A háromnegyed részben a klinikai halál állapotában leledző Paksi Atomerőműhöz hívta tetemre a régi kormánypártok, jelenleg az ellenzék vezetőit Magyar Péter, és ők nem mentek oda. Arany János Tetemre hívás című balladájában az ifjú Bárczi Benő holttesténél mindenki kutya kötelességének érezte, hogy megjelenjen.
Ki kell hogy derüljön az igazság, mert igazság nélkül továbblépni nem lehet. A hazudozás mindent megmérgez. Most több száz, talán több ezer tetemhez kell hívni a potenciális gyilkosokat. Illyés leírta: „anyánk a halott”, és hogy a nemzet feltámadjon, mindenkinek túl kellene lépnie a beteges hazudozáson.
A főbűnösök serege és egymillió hívük erre nem hajlandó. „Irtóztató, irtóztató! / Kit még meg nem szállott e gondolat, / Nem fázott az soha, / Nem tudja még: mi a hideg? / E gondolathoz képest / Meleg napsúgár a kigyó, / Mely keblünkön jégcsap gyanánt / Vérfagylalón végigcsuszik, / Aztán nyakunkra tekerőzik, / S torkunkba fojtja a lélekzetet – – –” – írta Petőfi 1847-ben.
De hát szembe lehet-e nézni azzal a gondolattal, amelyet a főcserkész, gróf Teleki Pál vetett papírra halála előtt néhány perccel: „A nemzet érzi, és mi odadobtuk becsületét.” A Fidesz-maradványoknak hazudni muszáj, de már nagyon nehéz, igazat mondani pedig egyenlő a halálos ítélettel. Meddig lehet még arról hadoválni, hogy az MNB alapítványaiból kifolyt százmilliárdok „csak” elvesztették közpénzjellegüket, vagy a háromszorosan túlárazott haveri megbízások a nemzet érdekét szolgálták? Vagy hogy az ukránok és az EU jelenti hazánkra a legnagyobb veszélyt, mert együtt öntik az ukrán aranyvécékbe magyarok pénzét?
Csontvázak, tetemek ezrei hullanak elénk a lombok nélküli lombkorona-sétányoktól a kőbányákig, amelyek háromszoros profitot hoznak, mint bármely más kőbánya. Itt kiraboltak mindenkit, aki nem volt benne a nagy rablásban. És a tetemre hívásban nem vár ránk egyéb, mint Rimbaud látomása: „Láttam maró mocsárt, hol mint egy szörnyű hálón / A sás közé akadt Rém poklos teste reng, / És vizeket rohadni örök szélcsendben állón, / S örvényt, mely tág kerékben az égaljig kereng.”
Talán nem nekünk való a szabadság és az igazság. Talán nemzetünk egyharmada örömmel búvik el a bűzös mocsárban, és Hany Istókként néha előjön pikkelyes halakba harapni és csodás lányokat figyelni? Tetemek elől bújni, nem sírni, nem gyónni és nem temetni? „Jöjjön az elhazugult életre halálos igazság” – írta Babits 1912-ben. Akkor sem jött, és ma sem látom az eljövetelét. Még egymillió magyar imádja „a vad, geszti bolondot, / A gyujtogató, csóvás embert, / Úrnak, magyarnak egyként rongyot. / Mert ő is az Idők kiküldöttje”. Tetemekhez nem megy, azokhoz neki semmi köze. Rongy megbízottjai tagadnak mindent, még azt is, amit már rég nem lehet.

A többit Arany János már megírta: „Jöjjön utolszor szép szeretője, / Titkos arája, Kund Abigél!” / Jő; – szeme villan s tapad a tőrre; / Arca szobor lett, lába gyökér. / – Sebből pirosan buzog a vér. / Könnye se perdűl, jajja se hallik, / Csak odakap, hol fészkel az agy: / Iszonyu az, mi oda nyilallik!… / Döbbenet által a szív ere fagy: „Lyányom, ez ifjú gyilkosa vagy!” És nem jön elő az igazi gyónás, csak a mentegetődzés: „Bárczi Benőt én meg nem öltem, / Tanum az Ég, s minden seregi! / Hanem e tőrt én adtam neki.” Rettenetes, hogy egymillió magyar még mindig „vérfagylalón végigcsuszik” az elmúlt tizenhat éven, és nem megy el a tetemre hívásra.

Megjelent az Élet és Irodalom LXX. évfolyama 34. számának Páratlan oldalán 2026. augusztus 19-én.