Április 12-én nem csupán egy kormány lett leváltva Magyarországon, hanem egy rezsim. Ebben az értelemben tekinthető rendszerváltásnak. A tizenhat évig tartó Fidesz-kormányzás rezsim jellegét három mozzanathoz kötném, amelyek az Orbán Viktor kormányzásának rezsim jelleget kölcsönöztek. Az első, a 2010-es kétharmaddal megnyert választások idején született „fülkeforradalom” fogalma, amellyel a Fidesz, ha közjogilag nem is, de politikailag saját magában jelölte meg a „valódi” rendszerváltást, kisebbítve ezzel az egypárti diktatúrával leszámoló 1989-1990-es rendszerváltás jelentőségét és megkérdőjelezve a kilencvenes és kétezres évek törékeny, de fejlődő plurális demokráciáját.
Hasonló lózung volt a „Haza nem lehet ellenzékben”, amely a Fideszt, mint az úgynevezett „nemzeti” oldalt, a politikai közösség egyetlen autentikusan magyar képviselőjeként ábrázolta.
A másik sajátosság, amely az Orbán-korszakot, rezsimmé tette, önelnevezése, a NER (Nemzeti Együttműködés Rendszere). Ezáltal a Fidesz-kormányok kiemelték magukat a normális politikai térből és a fölé helyezték magukat, akárcsak Donald Trump MAGA-nak elnevezett kormányzása (Make America Great Again), és a fennállásának utolsó évtizedében önmagát Aranykorszaknak (Epoca de aur) nevező Ceausescu-rendszer. Ezekre az elnevezésekre és a mögöttük álló rendszerre jellemző, hogy túlnőnek a kormányzás négyéves időbeli keretén (mind a négy Fidesz-kormány neve a NER volt, és a MAGA is immár a második – visszatérő – amerikai Trump-kormány fenntartott neve), vagyis ezek kormányaikat átfogó korszakok.
A harmadik ilyen sajátosság, hogy a 2010-ben történt hatalomátvétel után, új alkotmányt írtak, az ellenzék által soha meg nem szavazott úgynevezett Alaptörvényt (ebben is változott a korábbi elnevezés) és ebből az alkalomból megváltoztatták az állam nevét: Magyar Köztársaságból Magyarország lett. Ez nem a köztársasági államforma megszűnését jelenti, hanem az 1989-ben kikiáltott Harmadik Köztársaság korszakának a lezárását, amely ismét a rendszerváltás idején elkezdődött teljes korszak hátrahagyása.
Ezek a sajátosságok mind a Fidesz-korszak rezsim jellegét fémjelzik. Ez bukott most meg.
Ha valódi diktatúrává fejlődött volna, ami egy ötödik győzelem esetében minden bizonnyal megvalósul, már nem lehetett volna választásokon leváltani, ahogyan egyetlen diktatúrát sem lehet.
Sem a náci német Harmadik Birodalmat, sem a Szovjetúniót, sem a Ceausescu-diktatúrát nem lehetett választáson megbuktatni, mert ezekben a rendszerekben eleve nem léteztek (vagy menetközben eltűntek) a szabad választás intézményes keretei. A diktatúrák vagy összedőlnek maguktól, ahogy ez a Szovjetúnióval történt, vagy felrobbantják őket népfelkelés formájában, ahogyan Romániában történt, vagy külső fegyveres leverés formájában győzik le őket, ahogyan a hitleri Németországgal történt. Még nem tudjuk, hogy fog véget érni a Putyin-korszak, ahol a legutóbbi választásokon az ellenzék már nem is indulhatott, illetve a Lukasenka-rezsim, ahol az ellenzéki tüntetőket kínzással és börtönnel sújtják. A jelen kereteik között egyik sem békés választás útján fog megbukni.
Ebből a szempontból azt lehet mondani, hogy a vereséget meglepő gyorsasággal elismerő Orbán Viktor következetes maradt saját illiberális demokráciájához, amelyet 2014-ben hirdetett ki – Tusnádon… Ugyanis a szakirodalom értelmében az illiberális demokrácia nem iktatja ki a választásokat, csak a két választás közötti állami működést teszi tartalmilag antidemokratikussá a civil társadalom és a szabad sajtó üldözése, a kormányzati korrupció, a jogállamiság megcsorbítása és egyéb közösségellenes, kliens-szerű magatartásformák által. Az Európai Unió történetében az egyetlen illiberális demokrácia a Fidesz-rezsim volt. És itt ismét a már említett önbesorolással van dolgunk: Orbán Viktor maga nevezte el így a NER-t.
Jelen pillanatban Magyarországon egyetlen baloldali, liberális vagy zöld párt sem létezik, a parlamenten belül sem és azon kívül sem.
Új politikai formációk megjelenése évek alatt mehet csak végbe, talán részben a Tisza majdani szakadozása által, amely ideológiai értelemben bár jobboldali, a szavazóbázisa nagyon tarka, hiszen elsősorban a rendszerváltó potenciálja miatt szavaztak rá, nem holmi konkrét eszmei tartalom miatt. Ennek megfelelően a választás valójában a jobboldalon belül zajlott le, melynek során az egyik jobboldal győzte le a másik kettőt (a Tisza a Fideszt és a Mi Hazánkat). A Fidesz ezen a jobboldali palettán morális értelemben abba bukott bele, hogy nem az ellenfél igazságának mondott ellent, hanem a sajátjának.
A gyermekotthonok és a gyermekvédő rendszer kirívó csődje miatt, miközben a repülőtéren is azzal fogadnak, hogy „Magyarország családbarát”; a Samsung akkumulátorgyár életveszélyes munkakörülményeinek lelepleződése miatt, miközben a kormány a magyar munkahelyek védőszentjeként lépett fel mindvégig; a Magyar Nemzeti Bank Állami Számvevőszék által feltárt 500 milliárd forintnyi (kb. 1,25 milliárd euro) magántőkealapba terelt, majd rosszul befektetett eltékozlása és a végletekig belterjessé vált ál-vállalkozói kegyenc rendszer lelepleződései miatt, miközben a NER kezdetektől a hazai tőkés rendszer és a nemzeti vagyon megvédésével fényezte magát. És még számos hasonló botrányos lelepleződés során, amelyben mindig saját vállalásaival és állítólagos értékeivel került ellentmondásba.
A NER tehát kezdetben a társadalom, majd önmaga ellenségévé torzult, miközben ezzel nyerte meg a választást az ellenzéknek.
