Neve a felszabadulást követő hetekben már hangosabban hangzott. Gyakran fölbukkant a rádióhírek vételével megbízott két kedves munkatársnőnk (egyikük Sipos Bella volt) gyorsírásból áttett jelentéseiben. Emberközelbe azonban az a németül tudó szovjet orvos alezredesnő hozta, akivel a váratlanul lezúduló tavaszi zápor vert össze egy brassói kapualjban, miközben napilapunk, a Népi Egység szerkesztősége felé siettem. Ismeri ő is egy magyar író könyvét – mondta –, a címe Ég a Tisza. Szerzője Illés Béla.
A fényes esőfonalak sűrű hálóján át visszacsillogó fenti jelenetre mégis kerek egy évtized következett – számomra súlyos élményekkel terhes életszakasz –, amelyből a legcsekélyebb emléktöredéket sem őrzöm vele kapcsolatban. Mintha még írásait sem kísértem volna figyelemmel, holott a szerkesztőségben rendszeresen olvastuk az Új Szó közleményeit, hiszen anyagából sok mindent átvettünk, de legalábbis ismertettünk. Később viszont a főszerkesztésében megjelenő Irodalmi Újság néhány száma is a kezembe került. Létezéséről és szerepéről tehát viszonylag pontos tudomással kellett bírnom, mert mikor Eugen Jebeleanu társaságában írószövetségünk első magyarországi küldöttségének tagjaként a margitszigeti Nagyszállóban laktunk, az étkező kerthelyiségében hamarosan fölismertük – talán fényképéről, talán pipájáról. Rendszerint az egyik távolabbi asztalnál üldögélt elmaradhatatlan feketéje mellett, akkoriban többnyire magányosan 1955 tavaszának hűvöskés reggeleiben, mert éppen lábadozott holmi szívpanaszok következtében. Létezésünkről egyelőre még nem vett tudomást.
Nemsokára azonban megtörtént a megismerkedés – valószínűleg az akkori írószövetségben rendezett nagyszabású találkozó, vagy inkább fogadás alkalmából, bár közvetlen jelenlétére (nyilván zavarodottságom miatt) nem emlékszem. Attól kezdve azonban a látogatásaink műsorába iktatott különböző rendezvények, találkozások, megbeszélések engedélyezte szünetekben szívesen összejött velünk. A szigeti csöndben főleg reggelije idején integetett magához. Úgy láttuk, ahogyan annyian mások is: jól ismert pipáinak egyikét tömögette-gyújtogatta, és olykor kedvenc parádi vizének maradékát szürcsölte.
Mintegy barátjává fogadott mindkettőnket. Szíves jóindulattal és a fölényesség minden nyoma nélkül kérdezgetett, érdeklődött, vagy csak egyszerűen hallgatott minket, és igyekezett mindenben kedvünkbe járni. Holott akkoriban – tíz esztendővel Berlin eleste és a második világháború európai fejezetének lezárása után – éppen közéleti jelentőségének csúcspontján állott. Nem mintha ez valamely fennhéjázó önhittséggel töltötte volna el. Tudatában volt személyiségének, alapvető módon mégis inkább szerény volt, kételkedő és aggodalmas, mint aki maga is alig hiszi, hogy a körülötte csapongó elismerés valóban kijár-e neki, s attól tart, hogy a kellemes álomból bármely percben felriad. Ezt a titkos érzést viszont harsány derűvel, szokások és tevékenységek túlhajtásával, közvetlenségének parttalanságával ellensúlyozta.
Napról napra, óráról órára, percről percre meg kellett magát győznie arról, hogy amit elért, az mind igaz. Hogy az otthonától és hazájától távol folytatott negyedszázados küzdelem nem volt hiábavaló. A fasizmus megsemmisült, ő maga, mint a szovjet hadsereg önkéntese, majd tisztje fegyverrel a kézben jutott el Budapestig, ahonnét tizenkilencben menekülnie kellett. Könyvei nagy példányszámban jelennek meg. Bírálói elismerő hangon úgy beszélnek róla, mint Mikszáth folytatójáról. A hivatalos körök jó véleménye, biztatása, támogatása minden lépésénél megnyilvánul. Egyes pályatársak és vetélytársak természetes irigységét, emberileg érthető esetleges rosszindulatát, vagy csak hidegen metsző tárgyilagosságát pedig majdnem minden esetben sikerül előzékenységgel, kedvességgel, segítőkészséggel, bőkezűséggel, közvetlenséggel legyőznie, legalábbis közömbösítenie. A történelem éltető Golf-árama emelte meleg tarajára, és ő gyermeki megelégedéssel élvezte az álomszerű boldogságot. Hálát érzett a sors iránt, amely másokat érdemeik ellenére elmerített, miközben vele érdemei szerint méltóképpen bánt. Majdnem csodálkozva észlelte, hogy a lelkesítő jóslatok és jövendölések sorra teljesülnek. őszinte meggyőződéssel vallotta és hirdette őket, mint annyian mások, kevesebbet szenvedettek és kevesebb hitelűek. Íróként szent kötelességének érezte a fátyoltalan irányzatosság közvetlen és minél közérthetőbb megfogalmazását.
Lenyűgözően lelkes és felhőtlenül derűlátó magatartása még a kételkedőbb, sőt talán ellentétesebben hangolt kedélyeket is magával ragadta. Hát még azokat, akik a feltáruló távlatok fényében törvényszerűleg maguk is hajlamosak voltak a boldog révedezésre, mert annyi év rejtett aggodalma, vagy hősiesen viselt szenvedése után csakugyan a végleges és visszavonhatatlan diadal meggyőződésében éltek. A gonoszságon és halálon vett győzelemnek ezt a mámorát ma már senki sem érzi, szinte nem is érti, s mindnyájan hajlamosak vagyunk – bár igazságtalanul – lekicsinylően mérlegelni az akkor voltakat. Illés Béla az idő tájt közkézen forgó egyes írásainak ártatlan lelkesedése persze mostanra már talán kissé elfakult. Némelyek iránt tanúsított túlzó odaadása sokak számára alig magyarázható. Bizonyos dolgok szokvány szólamokkal történt felnagyítása elhibázottnak tűnik. De akkoriban mindez természetesnek, sőt különös módon a kötelező tömjénezéssel való összehasonlításban még tartózkodónak is látszott. Az irodalomtörténet számára viszont éppen ezek az avuló rétegek szolgáltatnak majd értékes segítséget a kor szellemének felidézéséhez, mint ahogyan például Jókainak az uralkodóház iránt tanúsított tisztelete sem megvetendő történeti adalék!
Mikor vacsorára hívott meg, kedves büszkélkedéssel, de minden hivalkodás nélkül nyújtotta át Honfoglalás című nagy hármaskönyve névaláírással ellátott példányát, majd néhány nappal később a Találkozások arcképsorozatát. Örvendett elismerésünknek, de kísérletet sem tett arra, hogy előcsiholja. Bizonyára meg volt győződve műve alapvető jelentőségéről. Lelke mélyén mégis sebezhetőség rejlett. A műveit sűrű szálakkal átszövő önéletrajzi vonatkozások szinte lehetetlenné tették, hogy a tárgyiasan közömbös elemzés ne folyvást eleven szöveteket érintsen, s ezzel akaratlanul is fájdalmat ne okozzon. Ő viszont, főleg hosszabb lélegzetű írásaiban szinte önkínzó következetességgel lépett mindegyre előtérbe, s ezzel érzékeny idegvégződéseket takart föl akart vagy akaratlan érintéseknek. De mindezt jól működő nemtörődömséggel védte ki. Még azt is atyai elnézéssel tűrte, hogy Szvetlána lánya felsőbbségesen nyilatkozzék apja magyaros hangsúlyú orosz beszédjéről.
Egész magatartásában volt valami atyai – ez néhány találkozásunk után napnál világosabban kitűnt. Igazából azonban egy esztendővel később adta valódi tanújelét e családfői érzelemnek, amely egy még mélyebben rejlő vonulatban: a családi közösség védő melegét visszavágyó gyermek emlékezetében gyökerezett. 1956 vihar előtti szeptemberében tartózkodtunk magánlátogatókként vele egy városban. Rokoni és baráti körökben forogtunk – ő azonban találkozók sorozatát bonyolította le velünk a szerkesztőségben, vacsorákon és ebédeken (leginkább a Berlin-étteremben írótársak és művészbarátok közt), otthoni összejövetelek keretében (mondjuk Király Istvánéknál) – mindig a jóindulat jegyében. Akárhogy is, mesebeli bőkezűsége nem ismert határt, de különösen meghatott egyre közvetlenebbé váló hangneme, amely a „kedves Piroska” elnevezéstől a tréfás „keresztlányom”, majd a még tréfásabb „kisunokám” megszólításba fordult.
Ezt a bensőségességet nem voltak hajlandók fölfedezni azok, akik csak holmi korszerű Háry Jánost véltek látni benne. Holott ma már kétségtelen, hogy világháborús szerepléséről írott vagy elmondott nyilatkozatai lényegében megfelelnek a valóságnak. Csakugyan a Vörös Hadsereg magas rangú tisztje volt. Tizennyolc hadikitüntetést kapott. Részt vett Budapest felszabadításában. Mindent megtett, hogy író és művész kartársait erkölcsi és anyagi segítséghez juttassa. Csakugyan… – és minthogy háta mögött ezek jó részét kétségbe vonogatták, mosolygása mély megbántódást rejtegetett. Szerencséjére ez sem keserítette el végzetesen.
Az elkövetkező években sok levelet váltottunk, könyveit juttatta el hozzám, találkoztunk is. Arcképén azonban nem változtak a lényeges vonások. I960 elején írószövetségünk meghívására rövid kolozsvári megálló után Bukarestbe érkezett. Az Északi pályaudvaron küldöttség fogadta (Nagy István is jelent volt), virágcsokrot nyújtottak át neki (rögtön télikabátja kihajtójába tűzte), fényképész villogtatta gépét (a felvétel másnap a sajtóban is megjelent), a legjobb szállodában helyezték el (csak a szokatlan szobahőmérséklet nyugtalanította), sűrű látogatási terv középpontjába állították – egyszóval minden hivatalos szerv és minden magánember mindent elkövetett, hogy az író a maga méltóságának és jelentőségének tudatából semmit se veszítsen.
Béla bácsi természetes könnyedséggel vette tudomásul a figyelmes érdeklődést, és egy pillanatra sem zökkent ki szokott tréfálkozó modorából. Nem játszotta a Nagy Írót. Csak örvendezett a jóbarátok kedveskedésének. És feszült érdeklődéssel igyekezett megérteni a román irodalmi élet számára mindeddig ismeretlen jelenségeit és irányulásait. Ragaszkodott a Jebeleanuval és Beniuckal való korábbi kapcsolatai felújításához. Meg akart ismerkedni Stancuval, ha már a Mezítlábról tudomással bírt. Kitartóan faggatta mindazokat, akikben értékes nyersanyag-lelőhelyeket sejtett. Saját magáról azonban feltűnően keveset beszélt.
Viszont lenyűgözően fiatalosnak mutatkozott. Nőismerőseit udvarias bókokkal halmozta el. Férfitársaságban csipkelődő jópajtásként vett részt. A találkozások, megbeszélések inkább felvillanyozták, mint fárasztották. Florica Cordescu rajza is ezt a fiatalos világfit örökíti meg. Szívesen tervelt ki ugratásokat. Mikor egy este váratlanul belefáradt a bukaresti Petőfi-ház műsorába, a szünetben odasúgta: – „Kisunokám, most azt fogom mondani, hogy meghívásunk van (és itt egy meg nem nevezhetően magas egyházi tisztségviselőt említett) … és lelépünk!” – „De az istenért, Béla bácsi, ezt nem teheted!” – „Dehogynem! Idefigyelj!…” és a körülállók néma áhítata közben közölte a nagy hírt.
Jókedve Sinaián sem csökkent. Útközben szakadatlanul mesélt. Tízkilométerenként állította meg a kocsit, mert valami figyelemreméltót vélt fölfedezni. Hosszan időztünk Címpinán a Grigorescu-emlékházban. Breaza közepe táján sötétruhás asszonyok kolivát, vagyis halotti kalácsot hoztak szembe velünk. – „Adnak-e belőle?” – kérdezte kíváncsian. És elégedetten fogyasztotta el a felkínált darabot. Mindenütt pipadohányt, szivart, főleg azonban képeslevelezőlapot vásároltunk. A lapokat helyben megírtuk, aláírtuk és postára adtuk számtalan barátjának és ismerősének.
A sinaiai alkotóház „Foișor” nevű épületében nagyon jól érezte magát. Kevésbé a takarító asszony, aki kétségbeesve jelentette, hogy a hálószoba szőnyegét állandóan bokáig érő dohányréteg takarja. – „Ugyan, mondjátok neki, hogy a szellemek ellen van. Nálunk ez a szokás…” Elutazásakor azonban bőven kárpótolta minden fáradozásáért. Az alkotóház konyhaművészeit is nagyra becsülte. S mihelyt megízlelte a Bucsecs forrásaiból táplálkozó vezeték vizét, egyebet sem ivott. Még a hering után sem. A beringet a városban sétáltunkkor látta meg, azonnal megvásárolta, a szakáccsal elkészíttette, és szőröstül-bőröstül elfogyasztotta. Vacsora után. Ezt egyébként később Bukarestben is megismételte.
Brassó végigmutogatásával is meg lehetett elégedve, mert egy hónappal hazautazása után ajándékot küldött címünkre – benne a Kárpáti rapszódia tizenkettedik kiadását. Mindmáig ezt érzem legjobb művének. Persze ebben is az önéletrajzi vonulat a gerinc, ez azonban ezúttal a történet hitelességét és életszerűségét támogatja. A szereplők ősalakja érezhetően a valóságban is megvolt. A történelem sodró erejét nem tételek megregényesítése ábrázolja, hanem az események szükségszerűen egymásba fonódó szövevénye, jellemek összecsapása. Hiába az egyes szám első személyben történő előadás, a keretet mindegyre szétfeszíti a jelképesség és sugallatosság. A regényíró nem hogy nem álcázza, de nyíltan bevallja állásfoglalását, irányzatosságát – anélkül azonban, hogy a megírásakor szinte kötelező torzulások csábításainak engedne. Az egésznek – mindenféle szólam és föltett szándék mellőzésével döntő hitelt ad a szigorú meggyőződés, a művészi alakító erő és a magával ragadó mesélőkészség.
Súlyos betegségének első szakaszáról csak baráti levelekből értesültünk. Később még három ízben találkoztunk. Először a Kútvölgyi Szanatóriumban, majd a Keleti pályaudvar közelében lévő kórházban. Mindkétszer félig bénán feküdt a könyvekkel körülbástyázott és dohánnyal teleszórt ágyban, de okos barna szeme mohó kíváncsisággal vizsgálta látogatója arcát. Folyamatos társalgása élénk szellemi tevékenységre vallott. Egy tavaszi könyvhét megnyitóján azonban – noha lefogyva és sápadtan – mégis szabad ég alatt talpon fogadta köszönésemet. Baljával vonszolt a könyvsátorhoz, baljával fizette ki könyve árát, baljával rótta a reszketeg ajánlást a Pipafüst mellett… első oldalára, ezúttal csak ennyit: „Illés Béla, 1967. V. 27.” Jobbja bénán csüngött alá.
Betegágyára kényszerültén főleg az nyugtalanította, hogy régi barátai megfeledkeznek róla, újakat pedig nincs alkalma maga köré gyűjteni. Eredendően társas természete szorongásos félelmekkel telt meg, amiért látogatóinak száma látszólag kevesbedett és a betegszobában eltöltött időtartam is csökkent.
Ennél is nyomasztóbban nehezedett rá az a felismerés, hogy lassacskán kiszorul a kiadók terveiből, a lapok hasábjairól, a tévé képernyőjéről, a rádióközvetítésekből. Sehol nem volt többé jelen, hogy személyi varázsával kivívja a joggal neki járó helyet. Úgyérezte, hogy süket csönd, némaság terjedez körülötte. Ezért kívánt új regényt írni, mihelyst ismét munkaképes lesz. Ezért nyilatkozott terveiről, sőt örökítette meg könyvben betegségét is. Legfojtogatóbb élményei közé azonban a hiábavalóság, vagyis a hiábavoltság kényszerképzete tartozott. Az, hogy minden jó szándéka, odaadása, erőfeszítése ellenére is életműve menthetetlenül szétporlik az időben. Nincsenek értői, csak többé-kevésbé közömbös szemlélői. Nincsenek lelkes hívei, csak józan bírálgatói. Némelyek tudomásul sem veszik. Így gondolta legalábbis ő. A mélyben pedig szüntelenül munkált a gyilkos kétely, minden művészi szándék megölője, és az emberi szenvedések egyik legnagyobbika, hogy mindez csakugyan így is helyes, mert hátha a végső írói teljesítmény nem igazolja a rája pazarolt életet. Nyugodtabb pillanataiban igyekezett erről megfeledkezni. Amint valahol írta, helyesebben tollbamondta: „Ami eszembe jut, azt nem vagyok bátor, nem vagyok hajlandó elmondani…”
Megjelent A Hét V. évfolyama 6. számában, 1974. február 8-án.
