A Magyar Hang ismét érdekes témát járt körül az amerikai választásokkal kapcsolatban: listába foglalta azokat, akik Donald Trump győzelmét szeretnék, és cikket szentelt azok indokainak, akik a vereségét az elnökválasztáson.

Íme Majláth Ronald listája a világ legfontosabb vezetőivel, akik legszívesebben újra Trumpot látnák az elnöki székben.

Brazília – Jair Bolsonaro
Kevés olyan politikus van, aki annyit köszönhetne Trumpnak, mint a brazil elnök. Jair Bolsonaro – akit a trópusok Trumpjának is neveznek – az elmúlt években kitűnő kapcsolatokat épített ki amerikai kollégájával, aminek csak egyik gyümölcse az, hogy Brazília beleegyezett, hogy az amerikaiak az országukból indítsák a kereskedelmi célú űrhajóikat. De Trump is nagy szívességet tett Bolsonarónak azzal, hogy szemet hunyt az Amazonas-medencében zajló erdőirtások felett.

Magyarország – Orbán Viktor
Ugyan a magyar–amerikai kapcsolatok az elmúlt években korántsem voltak felhőtlenek – elég csak a CEU-ügyre gondolnunk –, a magyar kormánynak mostanra annyira megromlott a viszonya Joe Bidennel és a demokratákkal, hogy Orbán Viktor számára nem is maradhatott más favorit, mint Trump, aki óvatos visszafogottsággal kezelte mindvégig a magyar kormány közeledési szándékait.

Szerbia – Aleksandar Vucic
Különös helyzetben van a szerb elnök a nemzetközi politikában, ahol a világ vezető politikusait már mind megnyerte magának – ők egyértelműen Aleksandar Vucicban látják a Balkán stabilitásának zálogát. Szerbia számára azonban mégis hatalmas veszteség lenne Trump veresége, ugyanis az amerikai elnök sokkal megértőbbnek mutatkozott egy területcserével egybekötött szerb-koszovói kompromisszum lehetőségére, mint az elődje. Amennyiben ezt sikerülne megvalósítani, az egyben Vucic politikai sikere is lenne.

Lengyelország – Jaroslaw Kaczynski
Sokszor segítette ki Trump Kaczyńskit is, Lengyelország elnökét. Legutóbb nyáron történt ilyen, amikor a jelek arra mutattak, hogy a lengyel államfő akár el is veszítheti a választásokat. Ekkor azonban Donald Trump a Fehér Házban fogadta Jaroslaw Kaczynskit, ami valószínűleg erős löketet adott az illiberális politikus újraválasztásának.

Belarusszia – Aljakszandr Lukasenka
Amikor múlt év augusztusában John Bolton, az Egyesült Államok nemzetbiztonsági tanácsadója Minszkbe látogatott, hogy találkozzon Aljakszandr Lukasenkával, már tudni lehetett, hogy az amerikaiak fejleszteni szeretnék a két ország kapcsolatát. A szavakat tettek követték, így idén februárban Mike Pompeo amerikai külügyminiszter személyesen ajánlotta fel Lukasenkának, hogy országa segítséget nyújt, ha Oroszország nem fedezi többé Belarusszia energiaszükségleteit.

Oroszország – Vlagyimir Putyin
Habár az elmúlt években Washington és Moszkva viszonya nem nélkülözte a konfliktusokat – elég csak az amerikai szankciókra gondolnunk vagy arra, hogy Washington kilépett a közepes és rövid hatótávolságú nukleáris eszközök felszámolásáról szóló INF-szerződésből –, a Kreml mostanra megtanulta: Trump és a republikánusok jóval kevesebb energiát fektetnek abba, hogy útját állják a világban az orosz befolyás erősödésének.

India – Narendra Modi
Nincs könnyű helyzetben India, amelynek évről évre rosszabbak a kapcsolatai Kínával, vagyis azzal az országgal, amellyel már hosszú ideje verseng Ázsia első számú nagyhatalmának címéért. Ehhez a küzdelemhez nyújtott segítséget négyéves elnöksége alatt Donald Trump, aki a Pekinggel szembeni keményvonalas politikájával számos kárt okozott az ázsiai óriásnak. Narendra Modi miniszterelnök így abban bízik, hogy Trump újraválasztásával továbbra is kordában tartanák India legfőbb riválisát az ázsiai kontinensen.

Fülöp-szigetek – Rodrigo Duterte
Amikor a Fülöp-szigetek illiberális vezetője hadat üzent országa kábítószer-terjesztői ellen, a korábbi amerikai elnök, Barack Obama hangosan tiltakozott a leszámolások ellen. Ehhez képest Trump jóval megengedőbb volt manilai kollégájával, így az utóbbi négy évben Washingtont nem különösebben zavarták azok az esetek, amikor a távol-keleti országban sárba tiporták az emberi jogokat. Joe Biden megválasztása ezt a helyzetet egyértelműen felülírná.

Izrael – Benjamin Netanjahu
Aligha van nagyobb külpolitikai szövetségese Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnöknek, mint Donald Trump, aki már eddig is óriási szívességeket tett izraeli kollégájának. Túl azon, hogy az Egyesült Államok Jeruzsálembe helyezte izraeli nagykövetségét, Trump éppen az izraeli parlamenti választások előtt dobta be az „évszázad üzletének” nevezett tervezetét, ami óriási kedvezményeket helyezett kilátásba Izraelnek a palesztinok rovására. Így Netanjahunak – aki ellen korrupció miatt büntetőjogi eljárás folyik a hazájában – sikerült elérnie, hogy a Likud is tagja legyen az új izraeli kormánynak.

Szaúd–Arábia – Mohamed bin Szalmán
Az Egyesült Államok elnöke sosem rejtette véka alá, hogy rendkívül fontos partnere kíván lenni Szaúd-Arábiának, ezt bizonyította az is, hogy a politikus Rijádba látogatott el először, miután hivatalba lépett. Trumpnak Mohamed bin Szalmán szaúdi koronaherceggel is kitűnő a kapcsolata, akiért rengeteget tett, amikor az amerikai kongresszus ki akarta vizsgálni, hogy milyen szerepe volt a politikusnak a rendszerkritikus szaúdi újságíró, Dzsamál Hasogdzsi meggyilkolásában.



Stier Gábor a Magyar Hangban már korábban megírta, hogy ezzel szemben a nyugat-európai elit nyíltan Joe Biden győzelmények szurkol. „Nem véletlenül, hiszen Angela Merkellel az élen az amerikai védőernyő alatt felnőtt politikai generáció abban reménykedik, hogy ezzel visszatér a NATO és az európai szövetségesek mellett elkötelezett clintoni-obamai irányvonal. Csakhogy a világ az elmúlt négy évben hatalmasat változott: Amerika számára az első számú kihívás Kína és az ázsiai térség, így aztán Európa már nem számolhat Washington korábbiakhoz hasonló gyámkodásával.”

Idézünk a cikkből.

„A Fehér Ház számára évtizedeken át megkérdőjelezhetetlen volt az európai érdekszféra fenntartása. Aztán a világ gazdasági és politikai súlypontja Ázsiába tevődött át, így Amerika is egyre inkább errefelé fordult. Ezt tetézte Donald Trump „Amerika az első!” szlogennel jellemezhető politikája, amely aztán végképp a háttérbe szorította a nyugati szövetségeseket.

Az Egyesült Államok elfordult Európától. Trump kezdettől fogva egyértelműen értésre adta, hogy nem fogja amerikai pénzen garantálni szövetségeseinek a biztonságát. Az amerikai elnök folyamatosan bírálta a NATO-t, és az európai tagországokat, amelyek a vállalásukkal ellentétben sem költik a nemzeti össztermék két százalékát védelmi kiadásokra. Végül Trump politikája nem vezetett a NATO eljelentéktelenedéséhez, ám az európai szövetségesek azért érthettek a szóból.

Trump nem csupán védelmi kérdésekben keményített be európai szövetségeseivel szemben. A még Barack Obama idején elindult szabadkereskedelmi tárgyalások végképp leálltak, és az Egyesült Államok egyre inkább versenytársként kezelte az Európai Uniót. Ennek jegyében vámháborút generálva egyre nagyobb akadályokat gördített az Amerikába irányuló európai export elé. Miután például Európa agrár- és élelmiszeripari exportja csupán 2019-ben 2,2 milliárd euróval bővült, az Egyesült Államok az olasz sajtoktól a francia borokon át a skót whiskyig összesen 6,8 milliárd euró értékű uniós termék behozatalára vetett ki büntetővámokat. De nyomást gyakorolt az Airbus repülőgépgyártóra is, miután a neki nyújtott támogatások kapcsán úgy ítélte meg, hogy az hátrányosan érintette a kereskedelmét. (…)

Emellett Washington – a német belügyekbe is beavatkozva – a szankciókkal végig nyomás alatt tartotta az Északi Áramlat gázvezeték bővítését, valamint kivonta Németországból az amerikai csapatok negyedét is. Ráadásul az Európai Unión belüli feszültségeket növelve bejelentette, hogy a 9500 katona egy részét Lengyelországba telepíti át. Persze Berlin valójában csak Trump fellépésének intenzitásán lepődhetett meg. Az elnök törekvései ugyanis beleillettek abba a hagyományos amerikai stratégiába, amely egyszerre igyekszik gyengíteni az eurázsiai geopolitikai térség két pólusát. Németország túlságos megerősödése ugyanis ugyanúgy nem áll érdekében Washingtonnak, mint az, hogy Oroszország magára találjon. Ennek a politikának egyik legutóbbi fejezete az Északi Áramlat bővítésének a megfúrása.

Érthető tehát, ha a nyugat-európai, mindenekelőtt a német elit nem szerette Trumpot. Pedig lehetőségként is felfoghatta volna Amerika elfordulását, hiszen előbb vagy utóbb Európának is a saját kezébe kell vennie a sorsa irányítását.”