Sigmond István: Egy panaszgyűjtő panaszai. Regény. Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár, 1971.
Sigmond István: Valaki csenget. Novellák. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1971.
Az erőteljes modorú íróknak megvan az a végzetük, hogy az ember róluk szólva önkéntelenül átveszi modorosságukat, azaz, közkeletű pontatlansággal élve: a „stílusukat”. Ám miért volna ez végzetes például Sigmond Istvánra nézve? Mert alakjainak hatása alá kerülve, az ember nem egykönnyen tud taglalni, elemezni, feltámi és bemutatni olyan fontos dolgokat, mint elbeszéléseinek nyelvezete, alakjainak motivációja, leleplezéseinek mértéke, jelentőségének fontossága és fontosságának tulajdonítása, hanem kész a róla alkotott véleményét az író szövegeiből ráragadt módon emígy összefoglalni: “– Irtó firkás a pali, azt hiszed, hogy csak rém disznó duma az egész, közben állatian jól tudja, mikor kell belerúgni az olvasó könnyzacskójába.”
Mégsem volna helyes ilyen stíluskölcsönzésekhez folyamodnunk, mert itt-ott kialakult egy irodalmi játékszabály: az író nyilatkozhat a világról és az egész emberiségről akármit, de az nem viszonozhatja modorát. Az effajta író gyűlöli, ostorozza, ízekre szedi és tollára nyársalva pergeli az udvariaskodást, az illemet, a formalizmust, a kenetességet, a méltóságteljet, a fekete kétsoros ruhát és a dísznyakkendőt, azonban azt elvárja, hogy egyvalaki mégis mindezt alkalmazza, ha róla van szó: a kritikus.
Mert az elfogulatlan szellemű író szétvetett lábbal megáll az emberiség előtt és, ha az véletlenül a művelődés valamely nagy értékével mer előhozakodni, arcába sziszegi a kérdést: „Izzadt a pofád, taticsek, amíg ezt kisütötted?” De ha az emberiség képviseletében valaki más szólítaná így meg az írót, ugyanebben az ügyben, nincs az az élenjáró felvilágosultsággal teljes hipermodern irodalmár, aki tanáros felháborodással ne mennydörögné el: „márpedig ezt a hangnemet KI KELL KÜSZÖBÖLNÜNK kritikai életünkből!”
Nem azt akarom mondani, hogy nekem kedvem volna ilyen hangon értekezni Sigmond könyveiről. Nem, mert szerintem is kritikát csak olyant érdemes írni, olyan igazit, melynek tartását szemlélteti az Egy panaszgyűjtő panaszai fedőlapján a kiadó ajánlása: „Sigmond István jelen regénye figyelmeztetőtábla”… Igen, ezt mindenkinek be kell látnia! Majd: „Az író, a társadalmi fejlődést megelőzve, megjárja a kísérleti poklot, hogy az embert az igazi pokoltól megszabadítsa.” Amiből kitetszik, hogy a társadalmi fejlődés a kísérleti pokol felé tart, s az elöl haladó író ebbe belésietve, prófétaként megszabadít a gonosztól s a nemkísérleti pokoltól. És végül: A MŰVÉSZ A JELEN HATÁRÁT ÁTTÖRVE A JÖVŐBE LENDÜL S A JELEN FIGYELMEZTETŐ CSÍRÁIT ÓRIÁSIVÁ NÖVELVE, MÁRIS KÉSZ A KÍSÉRLETI VILÁG, AZ UTÓPIA.
Így tehát a könyv fülszövege a kritikusi emelkedettség pacsirtáit lelövöldözve arra kényszerít, hogy megmaradjunk az unalmas ismertetésnél. Annyit csak elmondhatunk elöljáróba így is, hogy Sigmond kitűnően ír, árnyaltan ábrázol és fenntartásaink más irányból, egyfajta elfogultságból erednek. Bevallhatjuk azt is, magát az ismertetést is rettegve végezzük, ami az alábbiak alapján az olvasó előtt is indokoltnak látszhatik majd:
AKI A LEGTOVÁBB MARAD A VÍZ ALATT című novellából:
„… utána rohantak, Zeusz hátulról ráugrott, Guliver a lábát fogta át… Zeusz rátérdelt a hasára, megmarkolta a haját… – Ne pofázz, amikor én beszélek! – kiáltott… s a térdét még jobban belenyomta Dagadt hasába… – Te. ha még egyszer azt mondod, hogy Vágyika, pofon ütlek! – Vágyika, – mondta Dagadt. A pofon elcsattant… Zeusz elgáncsolta a lelkesen előrerohanó Dagadtot, aztán kényelmesen elhelyezkedett rajta…”
A JÁTÉK címűből: „Először öcsémet vezettem az ajtóhoz. Kezét hátra, lábát szorosan a fal mellé, az ajtó sarkához tétettem … csuklójára feszült a kötél, a bokája is le volt szorítva… Lecsúsztam az asztalról és szeme közé köptem… – Utállak – közöltem vele… Vergődött kötelékei között… éreztem, jó úton haladok; gúnyos, megvető mosolyt kényszerítettem az arcomra… mind a hat pohár tartalmát rá kellett ürítenem… Hogy bátorságra kapjak, neki is arcába köptem… A megalázás volt a fontos… kap egy pofont… sípcsontrúgásban részesül… olyan verést kap… Hozzáugrottam, s egy hatalmas pofont adtam neki, jobb kézzel, balról jobbra… A pofont jobbról balra megismételtem… nyolc-tíz pofont kentem le neki gyors egymásutánban… Elővettem egy gyufásdobozt, meggyújtottam egy szálat, s a tenyere alá tartottam. Felüvöltött. – Én szeretlek téged! – A tizedik gyufaszálnál csökkenni fognak érzéseid… Ugye, éget?… De majdnem jó volt. Majdnem egészen jó volt.”
A TITOK címűből: „rátettem a kezemet a fejére, s a hajánál fogva magam felé fordítottam… kénytelen voltam összeszorítani az ujjaimat. Amikor kibuggyant az első könnycsepp a bal szeméből, rájöttem, hogy lerobbant az agya… kezdett unalmas lenni az egyoldalú tevékenység, elengedtem… közben parittyáztuk a békésen szendergő verebeket a kert fölött áthúzódó villanydrótról, majd a kis hullákat imákat mormoló részeg hangulatban lefejeztük, felfüggesztettük a ponyvára, hogy iszonyú büdösséget árasztva felszítsa harci kedvünket… helyből felemelte méltóságos jobb lábát s iszonyú rúgással térdre kényszerítette… vérbe fagyva fetreng az anyaföldön, hátából büszkén meredezik az égre a Szent Balta Ővidámsága, maradtam hű rabszolga… Add ide a fejedet!”
A JÓZSI címűből: „aznap este a Négyest hívta vissza, engedélyt adva a csókra. Ez abban állott, hogy Józsi a saját nyálával bekente a kiválasztott ajkait, aztán az illető megcsókolta Józsi jobb szemét, azt, amelynek pupillája majdnem egészen behúzódott a sarokba… A művelet az áhítat és az undorral fűszerezett önsajnálat jegyében zajlott le… a művelet elvégzése után egyszer jobbra, aztán balra, hegyesen kiköpött. A széleken álló Egyes és Ötös a becsapódás helyére sietett és cipőjük silitelő mozdulatával… aztán a fejünkbe nyomott egy-egy előre elkészített töviskoszorút, s… kötelek segítségével egyenként felkötött egy-egy fára. A derekunktól lógtunk lefelé… Éjfélkor ordítani kezdtünk … aztán rettenetes erővel belém rúgott… lábát rátette a hátamra… feltépte ingemet… s háromszor a hátam közepére sercintett… Józsi… egy disznót vonszolt maga után. – Klárinak hívják– jelentette ki. – Ez nagyon fontos!… a disznó négy lábát kikötöttük egy-egy fához… egy nyisszantással levágta a disznó farkát… majd a gomblyukába tűzte… – Szúrd ki a jobb szemét! Azonnal! – … Két marokra fogta a kötőtűt, reszkető kézzel a disznó jobb szeméhez közelítette, aztán behunyta a szemét s beledöfött. A vér végigfolyt a kötőtűn, s belecsepegett a tenyerébe. – Most a bal szemébe! Nyomjad már!… A belibe! Szúrjatok a belibe!… eszelős ordítással estünk neki a megkínzott állatnak, s halálra szúrkáltuk a hasát, a nyakát, egyikünk eltátott szájába döfködte a vékony acélt, közben lihegve, rekedten belesuttogott a disznó pofájába: – Nesze, nesze, nesze!… nekiestünk zsebkéseinkkel a párolgó, vérben locsogó testnek… ez is egy új módja volt a játéknak, számunkra ismeretlen, kegyetlen és megalázó módja, de ütöttük egymást, mint a veszettek”… stb., stb., stb. „Még láttam, amikor a két kitágult szemű, falfehér srác lassan betolta az ajtón meztelen fenekét… aztán csak azt éreztem, hogy hátulról megragadnak, s mint egy gránát, bezuhantam az ablakon… A nő közben hisztérikusan visított… s a virágokra zuhant. Ekkor előkerült Józsi is, megállt a félig-meddig ájult nő mellett, és jelentőségteljesen rámutatott. – Klárikának hívják – mondta. – Ez nagyon fontos. – Aztán nyitott nadrágjára tette a kezét, s vizeletével végiglocsolta az asszonyt… Józsi meztelenre vetkőztetve feküdt az udvar közepén, összegörnyedve, mint egy megijedt csiga, karjaival kapkodva védte arcát az ütemesen zuhogó korbácsütésektől. – Mit tettél anyáddal? Mit tettél anyáddal?– lihegte közben az apja, mert nyilván az apja lehetett az illető. Aztán észrevett bennünket. – Ti vagytok ennek a híresnek a barátai? Mi? A csóréseggűek… Na gyertek be! – … a korbács nyelével az udvar felé mutatott… Pisiljétek le!… – engedelmesen, szinte megkönnyebbülve irányítottuk vizeletünket Józsi megkínzott, rángatózó testére… Ekkor kapta az első rúgást. Aztán záporoztak rúgásaink a testén, nem néztük, hová lendítjük lábainkat…
A TATICSEK MOSOLYA címűből: „…játszunk villanyáramba… aki veszít, az megmarkolja azt a két drótot… – Halálos? – Halálos, Taticsek. –… A szemébe nézek, amikor megmarkolja a drótot, mozdulatlanul nézzük egymást, mosolygunk, az áram nincs bekapcsolva ide, de játszani jó.”
*
Lehet, hogy a novellák ismertetése kissé egyhangúra sikerült. Bocsánat. Térjünk át a regényre.
EGY PANASZGYŰJTŐ PANASZAI című regényből: azzal a megjegyzéssel, hogy az alábbiak a könyv ilyenszerű szövegeinek elenyésző részét teszik csak ki.
„Valaki hátulról leütött… amikor feléledtem, még mindig meztelenül feküdtem a díványon, kezem-lábam bilincsbe verve, sőt még a fejem sem tudtam jobbra vagy balra mozgatni a fülemre tapadó acéllapok miatt… egy hordágyra kötözött, meztelenre vetkőztetett lányt hoztak a szobába… nem láttam semmit. De amíg élek, nem felejtem el a hangokat. Pedig szinte semmi nem hallatszott. És mégis, az elviselhetetlen kín nyöszörgésbe fulladó hangfoszlányai… aztán áttértem a korbácsolásra, a kikötésre, körmök lehúzására… Néhányat megvakítottam… az egyiknek kiirtottam a családját… méteres föld-kupacok zuhantak alá és maguk alá temették az örjöngőket, de ez újabb erőt adott a még mozogni és rombolni tudóknak… Kérjük tisztelt polgárainkat, hogy a kirendelt karhatalom tagjainak szétszaggatását szíveskedjenek abbahagyni… súlyos ütéseim alatt összegörnyedve nyöszörgött az ágyunkon… letérdelt elém, s megcsókolta a kezem … Nyakamra vékony acélhurkot helyeztek, melyet ráerősítettek a szoba kilincsére… Lógott a nyelvem, dülledt a szemem… A jelölt magnetofonszalagra felvett gyermeksírást nyújtott be, amelyet megszakított egy durva férfihang: Most pedig levágom a bal füledet is, kisfiam. Ezt újabb sírás követte, majd egy hörgő, artikulálatlan üvöltés… megmagyarázhatatlan okokból kikötötte a tulajdon anyját az udvar végében álló szilvafához, majd néhány méterre eltávolodva, gerendadarabokkal célozta: sikerrel.”
Nem azért untattam az olvasót, mintha a lenti szemelvények íróiságát merném bírálni, csak érzékeltetni akartam a szerző atmoszféráját. Az is tagadhatatlan, hogy idézeteim kiragadottak. Hiszen valamennyi édesanya-levizelős, szájbarágós és fülnyiszálós részlet mellé más lelkiségű szövegeket is beidézhetnénk, mint pl. a kisregény 18. oldaláról: „az édesanyáknak mindig nevetniük kellene, mert akkor senki sem sírna soha, s bizonyára gyáva emberek sem születnének a földre.” Igen, minden vértől csepegő idézet mellé felhozható egy cukortól csepegő ellenidézet, s ez kétségtelenül a szerző sokoldalúságának javára írandó.
Mindössze két tárgyi kifogásom van, az sem irodalmi, csak tudományos alapról:
A Panaszgyűjtő 10. oldalán ez áll: „fülembe vattát gyömöszölök, hogy ne tudjak hallucinálni.” Ez – felesleges volt. A hallucináció nem külső ingerekre keletkezik, hanem belülről jön, lelki zavarok, mérgezéses állapotok vagy divatos írásművek következményeképpen.
A regény ugyanezen oldalán még ez is áll (valóban mérgezésről van szó): „Kortyolok a higanyos üvegből, aztán hogy biztos legyen, felhajtom az egészet.” A regény 185. oldalán magyarázatot is kapunk: „Hát… véletlenül… higanyt ivott szegény” – társalog két keretszereplő, s ezzel egyben mentegeti a főhős látomásait. Igen ám, de eléggé ismert dolog, hogy ha valaki tömény higanyt iszik, annak a következménye nem egy a kísérleti pokolból kivezető utat mutató fantasztikus utópia, hanem elsöprő erejű, azonnali, robbanásszerű hasmenés. Súlyosabb esetben bélátfúródással. A higanymérgezést gőzök vagy bizonyos vegyületekben oldott higany okozza – de tudatában vagyunk, hogy ez a kis tudálékos akadékoskodásunk nem rontja le a szerző hitelét a sípcsonton rúgás szórakozásnak is beillő időtöltése művészetét illetően, s az olvasó továbbra is zavartalanul élvezi az ilyen képek hatását, hogy pl. „Vasúti sín végére nyomták a fejét s hárman ütögették vaskalapáccsal a síndarab másik felét”, vagy:
„Ágyban fekvő, beteg asszonyt hurcoltak ki az utcára, mindkét fülére egy-egy trombitát nyomtak, s dallamtalan egyhangúsággal bele-fújták a magas cé-t Azt hiszem, az ilyen részekre vonatkozik különben az előszó ama figyelmeztetése, hogy „az értelem s az érzelem legmélyebb húrjait érintő történet, ahol kell, nem mentes az egészséges humortól sem”.
Az előszó bibliográfiát is megad: Sigmond István „Világának, üzenetének előkelő rokonai Thomas Mann Mario és a varázslója, Kafka regényei, a magyar irodalomban Déry Tibor G. A. úr X.-ben című könyve… Hazai magyar irodalmunkban Bálint Tibor Önkéntes rózsák Szodomában című sikeres regénye áll közel hozzá.”
Mi, őszintén mondjuk, ezekre a rokonságokra magunktól sosem jöttünk volna rá. Az övéké mellett azonban még sok más modern írás utánzását, etikai-filozófiai súly nélküli parafrazálgatását tapasztaltuk. Például Golding Legyek ura című regényének sok mozzanata megihlette Sigmondot, noha Goldingnál nem az infantilizmus kiélésén van a lényeg. Nem Thomas, hanem egy másik ismert Mann egyik novellájának hatását is felismerni, szétáztatott állapotban. (Azt, amelyikben egy súlyosan beteg lelkű, szadista kölyök addig gyötri társait, amíg kiprovokálja, hogy a vízbe fullasszák). Viszont érdekes, az eredeti – megrendülést váltott ki belőlünk, nem csömört. Az ilyen mondatok, mint pl. ez: „Házigazdám vízszintesen nyugvó testéből egy függőlegesen elhelyezett – pontosabban: behelyezett – kés kandikált kifelé, nyelével a mennyezet felé” – valamint hasonló szövegrész alapján bízvást állíthatjuk, hogy szerzőnk kedvenc szórakozása P. Howard stílusának az utánzása. Valószínűleg másodkézből kapott hatásokat kell feltételeznünk Aldous Huxley Szép új világ és Szathmáry Sándor Gulliver Kazohiniában című utópisztikus regénye irányából, vagy azok sokadrangú utánzatai részéről; persze a minták gondolati súlyának hatása nélkül. Bálint Tibor szodomai rózsáival való kapcsolatot is inkább csak a lefejezett verebek illatára vonatkozó sorokban véltem felismerni.
Mindez azonban nem változtatazon az üzeneten, hogy az édesanyáknak mindig nevetniük kellene.
S ez így is lesz, mert világszerte befellegzőben van a torzonborz-lelkűség művészete s egy új kényeskedő érzelmesség van feljövőben. Közeleg már a megaludt vértengeren a nagy rózsaszínű CUKORHEGY s KÉK NEFELEJCSEK fogják felváltani a kék, kékre vert édesanyákat. Hiszem, hogy szerzőnk írói érzékenysége ott talál majd igazán magára, s e mesterkélt szadista-utánzatokat az irodalomtörténet majdan valójában csak egy rosszul alkalmazott higanykúra félreértéseinek tekinthetendi.
Megjelent A Hét III. évfolyama 22. számában, 1972. június 2-án.