A Lancet című tekintélyes angol orvosi folyóirat a napokban ünnepelte 150. évfordulóját. Kevés sajtótermék érte el megszakítás nélkül ezt a teljesítményt, amely akkor válik igazán szemléletessé, ha meggondoljuk, hogy az emberi szervezet sejtrendszerű felépítésének az elméletét csupán 13 esztendővel a folyóirat megalapítása után fogalmazták meg először, s hogy első számának megjelenése után 50 esztendővel még bolondnak tartották Pasteurt, mert láthatatlan kártevőkről, bacilusokról beszélt. Így aztán az ünnepelt folyóirat immár másfél évszázados élete folyamán nemcsak az orvostudomány fejlődésének a sikereit jegyezte fel, hanem az elkerülhetetlen tévedéseket is. Azokat a téveszméket, amelyek a tudományos ismeretek hézagosságának, a kísérleti technika elégtelenségének tulajdonítható réseken szivárogtak be az orvosi gyakorlatba, de amelyeket éppen e nemes hivatás iránti köztisztelet szentesített. A Lancet cikkei ezért valójában az új felfedezések elfogadtatásáért, az elavult gyógymódok elvetéséért folyó küzdelem másfél évszázados drámai történelmét tükrözik.
S ez a történelem legalább annyira izgalmas, mint a sebesültek és betegek nagyipari előállítását célzó haditalálmányok karrierjéről szóló beszámolók.
A Lancet szerkesztői persze tudják, hogy a folyóiratban ezentúl is megjelennek majd az előző években közölt vélemények, hipotézisek, sőt bizonyítottnak vélt elméletek helyességét kétségbe vonó új elgondolások, mert a tudományos igazságok ismereteink fejlődésének csupán azon a pontján jelentenek csalhatatlan igazságot, amelyiken megszülettek. Létrejöttük pillanatában támadhatókká válnak, s a kutató legszentebb kötelessége, hogy valóban haladéktalanul megtámadja azokat.
Ennek az igazságnak az eltorzító értelmezői azok a londoni úriemberek, akik megalapították a hitetlenkedők klubját. Az új klub neve kissé hosszú, de az ott egybegyűltek programját is magába foglalja. Íme a klub teljes címe: Azoknak a klubja, akik mindent elkövetnek, amit az orvosok megtiltanak nekik: a tagok fittyet hánynak az orvos által előírt diétának, és bármiféle más tilalomnak.
Az alapító tagok arra hivatkoznak, hogy az orvosok szüntelenül megváltoztatják az egészségre ártalmas ételek jegyzékét, s az intelmek és tilalmak terén olyan zűrzavart keltettek, hogy az magában véve is ártalmas az egészségre. A bizonytalanságból inkább az ízletes konyhához és a jóféle italokhoz menekülnek.
Mondanom sem kell persze, hogy ennek a viszki- és dacszövetségnek a magatartása enyhén szólva életveszélyes. S nem is csak rájuk nézve az. Mert e furcsa klub tagjai nem csupán az orvosi tudomány értékét vonják kétségbe, hanem tudatosan vagy öntudatlanul, mindenekelőtt az embereknek azt a jogát, hogy megváltoztassák a véleményüket. A könnyelmű klubtagok gasztronómiai kihívása veszedelmes, akarnok gondolkodásmódot takar. Azt kívánnák, hogy az emberek görcsösen ragaszkodjanak valaha is elhangzott minden véleményük minden szavához, minden betűjéhez, minden vesszőhöz és minden felkiáltójelhez. Akkor is, ha időközben saját vagy mások szellemi erejéből magasabb szintre küzdötték fel magukat, s így átfogóbban ítélhetik meg a dolgokat. Márpedig az embereknek az emberi célkitűzéseikhez kell ragaszkodniuk csupán, nem pedig az azok felé vezető út során szükségszerűen kialakult, de a legközelebbi kilométerkőnél már elavultnak bizonyuló hiedelmeikhez. Aki sohasem és semmiről sem változtatja meg a véleményét, az szűk látókörű, és ezért igen hajlamos arra, hogy mások szellemi dinamizmusát bizonytalankodásnak tekintse.
Nem szeretem a diétákat, s nem örvendek annak, ha hosszú tehéntúró-kúra után a szakemberek váratlanul arról értesítenek cikkeikben, hogy a legeslegújabb tapasztalatok szerint szalonnát is büntetlenül ehettem volna. De az orvostudományt ilyen alapon lefitymáló csakazértis-klubot még kevésbé szeretem. Mint ahogy általában idegenkedem a szélsőségektől, beleértve a passzív erőszakosságot is. S ünnepélyesen hitet teszek a tévedéshez való szent jogunk mellett. Amely mindannyiunknak kivétel nélkül dukál. Mert egy új vélemény kialakítása vagy akár elfogadása csupán, elmélyült gondolkozást feltételez. S az mindenképpen egészséges. Még biológiailag is. Az említett 150 éves Lancet című orvosi folyóiratból ugyanis arról is értesülök, hogy a statisztikák szerint a Nobel-díjasok általában tovább élnek, mint az átlagemberek. Íme tehát egy kipróbált, egészséges életmódot biztosító diéta: gondolkozni és gondolkozni hagyni, rendszeresen, a kúra első szakaszában kíméletes óvatossággal, majd kellő edzés után, tetszés szerinti időközökben, a létjogosultsági érzetünket kielégítő intenzitással.
Megjelent A Hét V. évfolyama 11. számában, 1974. március 15-én.
