Az irodalomba ő ültette át a nép nyelvét – írta a kétszáz éve született Petőfi Sándorról Illyés Gyula. Ha így van, érdemes megvizsgálni, hogy valóban az ő személye és a vele eggyé vált életműve fejezi-e ki azt, amit manapság is magyar néplélekként szokás emlegetni. Nem az irodalmi munkásságot elemző írást készülök elkövetni, hanem nagyon is aktuális, közéleti tartalommal telítettet.
Gyanítom, Petőfitől nem lenne idegen e megközelítés. Elég csak A XIX. század költői című versét felütnünk, hogy lássuk, mennyire idegen tőle a (poszt)modern okoskodás: költőnek, írónak, művésznek nem dolga a közélet dolgaiban való forgolódás, az aktivizmus. Költő-politikus volt, forradalmár, aki nyughatatlan életével és a halálával hitelesítette a vátesz szerepet.
A jogegyenlőségről legfeljebb álmodó nép vágyait fogalmazta meg a magasköltészet eszközeivel a feudalizmus végóráiban, nem elválasztva egymástól a magyar és a világszabadság szent ügyét. Úgy volt autentikusan népi, hogy nyugatról jött eszmék, a véres francia forradalommal összekapcsolódó felvilágosodás, a radikális liberalizmus tüze hevítette. Nem a megszokott életviszonyok biztonságát, hanem a felforgató változást kínálta a magyaroknak. Nem langymeleg nyugalmat, hanem igazságot, megalkuvástól mentesen.
Bár ha azt halljuk, magyar költő, elsőként ő jut eszünkbe, a fentiek alapján szárba szökkenhet bennünk a kétely: valóban a végtelen rónaság, a szabadság és a szerelem költőjében sűrűsödött össze a magyarság esszenciája? Petőfi a maga korában (is) szélsőségesnek számító közéleti személyiség volt, aki hamar csalódott a ’48-as forradalmat követő változásokban, ösztönös republikánusként árulásnak látva Kossuth amúgy radikális politikáját is. Ekkortájt írt elbeszélő költeménye, Az apostol már-már anarchizmusba hajló, a terror eszközét sem elvető dühe ma heves elutasítást váltana ki nemcsak a hatalom, hanem a társadalom részéről is. Petőfi példátlanul népszerű, országos ismertségű volt, mai fogalommal: sztár, ám ez sem védte meg a rágalmazás eszközét akkor is rutinszerűen alkalmazó politikai manipulációtól, így el is bukta a Kiskunságban a képviselő-választást. Csalódásából a szabadságharc, vagyis a felelős, alkotmányos alapon működő magyar kormány elleni támadás kínált kiutat az aktív cselekvés lehetőségével. A nem éppen erős fizikumú költőt a világforradalom legendája, Bem tábornok mellett, a honvédség őrnagyaként érte a halál, amikor az orosz birodalom (nem utoljára) eltiporta a szabadságharcunkat. Bárkinek szíve joga Petőfi örökösének tekintenie magát, a magyarsággal azonosítani az alakját, törekvéseinek igazolásaként hozzá visszanyúlni; ám előbb érdemes tisztázni, miben áll pontosan az örökség.
Tragikusan rövid élete dacára hatalmas és kerek, nem torzóban maradt életművet hagyott maga után. Világraszóló teljesítmény. Óvatosan merem leírni, de talán nem a korai halál a legrosszabb, ami történhetett vele. Milyen sorsa lett volna, ha megéri a Bach-korszakot vagy a ’48-ból pragmatikus módon, de valamit mégiscsak engedő kiegyezést? Vagy el tudjuk képzelni Adyt a Horthy-korszakban, József Attilát a rideg vagy puhább kommunista diktatúrában?
Petőfi Sándor máig élő és a politika számára minden időben hasznosítható kultusza számomra nem bizonyítja, hogy Petőfi népe volnánk. Nem hiszek abban, hogy úgy, ahogy emlegetjük, létezik magyar néplélek, de Petőfi parázsló emlékezete a mélyben, tudat alatt kifejezi az eltiporhatatlan vágyat az igazságos, szabad életre.
Ha majd a bőség kosarából
Mindenki egyaránt vehet,
Ha majd a jognak asztalánál
Mind egyaránt foglal helyet,
Ha majd a szellem napvilága
Ragyog minden ház ablakán:
Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,
Mert itt van már a Kánaán!
Van-e aktuálisabb költő 2023-ban, mint Petőfi Sándor?
Forrás: a Magyar Hang VI. évfolyama (idei) 1. számának (2023. január 6–12.) nyomtatott változata.
