(Befejező rész)
Ezt a kiállást fogalmazta meg Dezséri György (Jancsó Elemér) egy rendkívül éles hangú és polémikus írásban már a népfronti évek legelején, 1934-ben; Jancsó Elemér cikkének különleges jelentőségét az a filozófiailag és esztétikailag is lényeges tény határozza meg, hogy tulajdonképpen az első írás a népfronti Korunkban, amely viszonylag rövid terjedelme ellenére meggyőzően mutatja ki a baloldali tájékozódású ifjúság élés szembenállását azokkal a szellemi törekvésekkel, amelyek a kor döntő szociális kérdéseit megkerülik vagy meghamisítják. E törekvések kritikája során utasítja el Jancsó Elemér a transzilvanizmust is, amelyről úgy véli, hogy: „jó ürügy a szociális kérdések helyett az irodalom felé terelni az ifjúság figyelmét”.
Meglepő, hogy a fiatal Jancsó Elemér mennyire tisztán látta már ekkor a baloldali ifjúságot támadó ideológiákban az egyik leglényegesebb mozgatórugót. „Ezek a támadások… – írja Jancsó – egyre sűrűbben zuhognak arra az ifjúságra – tudniillik a baloldali ifjúságra – R. Gy. –, amelyiknek egyetlen bűne, hogy látni akar és látni mer, nem «hivatalból» és nem «utasításra», nem «nemzetközi jelszavaktól elkábítva», hanem életösztöne és osztályhelyzete kikerülhetetlen diktátumaképp.”
Jancsó írását elsősorban nem ezek miatt az irodalomszociológiailag is jelentős gondolatai miatt tartom témám összefüggésében kiemelkedően jelentősnek, hanem három mondatáért, amely meglepően közeli rokonságot mutat azzal a szemlélettel, amelyet Gaál Gábor vallott „romániaiság” és valóságirodalom viszonyáról: „Kétségtelenül: ez az ifjúság nem «transzilvanista», nem «humanista». Illetve csak látszólag nem az, mert valójában sokkal erőteljesebben explikálja azt az embert, akinek gerinctelenítése, ködbe burkolása csupán arra szolgál, hogy a szociális ellentétekről elterelje a figyelmet. Erdély valóságának a felismerésében is a baloldali magyar ifjúság mélyebb és igazabb transzilvanista, mint azok, akik minden fájó megoldást követelő kérdést holdúsztató versek, helyes társadalmi látás nélküli regények, hamisan idealizált, egymásnak és a valóságnak ellentmondó transzilván svindlijeibe rejtenek.” (Az én kiemeléseim – R. Gy.)
Az idézett gondolat felületes megítélése félrevezető konklúziókhoz vezethet. Azt a látszatot keltheti ugyanis, hogy Jancsó Elemér, túlhajtva az irodalom társadalmi feladataival kapcsolatos igényt, in abstracto is ellene van a „holdúsztató” verseknek, más szóval funkciótlannak, sőt: károsnak tartja azt az irodalmat, amely közvetlenül nem kapcsolódik szociális kérdésekhez. A szöveg pontos elemzése azonban bárkit meggyőzhet arról, hogy Jancsó Elemér az úgynevezett „holdúsztató”, tehát „esztétizáló” verseket csak a fájó társadalmi kérdések megoldásának elősegítésére nem tartja alkalmasaknak.
Jancsó Elemér írása tehát mélyebb tartalma szerint egy ma is sokat vitatott kérdéshez kapcsolódik: van-e jogosultsága annak az irodalomnak, amely „kívül áll” a társadalom égető (politikai aktualitásokat is involváló) kérdésein.
Ma, amikor túlléptünk a dogmatikus irodalomszemlélet torzításain, és minden eszmeileg igaz és esztétikailag jelentős művészi megnyilvánulást humanizáló funkciójúnak és ezért jelentősnek is tartunk, nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy mai megítélésben sem mondhatjuk, hogy Petőfi lírájában például A Tiszánál című vers pótolhatja a Respublica direkt politikumát és társadalmi programját. Jancsó Elemér – mutatis mutandis – ezt és csakis ezt a gondolatot hangsúlyozza írásának utoljára idézett mondataiban.
Valóság és irodalom szükségszerű kapcsolatát állítja előtérbe a magyar irodalom narodnyik törekvéseit elemző tanulmányában Újvári László is. Bár ebben az elemzésben több, a magyar népiesek törekvéseit hibásan megítélő, „balos” megfogalmazás is van, Újvári jól látja, hogy: „az irodalom nem légüres térben képződik, de még csak a népi talajban sem. Társadalmi hatóerők formázzák ki, szükségszerű osztályszempontok szerint, és ideológiai tartalma ilyképpen alakul. Ez az ideológiai tartalom az, amely befolyásolja a társadalmat, tehát visszahat oda, ahonnan keletkezett.”
Jancsó Elemér és Újvári László írásai a Korunk 1934-es évfolyamában nem voltak alkalomszerűen publikált tanulmányok. A szerzők világnézeti álláspontjának Gaál Gábor szerkesztéspolitikai elképzeléseivel egybeeső jellegét már a népfronti évek elején meggyőzően bizonyítják azok a kritikák, amelyekben Gaál Gábor, Kós Károly, Bánffy Miklós és Tamási Áron könyveit bírálta. A többi között éppen a társadalmi ellentétek nem elég tudományos szemléleti magyarázata miatt.”
Kós Károly Az országépítő című könyvét elemezve Gaál Gábor felrója, hogy: „A történelem igazi képe felől semmivel sem tájékozottabb, mint Szalay vagy Horváth, ha ismeri is a magyar uralkodó osztály történészeinek tárgyi eredményeit.” Ugyanakkor azonban az esztétikai értékekre mindig érzékenyen és értően reagáló Gaál Gábor joggal ismeri el Kós Károlyról: „Keresztül-kasul artisztizált tehetség”, aki „A régi hőskölteményformát a maga céljaira – tényleg modernizálja. „Az országépítő” fejezetei tényleg balladás hősköltemény-fejezetek. Ez a káprázatuk, a kiképzésük.”
Néhány hónappal később a Bánffy-trilógia első kötetéről írott kritikájában Gaál Gábor ugyancsak az elhibázott valóság- és történelemszemlélet miatt fakad ki: „Gróf Bánffy Miklós Megszámláltattál című mammutregénye (Erdélyi Szépmíves Céh) nem azt adja, amit elöljáró mottója ígér… Szerző nem számonkérő természet s különösen nem az – a regényben szereplő – saját osztályával szemben. Sőt: esze ágában sem áll pálcát törni osztálya felett… a magyar történelem mozgása felett… még ha a történelem szerves része is regényének, könnyedén átszáll.”
Nem egészen két évvel később Gaál Gábor Tamási Árontól is számon kéri: „annak a konkrét falunak és székelynek a művészi megformálását… akit állítólag se a város, se a tudomány nem ismer”. Gaál Gábor történelmi materialista szemléletének volt meghatározó szerepe abban is, hogy a Korunk a Vásárhelyi Találkozó demokratikus álláspontjának megfelelően szembefordult a Hitel reakciós, rendiségi korporációs ideológiájával. Hogy népszerűsíti a csehszlovákiai baloldali ifjúság tavaszi parlamentjének a törekvéseit.
A népfronti Korunk idejekorán felismerte a nemzetiségi mozgalmak szerepét is az antifasizmusban. 1937-ben Farkas Lőrinc (Balogh Edgár) két egymást követő tanulmányban a katalán nép nemzeti mozgalmaiból von le a hazai antifasizmus számára is hasznosítható tanulságokat: ,Ami a történelmünkben Bécs – írja Balogh Edgár –, az volt a katalánoknak Madrid. Habsburgok uralkodnak Bécsben is, Madridban is. A hanyatlás századaiban Katalóniában is kitörnek a függetlenségi harcok.”
Ugyanebben az időben Jordáky Lajos a baszk nacionalizmus útját elemezve jut arra a következtetésre, hogy „a baszk és katalán nemzeti autonómia a spanyol népfronti kormányt támogatja”. És „Éppen ebben különbözik a baszk és katalán nemzeti ébredés a nemzeti kizárólagosság elvén alapuló európai nacionalizmusoktól.”
Kétségtelen, hogy e példák felvonultatásával a Korunk a román nép és a vele együttélő nemzetiségek népfronti törekvéseinek összehangolhatóságát akarta bizonyítani. A román néppel való együttélés, a kölcsönös megismerés és a Vásárhelyi Találkozó demokratikus állásfoglalásai szellemében írta Gaál Gábor Méliusz Józsefnek előző folytatásunkban is idézett levelét:
„Nem adok fel semmit. De ha senki se veszi komolyan, én komolyan veszem a Marosvásárhelyi Találkozót. Komolyan kell vennem. S az tán: a lap romániaiságát mind erőteljesebben kifejezésre akarom juttatni. Ez a lap egyre kizárólagosabb bázisa. S végül is: nő a nemzedék, amelyik bekapcsolható.”
Gaál Gábor ugyanilyen komolyan vette a Korunk egész népfrontpolitikáját. Következetességének, az elvi szigor és tisztánlátás és ugyanakkor a józan nagyvonalúság egyesítésének dokumentumai – a népfronti évek Korunkjában közölt több száz írás, amelyek jó része még mindig feldolgozásra vár – bizonyítják, hogy Gaál Gábor szerkesztői, irodalompolitikusi víziójában a gondolati antifasizmus nem taktikai jelszó volt csupán, hanem az aktív humanizmus legtisztább forrásaiból merítő kiállás a fasizmustól fenyegetett ember és kultúra védelmében.
Gaál Gábor és a tevékenységével elválaszthatatlanul összefonódó népfronti Korunk programjának idézése nem csak történelmi érvényű tanulságokkal szolgál. Ma, amikor az eszmék frontján olyan nagy jelentőségű és aktualitású feladattá vált az alkotó marxizmus védelme és a marxisták potenciális szövetségeseinek a megnyerése, a népfronti évek Gaál Gábor-i ideológiai-esztétikai programja – a Román Kommunista Párt antifasiszta népfront-politikájának szerves része –: időszerű és követésre méltó példakép.
Megjelent A Hét III. évfolyama 22. számában, 1972. június 2-án.