Itt van május elseje, és régi emlékeimet felidézve nosztalgiával gondolok vissza arra, milyen jó is volt régen a Ceauşescu-korszakban.
Ma ötvenöt éve például, 1971. május 1-jén, negyedéves kolozsvári egyetemista koromban kirándultam a Tordai-hasadékba. Reggel 6-kor keltem, még mielőtt megjöttek az Avram Iancu bentlakásba a mozgósító elvtársak, hogy nyomás a felvonulásra, mert az mindenkinek kötelező, hogy tudjak kijutni a városból, még mielőtt az utcákat is elállnák, nehogy meg tudjunk lógni a munkásosztály nagy ünnepéről.
Előző nap elmondtam egyik kollégámnak a tervemet, és rögtön úgy döntött, hogy jön ő is. Mondtam neki, hogy ez ám hosszabb út lesz, és azt bírni is kell majd, de ő nagyon bízott benne, hogy a súlyozókkal kisportolt felsőtestével az neki meg se fog kottyanni. Pedig ehhez nem a karizmára volt szükség, hanem a lábára, és a magaméban én jobban bíztam, mint az övében, mert én majdnem minden vasárnap jó nagyokat jártam a Bükkben, hogy aztán bírjak egész héten a könyvtárban ülni, mikor nem volt éppen óránk. De ha ő másképp gondolta, ráhagytam.
Elindultunk a bentlakással majdnem szemben a Görögtemplom utcában (a hajdani Görögök sikátorában) felfelé, ki a dombtetőre, ahol akkor még híre se volt a Hajnal negyednek, és a Papok völgye mentén a gerincen kimentünk a bükki menedékházig, majd onnan balra térve végig az Őzek völgyén, a Majláth-kutat is érintve a Sáros-Bükkön át a Mikesi-házakig, de ott ezúttal nem jobbra tértünk az Árpád-csúcs felé, mint máskor, hanem balra, és a gerincen egy szép erdei ösvényen, majd legelőkön mentünk tovább, míg leereszkedtünk Magyarpeterdre, és onnan a Hesdát-patak szurdokvölgyében végigmentünk az 1270 méter hosszú Tordai-hasadékon. Ott a menedékháznál megebédeltünk, és indultunk vissza, de nem a patak mentén, hanem felmásztunk a hasadék északi oldalára, hogy fentről gyönyörködhessünk a mészkősziklák látványában, onnan ereszkedtünk le Magyarpeterd felé, majd folytattuk ugyanazon az úton vissza.
Egy darabig nem is volt baj, de körülbelül a félúton az én barátom mindenáron le akart volna ülni, ami ilyenkor nem a legjobb ötlet, mondtam is neki, hogy azt az egyet ne, mert akkor itt alszunk. Úgyhogy lassítottunk egy kicsit, és sok biztatással estére mégiscsak hazaértünk. Másnap én simán jártam-keltem, de ő egész délelőtt ki se kelt az ágyból.
Ez az út oda-vissza kb. 70 kilométer volt, és én ezt a Ceauşescu-korszakban még simán megjártam egy nap alatt. Ma már nem hinném, hogy vállalkoznék rá. Tényleg sokkal jobb volt akkor, higgye el mindenki.
Csak a magamfajta divatból kimentek nosztalgiázása kedvéért hadd legyen itt egy akkori május elseji békepárti ének is. (Az utolsó sort Erdélyben másképp kellett énekelni, nehogy már fel találjon ébredni a magyar nép, tehát itt a munkásnépet kellett ébresztgetni.)

A szerző Facebook-bejegyzése 2026. május 1-jén.