Orbán hitele a nemzetközi placcon már csak bokamagasságig ér, értsd, több helyen adományozták neki a „liar” jelzőt.
Őszintén nem értem, mi folyik itt, nyilatkozta egy vezető NATO-diplomata a svéd csatlakozás körüli magyar mizériáról, hogy finoman fogalmazzunk, de hát a diplomata se adta meg a nevét a BBC-nek, nem durvulhatunk a nevében.
Persze, az elmebaj jobb szó lenne. De maradjunk annál, hogy sokat látott, abba félig bele is vakult politikusok próbálták Budapest húzásait és hazudozásait megfejteni már a finn csatlakozás ügyében is, és arra jutottak, hogy Orbán valamiért Erdoğan lába nyomában jár, az utolsó pillanatban előzve, hogy mégse tűnjön annyira csicskaságnak a dolog, bár persze az. A svédek esetében is beígérte Orbán, hogy nem lesz az utolsó, aki ratifikál, bár hogy az utolsó előtti hely miért lenne előkelőbb, és főleg miféle, legalább minimális előnyökkel jár, arról a magyaroknak, egy nem összetett, egyszerű állító mondatot sem sikerült összehozniuk.
Az előbb említett, sokat látott diplomaták végül arra jutottak, hogy az egyik eset sem szolgálta Magyarország érdekeit, mikroszkopikus méretekben sem, viszont Orbán hitele a nemzetközi placcon már csak bokamagasságig ér, értsd, több helyen adományozták neki a „liar” jelzőt. Habár ez nem talán nem volt cél.
A diplomaták a magyar érdek hiányát akkor értették meg igazán, amikor a török fél mindössze huszonnégy órával a parlamenti jóváhagyás előtt szólt a magyaroknak, hogy pozitív szavazás lesz, amikor Budapest már nem tehetett semmit, hogy az utolsó előtti legyen. A svéd miniszterelnök meghívásával való takarózásba viszont Stockholm nem ment bele, így maradt a szégyen. A szégyen pedig az, hogy a nagy török barát megalázta Orbánt, nem direkt persze, csak önkéntelenül is jelezve, mi Budapest valódi súlya, dacára a nagy orbáni törleszkedésnek, hogy ő is jelen lehessen ott, ahol a nagyok játszanak.
Néha azért elfelejtik, hogy ott van.
Mármost amit a sokat látott diplomaták mondanak, mind igaz, mégis tévednek. A hiba abban áll, hogy Magyarország súlyát, érdekeit, céljait, és jövőjét azonosítják a regnáló politikai elittel, főleg Orbánnal – feltéve, hogy az utóbbi valamilyen módon mégiscsak képviseli az előbbit. Ezért nem értik, Orbán miért tesz az ország ellen. Holott a két érdek nem kevésszer válik el gyökeresen, amikor Magyarország csak ürügy, és az elit eltorzult szereptudatát, küldetéses mániáit, és még több pénzt, pozíciót és politikai szerepet ígérő, bár egyre soványabb fejőstehén.
Ennek a bordáin áll Orbán, a nemzetközi politika valóban hatásos figurája, annyira, amennyire persze, és már akinek, persze, és abban a szerepben, amiben láthatóan egyedül lehet hatékony: a rombolásban és az önzésben.
Mert ahogy famulusa, Kövér László házelnök közölte, ezután sem sürgeti semmi a törvényhozást, az elfogadást kérő Stoltenbergnek pedig azt üzente, nem vagyunk a csicskásai senkinek. Ezután a már-már békülékeny hangot megütő svéd kormányfő végleg közölte: NATO-ügyben nem tárgyal Orbánnal.
Idáig jutottak, és idáig juttattak bennünket. A gőgjükkel tönkretették a saját arcmentő műveletüket, a NATO-főtitkárba ész nélkül belerúgtak, az ország nemzetközi kapcsolatait, ha lehet, büszkeségből még mélyebbre taposták a mocsárban. Putyin ennek örülhet, de Orbán ettől még csak egy hasznos idióta, akit néha az út mentén is felejtenek, ahogy Erdoğan is tette.
Mi sose térünk észre, ezek sose tanulnak.
Szénási Sándor jegyzete a 2024. január 27-i Hetes Stúdióban hangzott el.
A szerkesztő megjegyzése
A török ‘kardeş’ szó testvért jelent. Kiejése: kardes. (Minden bizonnyal ebből származik a román ‘cârdășie’ szó, ami cinkosságot, összejátszást jelent.) Lásd, ha akarod: A török ábécé és kiejtése.
