Magyar Péternek nem tetszik a „Vaskefe”. Lelke rajta. Én is számontartok olyan köztéri szobrokat, amelyek alkotójáról mindössze az jut eszembe: cherchez la femme, avagy keresd a minisztériumi feleséget. Akár tízmillió különböző listát is össze lehetne állítani arról, hogy az emberek szerint mi a szép és mi a méltó.

Csakhogy Magyar Péter történetesen miniszterelnök. Így amikor arról beszél, hogy Budapesten nincs igazán alkalmas 1956-os emlékhely, és sem az Ötvenhatosok terén álló emlékművet, sem a Terror Házát – Schmidt Mária emlékművét – nem tartja megfelelőnek erre, véleménye már nem egyszerűen egy állampolgár ízlésítélete.

Pedig az ötvenhatos emlékművet lehet szeretni vagy utálni, vaskefézni, rozsdatemetőzni, lehet vitatkozni azon, sikerült-e művészi formába önteni mindazt, amit 1956 jelent. Egyvalamit azonban nehéz elvitatni tőle: nem valamelyik miniszterelnök rajzolta fel egy kockás papírra.

A 2006-ban felavatott alkotást országos, nyílt és jeligés pályázaton választotta ki az építészekből és képzőművészekből álló szakmai zsűri. Ahogy tíz évvel korábban Lugossy Mária A forradalom lángja című emlékműve is pályázat és szakmai döntés eredményeként született meg. Az Orbán-kormány el is távolíttatta a Kossuth térről, mondván: nem volt még ott a „dicső” 1944-es évben.

A „Vaskefének” valójában csak egy a hibája: Gyurcsány Ferenc avatta fel a rendőri erőszak könnygázfelhős napján. Ez az alkotás sem úszhatta meg, hogy olyan „esztéták” mondjanak felette ítéletet, mint Novák Előd, Tarlós István vagy Wittner Mária.

Magyar Péter kormányalakításakor sokszor hangsúlyozta, hogy szakértőkre akar támaszkodni, és nem kíván mindenhez személyesen érteni. Érdemes volna ezt a rokonszenves elvet a művészetre is kiterjesztenie.

Nem szükséges, hogy a miniszterelnöknek tetsszen egy emlékmű. Ahogy nem szükséges értenie a monetáris politikához és az atomfizikához sem. Arra vannak a szakemberek.

Magyar vasárnap Pakson a párizsi Notre-Dame újjáépítésének a példáját emlegette, amikor arra kérte a magyar vállalkozókat, hogy a magánszféra is vállaljon részt a közös nemzeti ügyek finanszírozásából. Az alapgondolattal nehéz vitatkozni. Magyarországon valóban ráférne a kultúrára a magánmecenatúra megerősödése, és az sem ördögtől való, ha egy nemzeti jelentőségű vállalkozáshoz nem kizárólag az állam ad pénzt.

Ám a Notre-Dame történetének van egy másik tanulsága is. Emmanuel Macronnak is volt elképzelése egy kortárs építészeti gesztusról. A huszártorony esetében a szakmai és örökségvédelmi érvek azonban erősebbnek bizonyultak: végül Viollet-le-Duc XIX. századi tornyát rekonstruálták. Az építészek végezték a dolgukat, az elnök elnök maradt.

Nálunk ennek az ellenkezőjére is van hagyomány. Az 1900-as párizsi világkiállítás magyar képzőművészeti anyagát művészekből álló zsűri válogatta össze, a kormánybizottság azonban felülírta a döntésüket: olyan művek is bekerültek, amelyeket a zsűri nem választott ki, mások pedig kimaradtak. A magyarázat kísértetiesen ismerős: a szakmai válogatás nem képviselte „méltóképpen” a magyar művészetet. Ferenczy Károly tiltakozott, ám a végső szó nem a művészeké és a hozzáértőké, hanem a kormánybizottságé maradt.

A hivatalos ízlésnek persze mindig vannak biztos támpontjai. Néhány évvel korábban egy budapesti alpolgármester azért utasított vissza a párizsi világkiállításra szánt festményeket, mert borongós hangulatuk „nem felel meg a mi éghajlatunknak”. Máskor Monet-t az ultramodern „piktornyavalya” tüneteként diagnosztizálta a korabeli szakírás. Az utókor, mint tudjuk, nem mindenben osztotta e „kifinomult” esztétikai ítéleteket.

A politikai hatalom művészeti magabiztossága természetesen Tisza Istvántól sem állt távol. A magyar modernizmus jelentős részét nem különösebben kedvelte; a Nyugat körétől a modern festészetig meglehetősen biztos ízléssel tudta megállapítani, mi az, ami szerinte nem szolgálja megfelelően a nemzetet. Megjegyzendő: Tisza visszautasította az antiszemita uszítást.

De itt talán nem is az a legérdekesebb, hogy egy-egy politikus mit tartott modernnek, nemzetinek vagy éppen elfogadhatatlannak, hanem hogy a politikának időről időre támad egy veszélyes tévképzete: jobban tudja a művészeknél, mi méltó a nemzethez.

Az utókor közben rendszerint elvégzi a maga korrekcióját. A Nyugat három nemzedékét ma mindenki olvassa, Takaró Mihályt leszámítva. A Nyolcak festményei bő egy évtizeddel ezelőtt a párizsi Musée d’Orsay falain lógtak, Bartók és Kodály zenéjével együtt mutatva meg a századelő magyar modernizmusának erejét.

Van ebben némi történelmi irónia. A politikus megmondja, mi nem eléggé nemzeti, az idő pedig fogja a „nem eléggé nemzeti” művészeket, és beteszi őket a nemzeti kultúra kánonjába – ugyanis valóban ott a helyük. Mindez köszönhető a valóban hozzáértő irodalomtörténészeknek és a Szépművészeti Múzeum olyan zseniális igazgatóinak is, mint Kammerer Ernő és Petrovics Elek.

Orbán Viktor tizenhat éve alatt újra hozzászokhattunk ahhoz, hogy a politika nemcsak finanszírozni, hanem minősíteni is szereti a kultúrát, miközben a köztereinket ellepi a diktatúrák kedvenc művészeti „irányzata”, a giccs. Megmondja, mi értékes és mi értéktelen, mi nemzeti és mi idegen, mi egészséges és mi „beteg agyszülemény”, mi épüljön fel és mi nem. Innen pedig már csak egy lépés, hogy az állam ne pusztán mecénás legyen, hanem ízlésrendőr is.

Éppen ezért volna sajnálatos, ha az új kormány ezen az úton indulna tovább.

Lehet újragondolni, miként emlékezünk 1956-ra. Lehet pályázatot kiírni, történészeket, képzőművészeket, építészeket összeereszteni, akár éveken keresztül vitatkozni arról, milyen emlékhely képes mondjuk hetvenöt év után valamit elmondani a forradalomról annak is, aki már csak történelemkönyvből ismeri. És lehet hozzá magánpénzt gyűjteni. Sőt, jó volna, ha a magyar vállalkozók valóban úgy éreznék, hogy a kultúra támogatásához nem kell miniszterelnöki felhívás.

De hogy mi a méltó művészet, azt ne a miniszterelnök, ne a politika döntse el.

A Tisza Párt – utalva a nevére – sokszor beszélt a tisztelet és a szabadság Magyarországáról. A kettő a kultúrában különösen jól megfér egymással: tisztelni kell a szakértelmet, és szabadon kell hagyni a művészetet.

Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2026. augusztus 27-én.