Ott álltunk valamennyien a rotációs körül, és visszafojtott lélegzettel néztük a sebesen forgó hengereket meg a futószalagot, amely a csomagolóba szállította a lap első példányait. Ha valaki megkérdezte volna akkor, hogy mit gondolok, csak lapos közhellyel válaszolhattam volna. Az élet ritka, csillagos pillanataira éppen az jellemző, hogy az ember nem latolgatja tettének előzményeit vagy következményeit, agya kikapcsol, csak a szívét tölti el a fájón örömteli érzés, mint egy gyermek születésekor.
Amíg részem volt abban a megtiszteltetésben, hogy szerényen hozzájárulhattam e közös gyermekünk kollektív neveléséhez, bőven volt alkalmam felmérni az életre keltésével járó felelősséget, a konkrét célkitűzéseknek előléptetett reményeink és a gyakorlati lehetőségek közötti játéktér változó geometriáját, a veszélyeket meg a sikerek tényleges súlyát is.
Ez utóbbit gyakran közvetett jelekből. Egy emlékezetes napon például feldúltan állított be a szerkesztőségbe Bujor Sion elvtárs, a párt központi bizottságának tagja, a sajtó pártirányításának országos felelőse, az újságírók rettegett kápója. Dermesztő, fagyos hangon jelentette ki: „Vegyétek tudomásul, bejelentem a központi bizottságnak, hogy nem vállalok többé felelősséget A Hétért!” Vészjósló szöveg, mégis jó volt hallani. Minden olvasói dicséretnél meggyőzőbben bizonyította, hogy jó úton járunk.
Eleinte a szerkesztőség elég nehezen állt össze: a rövid előkészítő időszakban a kinevezett főszerkesztő, Huszár Sándor egyedül ingázott Kolozsvár és Bukarest között, kezében hatalmas, de üres aktatáskájával. Az általa felkért tapasztalt erdélyi publicisták vagy rendszeresen író értelmiségiek egy része nem akart leköltözni Bukarestbe, de olyanok is akadtak, akik a „magyarok vagyunk – tartsunk szét” jelszó jegyében bojkottálták az új magyar lapot, noha, mint bebizonyosodott, A Hét egy újabb harci eszközt jelentett a kisebbségi jogok védelméért folytatott harcban.
Ismét bebizonyosodott azonban, hogy sohasem szabad csüggedni. A „tartózkodóknak” köszönhetően került a lap szerkesztőségébe egy olyan fiatal gárda, amelynek nem volt ugyan tapasztalata a lapszerkesztésben, de tehetségesnek bizonyult, hamar feltalálta magát, és fiatalos lendülettel látott munkához. Egyesek közülük azóta messzire kerültek, mások, sajnos, soha nem
vehetnek többé részt A Hét jubileumain. Ma, hogy belelapoztam a kollekcióba, a magam cikke mellett két aláírásra esett a tekintetem, Dankanits Ádám és D. Varga Katalin nevére. Mintha két fejfa előtt állnék.
Dankanits Ádám és kisfia a nagy földrengéskor vesztették életüket, felesége, gyermekének anyja, D. Varga Kati rövid idővel később autószerencsétlenség áldozatává vált. Ha újságírónak jut egyáltalán hely a mennyországban, akkor ők biztosan ott vannak…
A jegyzetem, amely Varga Kati írása mellett jelent meg az 1974. március 29-i számban, látszólag egy karikatúra-kiállításról készült. Ám egy nappal azelőtt tette le a hivatalos esküt Nicolae Ceauşescu, mint Románia első (önjelölt) köztársasági elnöke. A lap első oldalán – minden lap első oldalán – jelent meg a fényképe. Mivel a Vezér már az előző napon jogarral a kezében üdvözölte az erkélyről a „népét”, a jó humorú bukarestiek „őfelségeként” emlegették a villamoson. Amit persze a fogdmegek jelentettek is neki, és valamennyi újság, folyóirat utasítást kapott, hogy a „király” szót említeni sem szabad.
Huszár Sándornak megmutattam a karikatúra-kiállításról szóló jegyzetemet, amelynek a címe: „Felségem ellenzékének cinkosai”. Azzal kapcsolatban, hogy kin nevetnek általában az emberek, ez a szöveg olvasható: „Szolgalélek őfelségén, karrierista őfelségén, betonfej őfelségén, maradi őfelségén, őfelsége őfelségén.”
Huszár megnézte, tűnődött egy pillanatig, aztán nyomdába küldte a kéziratot. Néhány napig drukkoltunk, de valami nagy hanyagság történhetett a zűrzavarban: nem vontak felelősségre bennünket.
Persze, a kiszolgáltatott kisember szomorú fintora volt ez csupán a részünkről. Csak azért említem itt, mert ebben az írásban tűnik fel először annak az állandó rovatnak a címe, amelyet a Tel Avivban megjelenő (76. születésnapját ünneplő) Új Kelet főszerkesztőjeként hetente közlök. Az említett felségsértő jegyzet ugyanis a „személyes belső ellenzék” szükségességét hangoztatja mindnyájunk számára. Azt a belső hangot igényli, amely „beleszemtelenkedne felségünk felséges nyugalmába. Aki az érem másik oldalát szidolozná fényesre, aki átmenetileg a más bőrébe bújtatna, aki időnként erőszakosan felágaskodna, mutatóujját felemelve azt mondaná: Igen, de…”
Ez a rovatcím egyike azoknak a szerzeményeknek, amelyekre A Hétnél tettem szert. A formai zsákmány csupán. Az igazi útravalóból, amellyel annak idején távoztam, ma is táplálkozom: a hittel, hogy a jó ügyért mindig, minden körülmények között lehet küzdeni. (Hogy kell, az magától értetődik); a barátság körülírhatatlan fogalom, amely nélkül nem lehet igazán jól végezni egy olyan kollektív munkát, mint a lapszerkesztés; a kételyeket nem kell szégyellni, elhessegetni, mert csak a kétkedő ember juthat előre.
Örvendek, hogy mindezért a lap 25. évfordulóján mondhatok köszönetét barátaimnak, a lap egykori és mai munkatársainak, sok-sok sikert és számtalan évfordulót kívánva.
Jól tudom, hogy könnyebb jókívánságokat osztogatni, mint naponta érzékeltetni, értelmezni, elfogadtatni a valóságot. Sokszor elmondják nálunk, Izraelben is, hogy az újságíró gyakran szélmalomharcot folytat, egyfajta komputeres Don Quijote. Lehet. De ezen az ünnepnapon azt üzenem a bukaresti Szabad Sajtó terére, a szerkesztőségnek, hogy a Búsképű Lovag szélmalomharcában nem a kilátástalanság a lényeges elem, hanem az igaz ügy győzelmébe vetett lángoló hit…
Tabák László írását közölte az Izraelben megjelenő Új Kelet című független napilap is.
Megjelent A Hét 1995/43–45. számában