Kis magyar sztornográfia

A mai napig nyomasztanak. Fogalmilag egymáshoz tapadtak, akár nemzeti kaszinókoncesszió az illiberális patriotizmushoz. És ha már: én azt készséggel elfogadom, már csak a lelkiismeretem megnyugvása végett is, ha ez valakinek hisztinek tűnik a részemről.

Hiszen aligha vetettem vissza a két ágazat jövedelmezőképességét, a hazai sámligyártó-kapacitást és a sok éves málnaterményhozamot. Egy kis sámli és egy kiló málna. (Plusz ugyanennyi a kilencvenes évek médiahőskorát velem együtt átélő fotóriporter barátomnak, akitől még nem mertem megkérdezni, hogy rekeszizom- vagy dobozlégzéssel kezeli-e az álmatlan éjszakáit.) Ez a korrupciós rátám harminchat év után nagy vonalakban, bár ha ezek ilyen élénken élnek bennem, akkor aligha van az almáriumban autópálya-tender vagy kövér állami megbízás odahaza.

Jut eszembe, voltak még sajtójegyek a Katonába és összművészeti fesztiválokra, bár ezek alkalmasint munkával teltek, hiszen ez a deal része. Értéket és értékért. Erre még visszatérek mindjárt.

A kétezres években egy vidéki középvárosban írtam cikksorozatot arról a cégszövetségről, amely a helyiadó-emelés miatt protestált. (A kisváros elnevezés miatt látványosan neheztelt a polgármester, és való igaz, azt a jelzős szerkezetet a település szerény gazdasági potenciálját bírálandó használtam.) A cégszövetség vezetője kiváló barátom, informátorom volt, a humán folyamatokra érzékeny közgazdászember, és értékelte a bátor nyilvánosságot.

És mivel megteheti, nyaranta az Adrián ringatózva piheni ki a fáradalmakat azóta is, hatvan felé közeledve még többet hódol ennek a családi hobbinak. Nincs egyedül, jelentős a száma a horvát vizeket szelő honfitársainknak. Civileknek is, közszereplőknek is. Milliárdos fideszes történészasszony, közgyűjtemény-vezető és állampénzen kitartott alapítványi elnök opatijai villája tolulhat elénk, és a volt miniszterelnök alakja, aki nála húzza meg magát időnként.

A volt miniszterelnök hetek óta az Adriát rója szabadságon, az önkényuralom szárba szökkenésének napjaiban, mert szerinte „a magyar ember olyan, hogy ha nem látja egy évben legalább egyszer a tengert, börtönben érzi magát”. Nos, neki kijut belőle mostanában, amikor az önéletrajzát is frissítenie kell éppen, van idő az újratervezéshez.

De hogy visszatérjünk a cégszövetségi barátomra, akkoriban örömmel megmutatta volna az Adriát a tengerről nézvést, és nem várt el semmit, mégsem éreztem helyénvalónak a részvételemet újságíróként. Ahogy külügyminiszterként sem helyénvaló oligarchajachton pihenni semmilyen körülmények között, és a BYD-megbízás is hasonló okból aggályos erősen.

Szarajevó és Mostar érintésével volt szerencsém Trogir mellett tölteni pár napot a lányaimmal. Meséltem nekik Árpád-házi királyaink és a Velencei Köztársaság csiki-csukijáról, amikor századokon át hol az egyik, hol a másik foglalta el magának, hogy később a monarchia is kivegye a részét a kalandos tulajdonlásból. Ma pedig már világörökség, ahol turisták vagyunk, de ettől még szép.

És akkor itt azt olvasom Hadházy Ákos tollából, hogy igencsak aggályosra sikerült az augusztus 20-i tűzijáték lebonyolítójának állami megbízása, ami (ha így van) roppant helytelen. Még akkor is, ha tizenhat év dágványa nem szívódik fel az országból azonnal, és akkor is, ha a gyorsaság szülte a kínosnak tűnő döntést.

Nem gondolom, hogy a Tiszát többnyire ne a jó szándék vezérelné, és bőven meg is engedhetik maguknak a jó döntéseket, mert a Fidesz előbb lesz raftingszervező cég Montenegróban, mint ütőképes párt. Csak legyen korrekció, átláthatóság és törekvés a tiszta kéz politikájára, hogy jó híreket tudjak megosztani a lányokkal. Mert kamaszként érdeklődőek, és nem mindegy nekik, milyen ország épül. Sámlira és málnára vagy sámli- és málnatenderekre-e.

Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2026. augusztus 27-én.