Az Egyesült Nemzetek Szervezete elérte a férfikort. Az emberek életében ez az az esztendő, amikor a felnőttek, akik már régen felnőttek, nem nevezik többé ifjúnak az ifjút, hanem férfinak titulálják, amikor jóakaratú, de vállveregető istápolásuk vizsgálódó, emberi tartalmat értékelő, képességeket fürkésző mérlegelésbe csap át. Mert rendszerint ez az a pillanat, amikor egy karéj gondot le kell kanyarítani a nagy egészből és ráruházni az új férfitársra: munkát, reményt, álmokat és szorongást.
Ebben a korban az ember csupa ígéret: minden válhatik belőle, még semmit sem késett le. Gyermeki baklövéseit kedves emlékként őrizzük csupán, kamaszkori sutaságain meghatottan mosolygunk. Atyaian átkarolnánk a vállát, de mozdulatunk feleúton megtorpan: férfiak között nem illik, s így a gesztus kemény kézfogássá módosul. Férfitársunkká fogadjuk, s a felelősség, amelyet ráruházunk, pontosan olyan értékű, mint a magunké, mert nemcsak a fizika, de az élet törvénye szerint is, az áramkör feszültsége, amelybe bekapcsoltuk, minden pontján egyenlő, s ez a tudat váratlanul arra késztet bennünket, hogy felülvizsgáljuk a magunk tudatfeszültségét.
Az ENSZ 25 éves. Fiatal. Ez az a kor, amely minden reményre feljogosít.
Az emberiség, amely létrehozta e szervezetet, tudatra ébredésétől számítva is több ezer éves. Tehát mindenképpen felnőttnek tekinthető, és mint minden felnőtt, reménykedik. Reménykedik, mert megvalósított már egyet-mást élete álmaiból, és félti a művét, mint anya a gyermekét, mint művész a szobrát, mint férfi a szerelmét. Reménykedik, mert szellemi rajztábláján csodálatos tervek sorakoznak, amelyeket meg szeretne valósítani, reménykedik, mert rengeteg könyv van, amit még nem olvasott el, számtalan ember, aki virtuális barátként várja valahol, de még nem találkozott velük, reménykedik, mert az élet még ezer örömet tarthat fenn a számára, amelyeknek az ízét még ezután tanulja meg. Reménykedik, mert ez az egyetlen logikus álláspont, amelyet az értelem mai fokára emelkedett ember egyáltalán magáévá tehet. Reménykedik, mert Ember. Felnőtt ember.
Tudom. Az emberiség, összességét tekintve, nem olyan boldog, mint amilyen lehetne, nem olyan megfontolt, mint amennyire korát számítva: felnőtt.
Tudom, hogy a földgömb, amely az ENSZ címerét díszíti, mindannyiunk szeretett lakóhelye, de nézeteltéréseink rendezését ötezer esztendeje csatazaj kíséri. Tudom, hogy a holdrepülés évében az UNESCO nyolcszáztízmillió írástudatlant számolt össze a földön. A Paris-Match vezéranyagában olvasom, hogy Indiában éhínség pusztít, s a következő oldalon a Philips gyár villamos hússzeletelő kést ajánl a francia háziasszonyoknak, míg a BOAC repülővállalat arról értesít egy következő oldalon, hogy India mindössze ötórányira van légvonalban Párizstól.
Tudom, hogy a földön évente több százezer verset írnak (néhány ezer jót is), de a lapok hírrovatában naponta jelen vannak a fajüldözés rémtetteiről szóló értesülések. Tudom, hogy a föld számos vidékén az érveket vagy az érvek hiányát gránátokkal helyettesítik.
Tudom, hogy nem ott tartunk, ahol szeretnénk, még ott sem, ahová reális számítással eljuthattunk volna. A bizalmatlanság romboló hatása felülmúlta a legmodernebb fegyverekkel okozott károkat is. Mert a mi mai világunk minden előző kornál bonyolultabb.
Ám a türelmetlenség bűnéből származik a szkepticizmus bűne, a legsúlyosabb bűn, ami felnőtt embert terhelhet. Az emberiséget vagy az emberiség egyes csoportjait sokféle szemrehányással illethetjük, de a mi világunkat faragó, építő emberek millióitól legalább egy erényt nem vitathatunk el: az emberség és az ésszerűség végső győzelmébe vetett hitet. Ez alkotja az ENSZ létalapját, értelmét és jövőjét is.
Nem tudunk mindenben egyszerre szót érteni, ez igaz. De huszonöt esztendő számos eredménye azt bizonyítja: az óriási kupola alatt nem süketek társalgása folyt. Az atomcsend-egyezmények, az országok közötti gazdasági együttműködés eredményei, megannyi biztató jel. S ha a jubiláris ülésszakon megvitatásra kerülhet egy konkrét javaslatokat tartalmazó program, amely a gyarmati uralom utolsó maradványainak a felszámolását tűzi ki céljául, a huszonöt évvel ezelőtti helyzethez viszonyítva ez nem kevés.
S ha számba vesszük a magunk hozzájárulását a világot foglalkoztató problémák megvitatásához és rendezéséhez, nem csak azért értékeljük jelentősnek e hozzájárulást, mert Románia mindenkor hangsúlyozta e nemzetközi szervezet szerepének nagyrabecsülését, hanem azért is, mert eszményeinkhez híven a munkáról és a kötelességről vallott hitünket úgy érvényesítettük az ENSZ keretében végzett mindennapi tevékenységünkben, ahogy azt hazánk és társadalmunk építési munkájában is tesszük: tervszerűen, megfontoltan, céltudatosan.
Gyakran megpróbáltam elképzelni, a valamelyes fantáziával megáldott ember és az ENSZ-ben képviselt állampolgár kettős jogán, milyen érzés lehet fellépni a közgyűlés nagytermének szónoki emelvényére és szembenézni százhuszonhét ország képviselőjével, abban a tudatban, hogy minden hangrezgés, ami itt szóvá alakul, félelmetes sebességgel terjed szét a világban, és visszhangot ver Alaszkától az Égei-tengerig, Vlagyivosztoktól Izlandig. Felemelő és felelősségteljes érzés lehet. Ezen a szószéken az államférfi saját népe és az egész emberiség lelkiismeretének szószólója, azoké is, akiknek a megbízatását teljesíti, azoké is, akik a szó elhangzásának pillanatában elfogadják és a magukénak tekintik a gondolatot, amely biztosítani akarja a békéhez való jogát mindazoknak, akik az ősi mondás szerint nem éltek hiába, mert gyermekeket neveltek, házat építettek, fát ültettek vagy könyvet írtak.
A jó szó, ha tetteken és tettvágyon alapszik, nem lehet pusztába kiáltó szózat.
Megjelent A Hét I. évfolyama 1. számában, 1970. október 23-án.