A Népszava esete kicsit hasonlít a Népszabadság sorsára, de azért nem ugyanaz. Mindkét esetben pénzes csábító (megmentő) jelent meg, mindkét esetben a jobboldalról, mindkét esetben államközeli képviselőkről volt szó, de a Népszabadságnál egy erejének teljében lévő csoportosulásról, a Népszava esetében pedig a súlyos vereség után tántorgó figurákról beszélünk.
Látszólag azért tudtak végzetes ütést bevinni a Népszavának, mert az észszerűnél jobban támaszkodott a Mediaworks jóindulatára, vagy cinikusabban: annak politikai érdekeire, holott az a túloldalon állt. Ha talán a Fidesz győzött volna, a Népszava–Mediaworks együttműködés folytatódik, talán kevesebbet veszünk észre a háttérből, csakhogy a Tisza győzött. Amikor megbüntette az újságot, a Mediaworksnek is minden bizonnyal már becsöngettek, mindenekelőtt az elpárolgó hirdetések miatt. A NER összeomlása megrengette a Népszavát, miközben szerzőinek nagy része (én is) NER-ellenes cikkeket írt, és olvasói is ellenzékiként, jellemzően baloldaliként kezelték. Utóbbiról még lesz szó.
*
A főszerkesztő kiáltványt fogalmazott meg, hogy a baloldali hang, a nyomtatott sajtó érdekében meg kell menteni az újságot, vele a hagyományokat. Sokan még azt is hozzáteszik, hogy az állam (a Tisza) mentse meg az újságot, hiszen otthont adott a NER-ellenes hangoknak. Erős hangsúllyal jelenik meg a baloldaliság védelme, ami azonban csak korlátozottan értelmezhető. A szóban forgó baloldal a korábbi államigazgatásban vagy már régebbi korporatív környezetben szocializálódott, ami aztán meghatározza gondolkodásukat, de főként a nézőpontot, ahonnan kritikájukat megfogalmazták. Az újság a maga szocializációjának megfelelően cselekedett, így amikor bajba került, állami segítségért kiáltott. A lap növekvő hiányáért a főszerkesztő/vezető felelősségét érzem. Az összeg magas, még ha többen gondolják is úgy, hogy a nyomtatott baloldali gondolatokért ez szinte semmi.
Csakhogy ez egyáltalán nincs így.
Mondhatnánk, hogy a 320 milliós hiány a NER mércéjével semmiség, a Tisza-kormány is látott már magasabb összegű számlákat, ez azonban nem jó érv arra, hogy az állam bármennyi pénzt adjon a Népszavának, és ne a független média tucatnyi fontos, de nyomorgó tagjának nyújtson támogatást. Mert a támogatás igénye korántsem csak a Népszavával kapcsolatban merül fel. Van olyan neves médium is, amely alig kapott támogatást, és a NER-rel szemben is önérzetesebb és óvatosabb volt, mégis talpon maradt.
A Népszava vezetői sem elég óvatosak, sem különösebben ügyesek nem voltak. Abszurd már az alapképlet is, hogy a maga képességeihez képest nagy adósságot görgető újságot éppen az tartotta életben (Mediaworks), akivel – pontosabban a NER-rel – szemben fogalmazódott meg az újság politikai karaktere. Mindebből vállalatvezetői tévedésekre következtethetünk, de Orbán Viktor tréfamesteri húzását is láthatjuk.
Az újság a baloldal reprezentánsának tartja magát, de ezt árnyalni érdemes. A baloldaliság, amiről itt beszélünk, a 2000-es évekig a hatalommal inkább közeli, mint vele kritikus viszonyban lévő csoportok szóhasználata inkább, semmint tételesen is meghatározható értékválasztás. Az újságban megjelenő baloldali reprezentánsok komoly hányada egy korábbi államból vagy állami befolyású szervezetből, nagyobb önkormányzatokból és nem csekély részben vezetői pozíciókból jön. Közülük sokan reformerként élték át a rendszerváltást, jó páran később szerették meg a demokráciát, vagyis ötven és nyolcvan év közötti emberekről beszéltünk. Kritikájuk elsősorban a helyes állami rutinok, a hiányzó állami stratégiák számonkérése (és ebben a szerző önkritikája is benne van). A baloldali-liberális szóhasználatnak is főként szokásbeli okai vannak. Az újság intellektuális bázisa részben volt miniszterek, elnökök, igazgatók, a hozzájuk valamikor kapcsolódó tanácsadók, a kampányipar munkatársai közül kerül ki. Olyanok, akikre az újság odafigyel. Akik tudják a helyes válaszokat, s akiknek végül is csak egy bajuk van: szilárd kormányzati nézeteik mellett sem képesek kormányra kerülni.
A fenti baloldalnak vannak tehetős tagjai, sokan olyanok is, akik a maguk dicsőségesebb éveiben szorosan együttműködtek a szocialista–szabaddemokrata kormányokkal, önkormányzatokkal, úgyhogy – gondolják sokan – igazán visszapumpálhatnának valamennyi pénzt a baloldal lélegeztetőgépeibe.
Miért az ellenséges jobboldalnak kellett megmentenie a lapot eddig, miért nem a baloldali barátoknak? Naiv kérdés, nemde? Avagy csak Puch volt, meg Leisztinger? Ugyan.
A bukás általános képletében van néhány kínosan ismerős elem. Ilyen például az, hogy a baloldal pénzemberei bántóan kismértékben és rövid ideig szponzoráltak bármilyen közösségi természetű ügyet. Meggazdagodtak, kormányuk megbukott, ők pedig elpárologtak. Visszatértek a maguk kormányzati támogatással szerzett ekeszarvához. Maga az érintett Népszava is a megmentőt várta, nem pedig a közösségi finanszírozást szervezte. Balról nem jött megmentő, hát akkor fogadás jobbról.
Az olvasó mindebből ne a túlzó iróniát, hanem a sérülékeny rendszert lássa, amely nem csak a Népszava esetében mutatkozott meg. Lábjegyzetként említem meg, hogy voltak, akik pár milliót adtak a Tiszának, amit aztán lehalkított hangon közöltek a sajtó­val, ők meg lelkesen interjúvolták meg őket. Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy ezt a pár milliós támogatási szintet öt-tíz Tisza-sziget negyed-, félévente magától értetődően gyűjtötte össze a mozgalom működtetésére, miközben sok ezer Sziget van. Az aggódó sajtó kétkedve kérdezte, honnan a pénz, ki a titkos jótevő. Most elárulhatom: vagy 50 ezer ember. És igen, a tehetősek jobban hozzájárultak. De persze most a Népszaváról beszé­lünk.
*
A kormányzáskultúrájú baloldalon jobbnál jobb elemzések, javaslatok születtek, amelyek értelmezéséhez azonban kormányon kellett volna lenni. Anélkül, de legalábbis tekintélyes és némiképpen aktív fórumok nélkül ezek a kiváló gondolatok (némi önhittséggel pár írásomat is ideveszem) keveset értek, terápiás értékük persze felbecsülhetetlen a szerzők számára. A kormányzáskultúrájú baloldal képtelen volt szellemi fórumokat fenntartani, így külön köszönet az Pénzügykutató kitartásáért. Egyre többen, egyre kisebb tavakban – így a Népszavában – zsúfolódtak össze. Sehol sem látszott egy Hatvani báró a láthatáron.
Amikor a rút Mediaworks felmondta a békés együttműködést a Népszavával, és potom 320 millió körüli tartozás miatt nem nyomtatta ki az újságot, akkor – és nagyrészt jogosan – a baloldali közvélemény politikai gyilkosságot kiáltott, és azonnali állami segítséget igényelt. Ami a politikai indíttatást illeti: nem lehetnek kétségeink. De az állami segítséget illetően látok problémákat. Ha tehetném, megmenteném a lapot, de nem elsősorban a baloldal miatt, nem is közvetlenül, hanem a nyomtatott sajtó védelmében, és méltányos pályázati forrásból.
Korábban a fentebb leírt természetű baloldal két csoportja (milliárdosok és intellektuális influencerek) is segíthetett volna. Csakhogy az első a bankszámláját, a második meg a köldökét nézte. A baloldali milliárdosok csoportja a talán jelentékenyebb számú jobboldali milliárdoshoz hasonlóan nem az adományozás élharcosa, politikai ügyekről szólva pedig csakis a nyertes számít. Vannak országok, ahol az adományozásnak kötelező hagyományai vannak, a miénk nem ilyen. A korábbi történet (és később a NER-é is) úgy fest, hogy a pártok központi pénzügyi főnökei döntöttek arról, ki kit támogat, aztán amikor beütött a córesz, ennek vége szakadt. Mindenki vitte magával azt, amit addig szerezni tudott, a támogatottak pedig új madámot kerestek maguknak, mert esténként ki kellett nyitni.
Holott kezdetben nem sok pénzről volt szó. Elég lett volna a délszaki villákban elfüstölt szivarok félhavi költségét az újságra fordítani. Na de kinek mi köze hozzá? A Népszava nem a Puch vagy a Leisztinger dolga? Ez egy politikai megbízás, nemdebár, többről üzleti, politikai szolidaritás híján szó sem lehetett. És hát ez az egész a baloldali vagyonos réteg kultúráján kívül esik. Bár vannak tiszteletre méltó kivételek. A pénzbefolyásosak rendje odáig jutott el, hogy klubokban vizsgálták a miniszerelnöknek alkalmas személyeket (Klári a legjobb, persze), de hogy ki fogja megszavazni, az már kívül esett a cselekvésen.
A hagyományos baloldali médiaértelmiség főleg önmagával foglalkozott (kinek mi a baja, a Feri, a kétségek, az elviselhetetlen Fidesz), vagyis a köldökét bámulta. Kormányfüggő szponzor mindig termett, a legvilágosabb minta a sportegyesületeknél mutatkozott, de aztán jöttek egyéb alapítványi formulák is.
A Népszavának a Mediaworks volt a piaci felső kapcsolat, s ebből a típusból nem volt nagy választék. Hogy aztán választania kellett-e, vagy sem, az nem ennek a cikknek a tárgya. Ha meg tudta volna szervezni a bal­oldali olvasók körét, hogy téglajegye­ket vegyenek, mellé néhány gazdagabb adományozót, akkor talán most nem a Mediaworksbe kellene belehalni.
Ha dönthetnék, a független médiát támogatnám. Nem egy rosszul hangolt rendszerhez keresnék alkalmi megoldást, hanem olyan pályázati rendszert sürgetnék, amely támogatja a független médiát, s aminek a farvizén talán levegőhöz jut a Népszava is. A média versenypiaci konszolidációja haladéktalanul induljon meg, más iparágak is csatlakozhatnak
Ugyanakkor a Mediaworksöt hatósági eljárás alá kell vonni (több tucat más monopólium vagy kvázi-monopólium társaságában), mert egyedülálló helyzetet foglal el, és károkat okoz a versenypiacon. A szabad médiában néhányan, valamennyi külső támogatással, olvasói/hallgatói hozzájárulással, túlélték az elmúlt éveket. Még többen, főként a kicsik, állami támogatás, pályázati eredmény és minden nélkül, főként kattintásból léteznek, anyagi létezésük ma is folyamatos halálközeli élmény.
*
Az újság vezetése elgáncsolta önmagát. Kerülöm a morális szövegelést a megjelent állami hirdetések tartalmáról. Inkább csak azt említem, hogy rosszul kezelték a fedezetlen veszteségből eredő kockázatot. Talán 50-100 milliós hiányt még tudtak volna kezelni, 320-asat már nem. További hibának látom, hogy a bukásra csak az utolsó pillanatokban derült fény. A megoldást kereső vezetésnek alighanem fel kellett volna mérnie a várható hála és szolidaritás mértékét is (ha megtették, túlbecsülték, mint Mráz az eredményeket). Esetleg mint a baloldal felkent képviselője mehetett volna pénzemberekhez, vagy csak úgy simán: az emberekhez, de még időben. Ahogy mások is megtették, mint a Klubrádió. Tudnék még példát mondani, az egyik éppen most győzött a választásokon.

Megjelent az Élet és Irodalom LXX. évfolyama 24. számának Publicisztika rovatában 2026. június 12-én.