Európa közepének, történelmi erejének megvédéséhez szükség van a kétezres évektől felvett tagállamok segítségére.
Európa most elsősorban az együttes fellépés potenciálját próbálgatja, alighanem csak utána szabná újra az Acquist. Menet közben, dolgát megkönnyítendő, kiveszi Orbán vétózó botját az európai küllők közül. A fegyverkezést nemzeti alapon, de közös célok mentén indították el, és elég rugalmasnak kell lenniük, ha Amerika lecsökkent részvétele mellett el akarják érni azokat, vagyis hogy Európa közelítőleg legyen olyan erős, mint a gazdasága, és elegendő elrettentő védelmi erőt mutasson fel.
Az európai szankciók abban a felfogásban születtek, hogy Európa büntet, de mintha fel sem merült volna, hogy Európát is megtámadhatják. Ám az elmúlt négy év során kiderült, ez bizony elképzelhető, stratégiailag számolni kell ezzel a lehetőséggel. És még ha odadobják is Ukrajnát, ha fellazítják Európát, az oroszok ettől még nem lesznek megbízható partnerek. Pontosabban nem ettől lesznek. Ha Európa nemzeti elemeire esne szét, vajon az USA jönne-e segíteni, amikor régi barátait bántják? Csakis jelentős védekezési erővel a háttérben lehet hatékonyan tárgyalni az oroszokkal, és megtartani az amerikai stratégiai szövetséget. A védelmi státusz javítása valahogy úgy történhet, mint a rosszul megrakott áruszállító repülő rakterének átrendezése. Változtatjuk a súlyelosztást, kevesebb amerikai fegyver középen, több európai rendszer, magasabb költségvetés hozzá. És akkor a repülő felszállhat.
Magyarok és a föderalizmus
V. Károly Habsburg császár Európától az akkor alakuló hispán Amerikáig tartó birodalmában nem nyugodott le a nap. Habsburg Ottó úgy értékelte, hogy a birodalom valójában az Európai Unió előképe, amelynek hátterében Nagy Károly országainak mély kulturális kommunikációja áll. Nem véletlen, írja, hogy a középen meghúzódó Brabant képviseli a birodalom szívét, V. Károly is itt született.
Számunkra jobban hasznosítható előkép az Osztrák–Magyar Monarchia, amelyben a pénzügy, a külügy és a hadügy közös irányítás alatt állt. Ma már csak irigykedve gondolhatunk a korszakra, amelyben Magyarország páratlan gazdasági eredményeket produkált, még ha a nemzetiségi és társadalmi feszültségeket képtelen volt is megfelelően kezelni: a trianoni palotában mindezért nagy árat kellett fizetni. Itthon a Monarchiára már csupán az építészeti szépségek emlékeztetnek. Az elmúlt ideig a városképi fejlesztés csúcsa az akkori, elsősorban historizáló és szecessziós stílusú épületek helyrehozatala volt.
A Habsburgokra vonatkozik a mondás: mások csak háborúzzanak, te, boldog Ausztria, házasodj. Látható, a képmutatás tőlük sem állt távol. Hosszú és véres háborúk tucatjaiban vettek részt, igaz, amikor kellett, házasodtak is. Ezt főként azoknak kell megérteni, akik ellenzik a közös európai védelmi képesség fejlesztését, és helyette a békés tárgyalásokat szorgalmazzák azokkal, akik fegyveres fenyegetést jelentenek. Szóval Felix Austria esetében is úgy volt, hogy Napóleon Austerlitznél előbb tönkreverte őket és az oroszokat, aztán jöhetett feleségként, a népek közötti barátság zálogaként Mária Lujza, Ferenc császár lánya. Clausewitztől tudjuk, hogy a háború a politika folytatása más eszközökkel. Most újabb kiegészítésre van szükség, amennyiben a béke is a politika és az elrettentő erő folytatása, ha az oroszokról van szó.
Európa jelenlegi föderalizálása erős külső kényszerek nyomása alatt indul. Messze még a Monarchia szintje, viszont a nemzeti probléma sem úgy lebeg felettünk, mint Damoklész kardja. A külügyek súlyos ügyek mentén szerveződnek, a hadügyet csakis közös fejlesztéssel lehet felemelni, a pénzügyek dolgában pedig ott van az egyre változatosabban működő európiac, amiből a szegényeknek kimaradni nemzetgazdasági szinten súlyos ostobaság, amellett felesleges ajándék az önző politikai elitnek.
az EU brüsszeli székházában, 2024. június 27-én
A mai magyar kormány messze jutott az európai szövetség megtagadásában. Orbán Viktor dühe elérte a német kancellárt, a plakátok ismét tele vannak Zelenszkijt gyalázó tartalmakkal. Orbán legutolsó kirohanása szerint a Tiszát a németek tartják fenn. A kormányfő irracionális és romboló magatartását most nem magyarázzuk, de abban bízunk, hogy Trump és Putyin ajánlása dacára Orbán választási esélyei megroggyantak. Nemzetközi fellépését eddig a saját és az általa befolyásolt európai szélsőjobb károkozási képességével kalibrálták. Európa fősodra Orbánt jelenleg kellemetlen, de semlegesíthető figurának látja. Ukránellenességének és oroszbarátságának mértéke kívül esik a racionális magatartáson. Szinte várom, hogy egyszer csak megkérdezi: mi az, hogy az oroszok leszúrták a harctérről menekülő Petőfi Szását? Hát minek futkosott a mezőn? Lengethetett volna fehér zászlót is.
Orbán Viktor fertőző narratívájának nemcsak Magyarország, elsősorban Európa szempontjából nem lehet engedni. Európa közepén nem állhat egy orosz befolyás alatt lévő antidemokratikus erőközpont. Számunkra a megoldás azonban nem az ország kiközösítése, hanem Orbán Viktor károkozási képességének blokkolása. Ezért mindenképpen nyernie kell a Tiszának.
Elképedéssel vegyes megelégedettséggel látom, ahogy a Fidesz propagandája szinte szívességet tesz a Tiszának azzal, hogy állandóan használja a maga bosszúálló hangját, mocskos módszereit, mutatja a közjavakat szakmányban kisajátító arculatát. Orbán mindig hajlamos volt a szélsőségekre, de most talán már nevetségessé is teszi magát, annyi a szövegben a durvaság, az önhittség. Ha volt is ilyen, mai szerepében már nem haragvó isten, inkább Hókuszpók a rajzfilmből. Kitartóan hazudik mindenről, kezdve a gyermekabúzustól, az amerikai pénzügyi védőpajzson, a gazdasági növekedésen át az MNB ügyéig. Az ismételgetés, a fokozódó durvaság, a primitív fellépő figurák talán segítenek a bázis eróziójának lassításában, de ugyanúgy ébresztik rá az ellenzéket, hogy íme, látjuk, hogy kit, mit és miért kell leváltani. A Szőlő utca, Göd, az MNB egy ciklussal korábban még simán elment volna, ma már nem. Persze nem érdemes lebecsülni Orbánt, aki a propagandaminiszterrel együtt úgy látja, hogy ha eddig egy kiló krumpli elég volt, most öttel kellene célba érni. Az ellenzéki választókat mindenesetre annyira feldühítette a velejéig romlott és hazug narratíva, hogy a NER-nek most már tényleg nagyon sok a vesztenivalója.
Szinte minden fontos elemében egy új világ építésébe kellene belevágni. Vannak már tervek a gazdaságpolitikáról, az energiáról, a kisvállalkozásokról, a felelős hitelezésről, a szociálpolitikáról, a közegészségügyről és a közoktatásról. Az új magyar külpolitikának kiemelt dolga lesz az ország pozicionálása a föderalista ihletésű közös politikában. Nemcsak az a kérdés, hogy küldünk-e katonát (ha jól értem: nem), hanem hogy a magyar politika és üzleti szféra milyen módon vesz részt az ukrajnai konszolidációban. A magyar külpolitika európai integrációjának alapvető feltétele a történelmi szomszédokkal (benne a V4-ekkel) újraélesztett, szoros kapcsolat. Az orbáni évek után a magyar külügyi hálózat radikális újragondolása megkerülhetetlen prioritás. Az agresszív és korrupt kliensi hálózat leváltása után egy európai-atlantista elkötelezettségű külügyi meritokrácia következzék.
Folyamatos háborúzás után, az új kormány nyilván konstruktív hangot fog használni, emellett Orbán fellazítási politikájával, a hozzá tartozó hálózattal is láthatóan és keményen kell szakítani. Hatalmas, de részleteiben sziszifuszi feladat a nemzetbiztonság tűzfalainak megreparálása. És egy tanács: a külügynek nem túlbuzgó jófiúnak, hanem jó tanulónak érdemes lennie. Orbán Viktor mély nyomokat hagyott az EU-ban és a nemzetközi kapcsolatokban, s ha elmegy is, sokak szájában marad még keserű íz, ha meghallja Magyarország nevét.
Próbáljunk meg úgy viselkedni, ami megfelel a méretünknek, helyzetünknek. Nem kapcsolódhatunk be az európai párbeszédbe anélkül, hogy itthon ne normalizálnánk a helyzetet. És ha már az osztrák házasodási bölcsességet említettem az imént, itt van még egy (Cromwell), amit különösen ajánlok a figyelmükbe: bízzál Istenben, és tartsd szárazon a puskaport.
Megjelent az Élet és Irodalom LXX. évfolyama 9. számának Publicisztika rovatában 2026. február 27-én.