Jelképek tőzsdéje
Dean Martin amerikai színész 22 éves fiát perbe fogták, mert légelhárító ágyút akart eladni. Kiderült, hogy az ifjú Dino gyermekkora óta fegyvereket gyűjt, s 18. születésnapjára egy Sherman típusú tankot kapott ajándékba világhírű apukájától.
Az utóbbi hetek legfurcsább adás-vételi hírei egyébként Angliából származnak. Londonban 800 fontot pengettek le egy szivarvégért, amelyet (két tiszteletre méltó gentleman esküvel megerősített vallomása szerint) Churchill saját kezűleg nyomott el egy hamutartóba, 1944. január 24-én. Az aranyat érő csikk árverési sikere már csak azért is feltűnő, mert egy másik ereklye ugyanott feleannyiért kelt el. A szerencsés vásárló csupán 472 fontért hozzájutott ahhoz a zászlócskához, amely 1940 és 1941 között de Gaulle londoni autóját díszítette. Igaz, hogy a francia ellenállás jelvényét viselő tenyérnyi lobogó egyik sarka kissé kopott, de a Churchilltől ránk maradt szivarvég sem lehet valami jó állapotban. Végül pedig szintén Londonban került sor egy 134 éves tortaszelet árverésére. A süteményt, amelynek morzsáit dobra verték, 1840. február 10-én szolgálták fel, Viktória királynő esküvőjén. Bizonyára jó áron talált gazdára, és az eladó meg a vevő egyaránt elégedetten gondol arra, milyen szerencse, hogy a hajdani nagy Angol Birodalom tehetséges királynőjének az udvarában olyan hanyagul takarítottak.
A dolgok piaci árát, úgy látszik, még a nekik tulajdonított értékhez viszonyítva sem lehet tévedhetetlenül kiszámítani. Annál kevésbé, mert történelmi távlatban a látszólag szerencsés vásárról is kiderülhet, hogy baklövés volt. Az említett árverésekkel egyidőben robbant ki az úgynevezett Vinland-térkép körüli botrány. A térkép, amelyet egy spanyol régiségkereskedő hozott forgalomba 17 évvel ezelőtt, állítólag ötven évvel Kolumbusz amerikai útja előtt készült. Európa nyugati partjait meg Grönlandot ábrázolja, ám Grönlandtól nyugatra egy hosszú sziget látható a térképen, amely nyilvánvalóan Amerika nyugati partjainak egy részét jelzi. A British Múzeum szakértői annak idején megállapították, hogy a papír valóban 1440-ben készült. Eszerint bebizonyosodott az a feltevés, hogy a vikingek Kolumbusz előtt elérték Amerika partjait. A lelet izgalomba hozta a tudományos világot, és a Yale egyetem 400 000 dollárért vásárolta meg a térképet, melyről most kiderült, hogy hamisítvány. A chicagói egyetem szakértői megállapították, hogy a papír valóban 1440-ben készült, de a tinta mai. Titándioxidot találtak benne, s ezt az elemet csupán a huszadik században használták tintakészítésre. Így aztán ismét nem lehet tudni, vajon járt-e Kolumbusz előtt európai ember Amerikában.
Hát aztán – mondhatnám könnyed vállvonogatással –, mit változtat ez a helyzeten? Csakhogy olyan emberek számára, akik ennek a kérdésnek a tisztázására tették fel az életüket, vagy akiknek hitét, illetve büszkeségét sérti az a néhány milligrammnyi titándioxid, azok számára a csalás felidézése rettenetes csapást jelent.
Bármennyire különbözőek az itt felsorolt esetek, váratlan halmozódásuk ismét figyelmeztet az értékek viszonylagosságára. Az emberi értelem hajlamos az elvonatkoztatásra, s az érzelmek hatására anyagi értéküknél jóval magasabbra emeli a jelképpé magasztosított tárgyakat. S természetesen nemcsak a tárgyakat. Bizonyos összefüggésekben a tettek és a gondolatok értéke váratlanul felszökik, vagy ellenkezőleg: zuhan, mint egy rossz hírbe hozott tőzsdei értékpapír.
A haladás útján felfelé kapaszkodó egyednek és a közösségeknek egyaránt szükségük van a szimbólumokra, az eszmények e színes jelvényeire. Ezért a méltányosság arra kötelez bennünket, hogy tiszteljék azt az értéket, amelyet mások tulajdonítanak a számukra sokatmondó dolgoknak.
Ennek a tiszteletnek természetesen az a feltétele, hogy senki se bocsássa áruba jelképpé magasztosított értékeit.
Mona Lisa hangja
Néhány nappal ezelőtt állították ki Tokióban Leonardo da Vinci híres festményét, a Giocondát. A remekmű azonban ezúttal nemcsak Mona Lisa titokzatos mosolyának köszönheti a látogatók sokaságát, hanem a közel ötszáz évvel ezelőtt élt hölgy hangjának is. Bármilyen hihetetlen: Mona Lisa Tokióban megszólalt! Tizennyolc másodpercig beszél, s azt mondja: „Firenzében születtem, s ez az arcképem 26 esztendős koromban készült.”
A szöveget természetesen hangszalagról közvetíti a kép mögé rejtett hangszóró, de a japán technikusok azt állítják, hogy a magnetofon Mona Lisa hangján szól az ámuldozó nézőkhöz. A tudósok ugyanis betáplálták egy elektronikus agy áramköreibe az ajak formájáról, az orr térfogatáról, az arc és a koponya méreteiről gyűjtött adatokat, és ezek szintéziséből az elektronikus agy kiszámította a halhatatlanná örökített firenzei hölgy hangjának a jellegzetességeit. Sőt, a japán technikusok azt erősítgetik, hogy nemcsak az említett mondatot reprodukálhatják Mona Lisa igazi hangján, de egy kis többletmunkával akár énekszóra is bírhatnák a fogalommá vált modellt.
Rekonstruálni egy hangot az évszázadok óta eltűnt ember arcképe alapján: íme, egy tudományos ötlet, amely beszédesen igazolja, hogy az alkotókészség legfontosabb feltétele a képzelőerő. Az elgondolás valóban rendkívüli. Ami persze a megvalósítás sikerét illeti, nagyon nehéz lenne ellenőrizni az eredményt: ki a megmondhatója annak, hogy a gép által mozaikszerűen összerakott adatokból nyert hang valóban hasonlít-e Leonardo szépséges modelljének a hangjához?
Csakhogy a kételkedést legalább annyira nehéz igazolni, mint a vakhitet. S ha jól meggondolom, kár is lenne kételkedni egy olyan technikai kísérlet diadalában, amely ennyire költői gondolatból született. Az elektronikai szakértő lényegében megpróbálta tökéletesíteni a szépség tökéletes képzőművészeti megörökítését, kiegészíteni a beszédes képmást a hanggal, azzal a hanggal, amelyet a mester hallhatott, amikor Mona Lisa, az élő, az elbájoló Mona Lisa, először szemügyre vette az elkészült festményt és önmaga szépségét ezúttal a festő szemével felfedezve, önkéntelenül felkiáltott, az öröm és a meglepetés szívet szorító hangján.
Miért kételkednénk a technikusok sikerében, amikor a tudományos és műszaki kutatáshoz szükséges roppant anyagi és szellemi befektetéseket olyan ritkán fordítják költői ötletek megvalósítására.
Meg kell becsülni az ilyen ajándékot, s a megbecsülés számomra legmesszebbmenő megnyilvánulása a hit. Azzal fizetek ezért a Japánból jött szép figyelmességért, hogy ellenőrzés nélkül elhiszem: valóban sikerült feleleveníteniük Mona Lisa hangját egy elektronikus számítógép segítségével. Teljesen mellékesen, csak úgy zárójelben bevallom, hogy a hiten kívül egyébbel nem is nagyon fizethetnék: igen rosszul állok yen dolgában.
Marad tehát az elismerés. De ez sem értéktelen, mert nem olyan könnyen ítéltem oda, mint ahogy az előbb elmondottakból tűnhetne.
Keserves tapasztalatból tudom, hogy az ellenőrizhetetlen állítások fő esélye arra, hogy hihetővé váljanak, megdöbbentő, elkápráztató erejükben rejlik. Nagyon nehéz bárkit vakhitre gerjeszteni mindennapi, szürke és pontosan felmérhető igazságokkal. A közember számára érthetetlen, a bonyolultságuk miatt titokzatos folyamatok, amelyek látványos, csillogó szappanbuborékokat teremnek, igen alkalmasak az általánosító és fetisizáló hiedelmek táplálására. Amióta az elektronikus számológép nemcsak termelési adatokat tárol és osztályoz, hanem verset rajzol és absztrakt grafikát költ, lassan utat tör magának egy olyan hiedelem, amely régen csak a tudományos-fantasztikus irodalom kerítésén belül nyargalászott: az az elképzelés tudniillik, hogy a gépbe át lehet ültetni az ember erényeit, a hibái nélkül, s ezért a gép idővel elérheti a tökéletességet, míg az ember soha. Ami persze nem igaz – ezt bizonyítja a tokiói példa is –, mert az ember a maga érzelmi világából táplálkozó gondolkodási rendszerbe fogant ötletét táplálja be a gépbe, s a gép ennek megfelelően társítja az adatokat. A gépnek nincs saját logikája. Az elektronikus agyat tökéletesítő ember önmagát építi tovább. Tudását, kíváncsiságát s az e munkához szükséges kérlelhetetlen logika ellenére, ábrándjait is. Mona Lisa hangjának a felelevenítésére fordított anyagi és szellemi energia kedves és megható, tehát jellegzetesen emberi igyekezetről tanúskodik.
Még akkor is hitelt érdemel, ha valamely ócska leletből, korabeli feljegyzésből utólag kiderülne, hogy az elbűvölő firenzei hölgy… néma volt.
Találkozás az űrhajóban
Az energiaválság sok bajt okozott Nyugaton a gazdaságfejlesztésben, s egyben olyan változásokat követelt az életmód terén, amelyeket „a fogyasztói társadalom” alig fél esztendővel ezelőtt felháborodással utasított volna el. A kellemetlen helyzetek azonban, úgy látszik, sohasem teljesen haszontalanok. Ezúttal is kiderült, hogy az energia tékozlása nemcsak anyagi veszteségekkel járt. Ennél sokkal fontosabb javak is pusztulóban voltak.
Persze ez a tény még nem annyira nyilvánvaló, amennyire az természetes lenne. Azok a hírek, amelyek a korlátozások következményeiről számolnak be, üzleti meggondolásból is készülnek. Szerkesztőjük, az olvasói elvárásoknak megfelelően, szolgálatkészen zokog és nem látja a kínos események mögött meghúzódó, előremutató elemet.
Pedig, kellő távolságból szemlélve, ezek ugyancsak szembeszökőek. Itt van mindjárt a legnagyobb amerikai lemezgyártó vállalat jelentése, amelyből kiderül, hogy a műanyaggyárak, nyersanyaghiányra hivatkozva jóval kevesebb polivinilt szállítanak, mint az elmúlt esztendőben. Kevesebb polivinilből kevesebb lemez készül. Ám a milliószámra gyártott lemezek egy részét eddig sem sikerült eladni. Ezután tehát még jobban kell vigyázni arra, hogy az anyagot valóban kizárólag a tehetséges énekesek teljesítményének a rögzítésére és csakis a jó zeneművek felvételére használják Vagyis: kevesebb lemez gondosabb válogatást jelent.
Ezt a polivinil-válságot, ha nem volna, fel kellene találni. Most azonban fordulat állhat be a modern könnyűzene fejlődésében, s ez egyetlen apróságon múlik: a helyes válogatáson. Csakhogy eddig nem bizonyosodott be az a meggondolatlanul derűlátó elmélet, miszerint a tehetségek minden körülmények között érvényesülnek. Az ilyen hiedelmek igazát nem is lehet ellenőrizni, mert a világ csakis azokról a tehetségekről tud, akik mindenféle optimista elméletekbe bújtatott nemtörődömség dacára is érvényesültek. Viszont igenis bebizonyosodott, hogy a szürke, a képzelőerőt krónikusan nélkülöző középszerűség útját sohasem lehetett teljesen elállni. Most viszont itt van a polivinilhiány, és ezzel felcsillan a remény: hátha ezután valóban csak a tehetségesek léphetik át a lemezgyárak stúdióinak küszöbét, s ezzel az energiakorlátozás egyben a dalnak álcázott rikoltozásra szánt energiák korlátozását is meghozza.
Ugyancsak az Egyesült Államokból származik az a hír, hogy a legnagyobb vasúti társaság, az AMTRAK, amelynek éveken keresztül igen rosszul állt a szénája, naponta 64 000 jegymegrendelést kap telefonon. Ez évben, a jelek szerint, az utasok száma 30 százalékkal növekedik. A vasúti forgalom fellendülése az autózás rovására, jelentős energiamegtakarítást jelent. De egyben alkalmat nyújt arra is, hogy olyan emberek, akik sosem találkoztak volna, akik különben szenvtelenül száguldanak egymás mellett nikkelezett bádogdobozaikban a végtelen autóutakon, most órákig egymással szemben ülhetnek egy kényelmes fülkében és megbeszélhetik az életről, a jelenről és a holnapról vallott véleményüket. És rosszul leplezett büszkeséggel mutogathatják egymásnak a gyerekek fényképét.
A kőolajbeszerzési nehézségek hatására a nyugatnémet kormány felkérte a lakosságot, szervezze meg a szomszédok közös munkába menetelét. Ily módon egyazon autóval, illetve üzemanyag-fogyasztással, több ember jut el a munkahelyére.
Néhány nagyvállalat dolgozói, így a kölni Ford-művek, meg a Bayer vegyitröszt munkásai megfogadták a tanácsot, amelyre egyébként a török vendégmunkások régi gyakorlata ihlette a sugalmazókat. A külföldi vendégmunkások, akik a távoli külvárosokban laknak, a „kollektív taxi” módszerét használják, amit törökül Dalmus-nak neveznek. Ez azt jelenti: amikor a kocsi megtelt, elindul. Az utasok hozzájárulnak az üzemanyagköltségekhez, s így mindenki elégedett. A módszert egyre több német dolgozó is átveszi, s noha még csak rövid ideje gyakorolják, a szemfüles lélekbúvárok felfigyeltek az új szokásra, és érdekes jelenségeket jegyeztek fel. A kollektív taxik utasai jobb hangulatban érkeznek a munkahelyre, mint a magányos vezetők, mert az útközbeni beszélgetés, tréfálkozás kiveri az álmot a szemükből. A szellemileg is felfrissülten munkába érkező ember teljesítménye jobb, mint a morózus úrvezetőé.
Úgy látszik, valamilyen módon, akár egy energiaválság is hasznos lehet, ha – kényszerűen bár – segít az embereknek abban, hogy egymásra leljenek e Földnek nevezett űrhajóban, amelynek mindannyian utasai vagyunk, s amelyből, legalábbis egyelőre, nem lehet megvető kézlegyintéssel kiszállni.
Megjelent A Hét V. évfolyama 10. számában, 1974. március 8-án.