Az emberiség nem egyszer esett át sorsfordulókon, maga mögött hagyva civilizációt, kultúrát, hogy új civilizáció és kultúra építésébe kezdjen. Megrázkódtatások nélkül ez soha sem történhetett, bármilyen hosszú periódust ölelt is fel időben ez a forduló. A kortárs — perspektívájából adódóan — mindenkor hajlandó az általa megélt valóságot a legfontosabbnak, legtragikusabbnak ítélni.
„A rettegés soha ilyen iszonyatossá nem válhatott — és még az optimizmus hangját is mintha kétségbeesetten önmegnyugtató fogcsikorgatás torzítaná” – így töpreng a kortárs, aki a születő új kultúra derengését nem látja a régi temetésének fáklyafényétől.
A görög művelődéstől örökölt legcsillogóbb értékkel: az uralkodói méltóságra emelt rációval, a fausti ember elérte azt, hogy a napjainkban bekövetkező fordulópont valóban egyetemes, egész világot átfogó legyen. A gyors változás sokkjának áramütése megszédít – és ha jelenünk traumákat bőkezűen osztogató, szédítő ritmusára gondolunk, rájövünk, hogy a lét tájaira telepedett ködréteg nemcsak optikai csalódás, de szövevényes, összetett valóság.
Soha az ember történetében ennyi önmagát és létét magyarázó kommentár nem született. Egyrészt a köd eloszlatásáért, másrészt annak sűrítéséért. Soha magyarázók, műítészek ilyen tömege nem ékelődött be műalkotás és műélvező közé; sokszor a rendteremtés szép szándékából, még többször a ködteremtésért. Hány esetben marad az alkotó a művet érteni és élvezni akaró közönség számára teljes homályban, vagy pedig fantommá változik át; hányszor nem sikerül a szemlélőnek egyenesen közelednie a műhöz, és kénytelen a magyarázó szemüvegén át szemlélni – a ködöt. Persze, ebben kölcsönös a felelősség.
Hiszen ma már csak a legelhivatottabb magyarázó vonhatná meg a határt, amely a valódi művészetet az álművészettől elválasztja. A tudományok vidékei valószínűleg tisztábbak. A művészet tájait viszont, ahol a szubjektív én az úr (márpedig az én-tágítás az abszolútig nyújtható), vastagon ülte meg az álművészek festékéből és az álmagyarázók tömjénfüstjéből alakult ködréteg.
Azt a tényt, miszerint a művészet és közönség között olykor szakadék tátong, már nem lehet mondvacsinált problémává kikiáltani azzal a magyarázattal, hogy mindenfajta mű (ma éppen úgy, mint a múltban bármikor) végül is megtalálja az értőjét, és ebben az ügyben a kritikus felelőssége egyenlő súlyú az alkotóéval. Sőt, bizonyos szempontból felelős még a közönség is, akihez a mű szól.
A képzőművészet mindenkori alapja valamely megegyezés, konvenció volt. Ez a konvenció épülhetett természetelvűségre vagy messzemenő stilizálásra, de sohasem válhatott képrejtvénnyé, amelyet csak az alkotója ért. A művész tevékenységének rugója a közlés vágya: megmutatni, amit gondol, tud és érez. Minden művész: Kőmíves Kelemen, ki művébe lelke legértékesebb darabját építi bele. S ezért mindenkor vállalta, hogy mint beavatott Látó a csak nézőt is látóvá avassa. Nem akadt soha igazi művész, aki ne kívánta volna a visszhangot, a megértést; a „szeretném magam megmutatni, hogy látva lássanak” vágya mindig ott munkált a művészet szellemében. A művész üdvözlésre nyújtott keze megértő kézfogásra vár, nem maradhat fonákul a levegőben. Korunk, a nagy válságok és ellentétek kora, itt azonban furcsa jelenséget produkált. Akadnak művészek, akik erőszakosan, atyáskodva minduntalan kezet rázogatnak. Vannak aztán olyanok, akik nem hogy kezet nyújtanának, de gőgösen fordítanak hátat.
A kézrázogatók azt hiszik, hogy ők voltaképpen a közönség nevelésének szentelik alkotóerejüket, hogy az oktató sematizálás, a didakticizmus nem nevelés. Az öncsonkító egyszerűsítés, a megfogalmazás olcsó érthetősége nemcsak a művészetet silányítja gyermekes tanítómesévé, de a közönséget is lebecsüli, tehát megalázza.
Mostmár – bár jócskán akadnak színvakok, botfülűek, arány-tér-ritmus-érzék nélküliek (és itt objektív fiziológiai fogyatékosságokról van szó), a szemlélők nagy részében, még ha lappangó formában is, adva van a képesség arra, hogy valódi értékekre reagáljon. Mit is jelent egy műalkotás megértése? Izgalmas kalandot, amelyben a műélvező végigjárja az alkotás útját, boldogan bukkan önmagára, mámoros örömmel ismeri fel az új megfogalmazásban az őáltala csak megsejtett összefüggéseket. Ez már nem oktató-illusztráló rajzra való reagálás, hanem igazi műértés. Nálunk részben az olcsó hatásra, a mindenáron közérthetőségre való törekvés lapossága és művészietlensége, valamint a giccs váltotta ki ennek a közérthetőségnek a szöges ellentétét, a tudatos titokzatosságot, a kiagyalt rejtjelességet, a tagolatlanságot, a formafeladásig feszítő formabontást.
A sumér szobrok, az egyiptomi falfestmények, a görög drámák, a középkor dómjai, a reneszánsz műremekei, a barokk muzsika mindenkor – minden fajta magyarázat nélkül – hatott korára, és hat ma is. A meg nem értett művész legendája meglehetősen újkori képződmény. A művészet a múltban is többnyire válasz volt, egy nagy alkotó egyéniség válasza a sokak kérdésére, vagy ha nem, akkor a sokak kérdésének szemhatárnyitó továbbmélyítése.
Az igazi művész – úgy vélem – hű önmagához, és ezért erkölcstelennek tartja mind az erőltetett titokzatosságot, mind a szájbarágó közérthetőséget. Műve önmagáért beszél. A két magatartás közül, ha már ítélni kellene, mégiscsak az érthetőségre való törekvésben van valamiféle erkölcsi érték. De az érthetőség bonyolult dolog. Tévedés lenne a ma érthetetlennek vélt művek egészét úgy elintézni, hogy eleve értéktelenek, vagy a művészet határain kívül esnek. Vannak azonban „művek”, amelyek hallgatnak. Nem is lehet őket szólásra bírni, legfennebb hallgatásuk okát találgatni. Csakugyan lennének önmagukat tudatosan némaságra ítélő művészek?! Láttam Párizsban egy festő kiállítását, aki a terem négy falát teleaggatta a falnak fordított képekkel. A közönségnek fittyet hányó mester ott ült zord (ál)arccal a képei között. „Micsoda lázadás!” – hallom a mestert körülhízelgő kritikusi magyarázatot. Brueghel tragikus remekműve, a Vakok jut eszembe. A ma kritikusa legyen látó, máskülönben bármilyen szándék vezeti is, szakadékba rántja a csak néző közönséget. Mert ha mára mű és annak élvezői közé beékelődött a magyarázó, akkor mégiscsak itt kell a felvilágosításnak kezdődnie. Ma valóban szükség van bizonyos művek megmagyarázására. Tehát olyan kritikusokra, akiknek a jó szemen, a tiszta fejen, ügyszereteten és szakismereten kívül szilárd alapállásuk is van (nem feltétlenül egy jól menő lapnál vagy galéria-tulajdonosnál), de feltétlenül világszemléleti alapállásuk.
Megjelent A Hét I. évfolyamának 1. számában, 1970. október 23-án