Balogh István nevét hiába keresem művészettörténeti tanulmányaim emlékei között, a lexikont is hiába lapozom, ott sincs. Pedig a kiállítás katalógusának tanúsága szerint 1910-ben már Dutka ír a Nagyváradban róla, 1911-ben pedig Franyó Zoltán.
Lapozhatjuk a lexikonokat, nincs… a Köztársasági Palota első emeleti helyiségében viszont ott van. Szerényen, de jelen van. Nem hirdetik öles plakátok, de a véletlenül odatévedő biztosan nem megy el mellette. Mert Balogh István világa olyan varázslatos, hogy szabadulni nemigen lehet tőle.
Hatását megmagyarázni nehéz, mert munkái kimondottan olyanok, amin mai szemléletünk rég túlvan, a képek mérete szintén szokatlan, az alig kártyalap nagyságú rajzok a múlt század miniatüristáinak elképesztő kidolgozottságával készültek. Ha csak ezekre a tulajdonságokra gondolok, némiképpen érthető, hogy műve kiesett a kultúrtörténet tudatából. Csakhogy Balogh képei nem egyszerűen szecessziós miniatűrök, hanem leheletfinom vallomások, hangulatokról, a lélek tájairól. S így már megbocsáthatatlan a mulasztás s a nagyvonalúság, ahogy mind ez ideig lemondtunk erről a páratlan, megismételhetetlen életműről.
Képein olaszországi útjának emlékei hagyták a legmélyebb nyomot, nemcsak a nagy reneszánsz festők, de az olasz vidék imádata is sugárzik a képekből. Az a titkokkal terhes artisztikum, ami Szerb Antal Utas és holdvilágából árad. Mesés és ember nélküli észak-olasz városok, garabonciás köpenybe burkolt vándorok, természet emberrel és város embertelenül. Elvágyódás, sejtelem, szépség.
Úgy tűnik, a szecesszió mindezeknek a legadekvátabb formai megjelenítője, ezért Balogh, aki 1956-ban halt meg, jóformán élete végéig kitart látásmódja mellett. A legritkább esetben fordul elő, hogy egynél több embert ábrázoljon. Visszatérő motívumai – a vándor, az áldozatot bemutató Vesta-szűz, az apostol – mindmegannyian a vállalt és visszavonhatatlan magány megtestesítői.
S aki nincs egyedül, az egy vak ember, társa pedig egy másik vak. Párhuzamos mozdulattal, párhuzamos botjaikkal próbálnak eligazodni az idegen világban. Nem vezetik egymást.
Kiúttalansága, nosztalgiái a századelő közérzetét tükrözik. Egyfajta, korára nagyon jellemző szellemi tartás, attitűd igaz festője Balogh István, kár lenne, ha újra elfelejtenénk.
Megjelent A Hét V. évfolyama 13. számában, 1974. március 29-én.
