A hajdani japán császári hadsereg egyik tisztje, aki huszonkilenc éve él a fülöp-szigeti dzsungelben, 1974. március 10-én végre megadta magát.
Hiroo Onada hadnagyot 1944-ben, huszonkét éves korában küldték egységével Lubang szigetére, amelyet röviddel azután elfoglaltak az amerikai csapatok. Onada kétközkatonával visszavonult a dzsungelbe, s amint mondja , nem tette le a fegyvert, mert erre nem kapott utasítást.
A helybeliek már több esztendeje tudnak a létezéséről, s 1973-ban egy japán kiránduló találkozott is Onadával, de nem tudta meggyőzni, hogy adja meg magát, ha ennek a kifejezésnek egyáltalán van még értelme. A hadnagy ugyanis kijelentette, hogy csak közvetlen felettese, Taniguchi parancsnok írott utasítására hajlandó tudomásul venni, hogy véget ért a háború.
A japán hatóságok nagy nehezen rátaláltak a hajdani parancsnokra, aki már régen békés könyvárus egy vidéki könyvüzletben, és elszállították a Fülöp-szigetekre. Taniguchi találkozott hajdani alantasával és átadott neki egy írott parancsot. .A második világháború katonai nyelvezetében megfogalmazott szövegből kiderül, hogy a japán hadseregnek a legfelsőbb utasítás alapján megparancsolják a tüzelés beszüntetését. A dokumentum átadása – Onada kikötésének megfelelően – a dzsungel mélyén történt, és a hajdani parancsnokon kívül senki sem vehetett részt a tárgyalásokon.
Onada huszonkilenc évig élt Robinsonként a fülöp-szigeti dzsungelben. Két társa közül az egyik betegségben halt meg, a másik pedig 1972-ben esett el, egy fülöp-szigeti őrjárattal történt összecsapás során. Huszonhétévvel a háború befejezése után abban a tudatban lehelte ki a lelkét, hogy hősként hal meg, s tragédiájahíven tükrözi az imperialista hadjáratok abszurditását.
Két évvel ezelőtt egy másik japán katona, akit szintén a posztján felejtettek, Yokoi őrmester került elő a dzsungelből, ahol, akárcsak Onada, naponta gondosan megtisztított fegyverét szorongatva várta a leszerelési parancsot. Onada esete azonban abban különbözik az őrmesterétől, hogy ő már régen tudta: a háborúnak vége van. Évek óta bejárt a környező falvakba, s a felkutatására szervezett expedícióban résztvevő 85 évesapja erős hangszóró segítségével tájékoztatta a helyzetről. Amint most kiderült, a felderítésén fáradozó kétszáz tagú különítmény egyik csoportja néhány méterre haladt el annak idején a hadnagy rejtekhelye mellett. Ám Onada nem megmentőket várt, hanem a leváltását elrendelő hivatalos katonai parancsot.
Azért szólok az esetről, mert felidézett bennem egy hasonló előjelűemléket. 1945 tavaszán, a hirschbergi koncentrációs tábor foglyaként az Askania nevű, villamos mérőműszereket gyártó üzemben dolgoztattak. A szovjet csapatok előretörése miatt megérkezett a város kiürítését elrendelő parancs, s a gyárban hozzáláttak az elszállítandó gépek becsomagolásához. Ebben a gyárban dolgozott azonban egy más városbeli vállalathoz tartozó, hűtőberendezéseket szerelő csoport is, amely viszont nem kapott utasítást az elvonulásra. Így alakult ki az a furcsa helyzet, hogy miközben az Askania alkalmazottai a gépi berendezés leszerelésén szorgoskodtak, addig a vendégcsoport tovább szerelte műhelyek falára a bonyolult csőhlózatot. Uzsonnaidőben pedig mindannyian körülülték az asztalt, és latolgatták – kellő óvatossággalpersze – a várható eseményeket. Mert, akárcsak most a japán hadnagy, csupán a pecsétes papíron közölt parancsnak engedelmeskedtek, noha látták és megértették a helyzet abszurd voltát. Tudatukat ugyanaza fanatikus-militarista gondolkodásmód alakította, pontosabban ferdítette el, mint Hiroo Onadáét, és elsorvasztotta bennük az önálló gondolkodásra való hajlam és bátorságutolsó impulzusát is.
Onada áldozatkészsége oly nyilvánvalóan értelmetlen, és senkinek sem használ, hogy elfogadható magyarázata csak a félelem lehet. A katona félelme az előreláthatatlan események során értelmetlenné vált parancs megszegésétől. A rettegés attól, hogy előkerül az őrmester, és felelősségre vonja a leszakadt gombért.
Az erkölcsi elferdülés folyamata könnyen nyomon követhető. A parancs megszegésétől való félelem hatására kialakul a sértett önérzet elaltatásához szükséges, kényelmes lelki béke: a parancs mentesít a gondolkodástól és a felelősségtől. Mentesít attól, hogy az embernek vállalnia kelljen a tiszta lelkiismerettel együttjáró kockázatot.
Ám a történelem során mindig bebizonyosodott, hogy az olyan hadsereg, amelyben a parancs nem a tiszta lelkiismeret cselekvési szükségletérzetének a forrása, hanem a tiszta lelkiismeret helyettesítője csupán, nem kerülhet ki győztesen a végső csatából.
Megjelent A Hét V. évfolyama 13. számában, 1974. március 29-én.
