Az ismert világ jóval több mint három és fél milliárd világból áll, és az ezekben egyeduralkodó felségek egymáshoz való viszonyában, sőt önmaguk iránti viszonyában is, akadnak ugyebár vitatható magatartások. S amikor erre nem ébredünk rá idejében, és különösen ha sokan egyidőben nem ébredünk rá, baj lehet belőle. Egyén–világ és világ–világ szinten egyaránt.
Ezért volna jó, ha az angol hagyományokhoz hasonlóan, mindegyikünknek volna egy „mi felségünk ellenzéke”, aki jó szándékú ellenvéleményével időnként belekellemetlenkedne felségünk felséges lelki nyugalmába. Aki az érem másik oldalát szidolozná fényesre, aki átmenetileg a más bőrébe bújtatna, aki időnként erőszakosan felágaskodva, mutatóujját felemelve azt mondaná: „Igen, de…”
Persze az Én világának – már meghatározásából következően is – igen szűk a népessége, s ezért „mi felségünk” oly szükséges ellenzékét csak saját lényünkből, csak a magunk egyéni szellemi masszájából alakíthatjuk ki. S ki kell alakítanunk, mert ez a feltétele a körülöttünk nyüzsgő egyéni világokkal való békés társbérletnek.
Mások mellett a humoristák, szatírairók, karikaturisták is segítenek a magunk jóindulatú belső ellenzékének abban, hogy elnyerje egyéni világunkban a bármikori zaklatásra feljogosító hivatalos státust. S érdekes, hogy ezt a segítséget éppen azoktól fogadjuk el legkönnyebben, akik, akárcsak a tavaszi Humorszalonban kiállító karikaturisták, nevetnek rajtunk.
Talán a magam gúnyosan vigyorgó belső ellenzékének hódolok, amikor bevallom: azért van ez így, mert mindannyian azt hisszük, hogy a szomszédokon, az ismerőseinken nevetnek. Szolgalélek őfelségén. Karrierista őfelségén. Betonfej őfelségén. Maradi őfelségén. ŐFELSÉGE őfelségén. Mindenkin, csak nem rajtam. Hát akkor miért ne nevettem volna teli szájjal és felszabadultan ezen a kiállításon!
Felségem személyes ellenzékének ugyanis jó adag önámítás-mákonyt kevertem a feketekávéjába. Sietek leadni a cikket, mert úgy érzem, ébredezik.
Megjelent A Hét V. évfolyama 13. számában, 1974. március 29-én.
