Olvasom Tömpe István írását az ÉS legutóbbi számában. Sokkal inkább áldozathibáztatóra, mint -segítőre sikeredett. Pedig a szerző bőven írt a Népszavába az elmúlt években, és a szocializációja sem volt mentes szociáldemokrata értékektől. De általában sem érzek átütő részvétet, még kevésbé érdemi segítő szándékot a magyar médiában, közvéleményben.
Magyar kulturális örökségről van szó, a 154. évfolyamában járó Népszaváról. Benne a nekem különösen kedves, Ignotus Pál és József Attila által alapított Szép Szó melléklettel. Erről kevés szó esik. Több a görgetett adósságról, kifizetetlen nyomdaszámlákról, a menedzsment (a tulajdonos?) ölbe tett kezéről, s általában a lap felelőtlen, sültgalamb-váró viselkedéséről.
Engem, őszintén szólva, mindez kevéssé érdekel. Még ha időnként (térítésmentesen) írok is bele, én a nép szava, az olvasó vagyok. És skandalumnak tartom, ha nem lesz Népszava.
Persze az általa őrzött értékeknek a magyar parlamentben sincs jelenleg képviselete. Ebből egyenesen következik, hogy csak a Jóistenben bízhatnak, futhatnak most fűhöz, fához, virághoz. Letörölhetetlenül és menthetetlenül az „óbaloldal” (idevéve a liberálisokat is) billoga van rajtuk, így az új „rendszerváltás” vesztesei lesznek.
Magyar abszurd, hogy a „baloldali” nagyvállalkozó tulajdonos neve mögött a Fidesz tartotta őket hirdetéseivel életben, mert még ez is kellett a parlamentáris autoritarianizmus díszes homlokzatához. Ez most nem előny a lapnak. És ezért nem is számíthat a győztesek kíméletére, nem fognak könnyeket hullajtani érte.
A Népszava szerkesztőinek, újságíróinak, munkatársainak, de a szerzőinek azonban (beleértve Tömpe Istvánt is) jár az, hogy ne szemlesütve kelljen elkullogniuk. A sajtómunkásoknak a legtöbb, amijük van, az a szakmai becsület. Ettől ne fosszuk meg őket!
Megjelent az Élet és Irodalom LXX. évfolyama 25. számának Visszhang rovatában 2026. június 19-én.