Azt mondja Schmidt Jenő, Tab fideszes polgármestere, a Települési Önkormányzatok Országos Szövetségének elnöke, hogy Magyar Péter megjelenése a közéletben átütötte a nagyvárosok falát, vagyis megtörtént az, ami nem szokott: egy ellenzéki ember feltűnése az apró településeken is beszédtémát szolgáltat, megrágják őt, megcsodálják, vagy épp ellegyintgetik, de beszélnek róla. (A nyitó kép forrása: hvg.hu.)
Ezzel csak egy tényt említett a polgármester, az érzelmeit nem közölte, de fideszesként nyilván nem boldog.
A másik tény gyulai illetőségű, ott kezdte meg Magyar a választási kampányát, elég szokatlanul, mondhatni: legényesen, egy teherautó platóján beszélt, arról lépett le, arra ugrott fel, szakaszt úgy, mint egy agitátor a háború utáni koalíciós időkben, aki épp földet osztani készül. Magyar egyébként beszélt is valami ilyesmit, földosztásszerűt, de nem ez a lényeg.
A lényeg az, hogy az ellenzék, amióta csak a fővárosban rekedt meg, folyvást vidéki turnéra készül, mindig megígéri ezt magának, össze is pakol erős cipőt a sáros utakra, meg meleg mackófelsőt, de aztán mégsem hagyja kihűlni a megszokott fotelt. És erre jó oka van. Ezek a vidéki kirándulások nem szoktak jól sikerülni, részint erősen hasonlítanak tízévenként esedékes rokoni látogatásokra, ahol már senki sem emlékszik a másikra, másrészt már nincs is kire emlékezni: a mai ellenzéki politikusok kilencvenkilenc százalékát a vidékinek nevezett kistelepülési ember a büdös életben nem látta soha, a televízióban biztos nem.
Így pedig nehéz meleg hangú diskurálásban feloldódni, panaszt hallatni, panaszt meghallani, a bizalom hídjára egymást átkarolva rálépni. Ez az érzés a kocsmában – már ha a patika, az iskola, és a vegyesbolt után meg nem szűnt az is – gyorsan kialakul, a fővárosi vizitelők esetén azonban erről szó sincs. Nem azért, mert ők nadrágos emberek, ahogy ezt a rémes, százéves, amúgy lenéző közhelyet emlegetni szokták, hanem mert esetükben ismeretleneknek kellene elhinniük, hogy majd fordítanak a helyiek életén.Nem is mondanak nekik semmit.
Mármost Magyar Pétert a hvg.hu riportja szerint egy harmincezres városban ezer ember várta, aki részint gyorsan felfogta, hogy a békési problémákból, az utak állapotából, az elvándorlásból, az ukrán gabonaügyből jól felkészült teherautó platólakó jött hozzájuk, részint meg mintha az ő nyelvükön is beszélne. Úgy érezték, hogy máris ismerik, pedig persze nem, ez lehetetlen lenne is, mégis ismerősként beszélnek hozzá, nem engedik el, még nem mennének haza, kérdezik, panaszkodnak neki („Romániában is jobb”) kézről kézre adják a mikrofont.
Ez a harmadik tény, makacs és konstans, mert Békéscsabán, Gyomaendrődön vagy Sarkadon sem volt más a helyzet. Ha sok is az illúzió, az is tény, hogy a hit is a valóság része. Pont a Fidesz, ez a szőrét hullató, kivénhedő illuzionista ne tudná?
Ez van. Magyar Péter, most mindegy is, hogy miért, de kinyitotta egy sokkal zártabbnak hitt közösség jelentékeny részét, amely az ő politikai ígéreteit bevárásra alkalmasnak ítélte. Pár hete van csak a placcon, és az európai elemzők már három európai parlamenti mandátumra tartják jónak.
Valamit nagyon tud. Nem biztos, hogy ő, talán inkább a közönsége. Ők tudnak már magukról valamit.
Ha megérjük, meglátjuk, ezt szokták mondani az óvatosak. Szerintem valamit már most látunk, de legyen így: egyelőre nyílik neki a tér, de nem tudni, meddig és mennyire. A nehéz terep a Schmidt Jenő által emlegetett községekben, kisebb településeken vár rá. A Fidesz – földön.