Azért idézőjelben, mert Brassó valóban festői, de ezúttal nem a város festőiségéről, hanem a város festőiről akarok beszélni. Olyanokról, akiket régebbről ismerek, akik hozzá tartoznak a város arculatához – meg olyanokról, akik máshonnan jöttek ide, de nem tudnak s nem is akarnak „nem brassói festők” lenni. Egy-egy rövid vázlat ezekről a művészekről, ezekről a műtermekről és otthonokról azért lehet érdekes, mert Brassót, amely nem művészváros, nem teremtett iskolát, művésztelepe sincs, mint ezeknek a lehetőségeknek a színhelyét mutathatjuk be. Talán túlzás, talán szubjektív vélemény ez. De az évek során, miközben annyiszor megfordultam itt-ott az óváros kis, hegynek kaptató utcácskáiban meghúzódó bagolyvárszerű műtermektől (mint a Ștefan Mironescué, vagy a nemrég elhunyt Kolláré volt) egészen a bácsfalusi György Papp Margit jéghideg tisztaszobájáig (ahol kofferekben álltak a szebbnél szebb csángó szőttesek, faliszőnyegek stb., s csak hosszú évek múlva sikerült egy csodaszép csángó szobát összekalapálnia-faragnia a két kezével, de az még nem műterem…), s aztán később az állomásvidéki műteremblokkok tágas, világos helyiségeiben, ahol két-két, olykor egymással nem rokonszenvező művész lelt közös alkotó otthonra – elgondolkoztam azon, hogy a brassói képzőművészet, mint olyan, azért nem létezik, mert az alkotók nem élnek úgynevezett művészi társas életet. Mindenik a saját, jellegzetesen brassói „bagolyvárában” alkot, s csak a Képzőművészeti Alap gyűlésein vagy a tárlatok ünnepélyes megnyitóin találkoznak…
Persze nem kötelező, hogy minden városnak művésztelepe legyen, mint Nagybányának. Igaz, mindenütt élnek képzőművészek, de Brassó a festők városa lehetne… Hogy azért nem az, mert Brassóban inkább traktor- és gépkocsigyártással foglalkoznak az emberek? Szerintem a kettő nem zárja ki egymást, amint azt az egyik brassói festő, Kaspar Teutsch érdekes újabb grafikái is bizonyítják. Ezeken a képeken – mesterkéltség nélkül – együtt létezik, determinálja egymást a művészet és a technika világa. Kaspar Teutsch műtermében mindig „vad dolgokat” találtam, valahányszor betoppantam hozzá: mindig meg kellett csodálnom újabb „zsákmányait”: kisebb-nagyobb vízmosta köveket, fura fa- és gyökéralakzatokat, sás-, nád- és kócdarabokat, amelyekben ő nem a természet groteszk tréfáit látta meg, hanem az anyagok „születésének” erővonalait, ritmusát Az évek során Teutsch eljutott textíliái és táblaképei tradicionális szászos szigorától egy másfajta, izgalmasabb szigorúságig – a technika csodálatáig. A hatalmas, komor színfelületek, amelyek még néhány évvel ezelőtt olajfestményeit uralták, megjuhászodott, megfékezett energiájukat a fekete-fehér grafika feszültségeibe sűrítették. Teutsch sok időt tölt a brassói üzemekben, szívesen tartózkodik ott – pontos, analitikus, kiegyensúlyozott alkatától nem idegen a technikai civilizáció – otthon érzi benne magát.
Valahol az állomás környékén, az új negyedben lakott egy ideig Plugor Sándor is. Idegennek érezte magát Brassóban, s nem is titkolta, hogy elvágyik innen. De mielőtt elköltözött volna Sepsiszentgyörgyre, hogy talán bensőségesebb, melegebb művészeti légkörbe kerüljön – festett ő is néhány brassói ihletésű képet, köztük a brassói állomás hangulatát idéző, felejthetetlen Magasfeszültséget, amely csupa szikrázó villamosság, az ívlámpák, antennák, szemaforok és a komor, felhős égbolt modern szimfóniája.
Barátja és kollégája a lapszerkesztési grafikában, Csutak Levente Brassóban maradt, most is a Brassói Lapok grafikai „arculatát” komponálja. És szinte minden munkája megfordult a szerkesztőségben is: ott keretezte, készítette őket elő kiállításra, ott töprengtünk közösen egy-egy címen. Az asztalokon, az üveglapok alatt, a falakon, a nyomdában valahol mindig felbukkan Csutak kezenyoma: itt egy rajzolt betű, ott egy ex libris-terv, amott egy művészi fotó árulkodik róla. Mesebeli varázslóra emlékeztet, akinek kezenyomán minden arannyá változik – Csutak még a legkonvencionálisabb jelszótémát is képes átváltani a maga módján – olykor modorában – művészetté. Hosszasan elidőzik egy-egy részleten, de egyetlen falevél erezeteibe beleálmodja mind a négy évszakot. Lenyűgözi a tér és idő filozófiai kategóriáinak plasztikus megfogalmazása, az anyag ellentétpárjainak dialektikája – számtalan ilyen téma uralkodik fehér-feketében képein. Emellett elképeszti és felemelően hat rá, elborzasztja és felcsigázza a Huszadik Század: grafikáinak másik nagy sorozata bizonyítja ezt. Brassó hatásától ő sem tud szabadulni: az ő keze alól kerültek ki – azt hiszem – a város legizgalmasabb, legmodernebb ábrázolásai, no meg számtalan művészi felvétel.
Egy csendes utcában, a cementgyár környékén, nagyudvaros tágas családi házban rendezte be műtermét Eftimie Modâlcă. Az udvar közepén Vajdahunyad várának kicsinyített kőmása látható – a művész ennyivel áldozott a honi tájaknak, egyébként teljesen brassóinak vallja és érzi magát. Mikor utoljára a műtermében jártam, az ipari táj különböző, hangsúlyozottan dekoratív jellegű megoldásain töprengett: a képek céltudatos, ugyanakkor csodálkozó és csodáló művészi látásról árulkodtak. Miközben a képeket nézegettem, a művész kávét főzött, és a brassói képzőművészeti élet ügyes-bajos dolgairól beszélt (ő a képzőművészeti fiók elnöke). Egyszer csak a zsebébe nyúlt és egy eleven mókust húzott elő onnan; az állatka egy darabig nézelődött, majd a vállamra, onnan egy festőállványra ugrott. Eszembe jutottak Modâlcâ leheletfinom erdőrészletei, a biztos kezű rajzművész e remekei. Harsány op-art kísérletezéseitől mindig szívesen térek vissza ezekhez a rajzokhoz, s örömmel fedezem fel ezt a rajzbiztonságot a szép Erdő-vidéki asszonyok sorozat pasztellfoltjai mögött is.
Alexandrina Gheție-Hilohi a témáihoz hű, kitartó művész típusa. Tulajdonképpen egyetlen téma foglalkoztatja igazán – az élet, minden dolgok születése, tartama és elmúlása. Amióta ismerem – nagyon régóta –, mindig e téma megfogalmazásán, még inkább e megfogalmazás „hogyanján” töpreng. A dolgok és jelenségek valóságbeli változása nem érdekli annyira, mint saját művészi látásmódjának változásai. Ezért újabb és újabb munkái mindig „kis esszék a festészetről”. Lehet ezt kísérletezésnek nevezni, de egy időn túl talán bizonytalanságot jelez. Az egymásnak ellentmondó vélemények, amelyek a festőnő munkásságát kísérik, erre utalnak. A vitatottság nem jelent azonban akadályt a művész útjában – állandó és termékeny jelenléte a brassói és országos kiállításokon ezt bizonyítja. Utóbb a bukaresti Apollo kisgalériában állította ki egy kollázs-sorozatát – amelynek elvontsága mögött ott lappang a brassói tájnak és a hegyvidéki napszakok váltakozásainak a szín- és térhatása.
Ha az ember a Hosszú utcában jár, két érdekes művésztanyába is betérhet: az egyik a Mattiséké, a másik Friedrich Bömchesé. A 143. szám alatt élt és dolgozott valaha Mattis-Teutsch János, Brassó eddig talán egyetlen valóban modern festője, aki nem Brassót vitte Európába, hanem Európát hozta el Brassóba képeivel és szobraival a két világháború között. A rendkívül erős és sajátos művészegyéniség valóságos „genius loci”-val töltötte meg e házat: fia, Mattis János s unokája, Mattis-Teutsch Waldemar – mindkettő festőművész – végül is a családi házban telepedett meg, itt dolgoznak, alkotnak, őrzik kegyelettel Mattis-Teutsch János művészi hagyatékát, egy remélhetőleg hamarosan létrejövő emlékház anyagát.
Kissé fennebb, a 62-es szám alatt lakik Friedrich Bömches. Súlyos, fekete fakapun (rajta a hozzá illő kovácsoltvas kopogtató) lehet belépni a hosszú udvarba, amelynek mélyén húzódik meg a művész lakása és műterme. E házban élt – egészen 96 éves korában bekövetkezett haláláig – a festő édesapja, „a vén fegyverkovács”, az ország legkitűnőbb fegyverszakértője, a céhek világából itt felejtődött kézműves. Annak idején jártam a műhelyében, és láttam ott sok minden egyéb között egy fújtatót, amilyennel évszázadokkal ezelőtt a tüzet élesztették, meg mesebeli kakukkot, órákat, cin- és ónedényeket. Mindezek a tárgyak most fia műtermébe, az emeletre költöztek – Friedrich Bömches az ő társaságukban érzi jól magát, itt szeret dolgozni. Országszerte és külföldön is ismert és keresett portréfestő – portréiban a fizikai hasonlóság leleményes és bámulatos egyszerűséggel kerekedik lélektani tanulmánnyá vagy a művész által meglátott, megérzett drámává. A portrék mellett városképek, tájak, népi hagyományok szolgáltatnak ürügyet és eszközt egy sajátosan sötét, de nem borúlátó, inkább titokzatos művészi látás képi megvalósulásához, amely kiváló mesterségbeli tudás, technika segítségével jön létre, rendkívüli bőségben, termékenységben. A grafikus Bömches éppoly egyéni és kiváló, mint a festő, grafikái össze nem téveszthető stílusban térképezik fel újra ennek a művésznek a világról alkotott mondanivalóját.
Ugyancsak több művésznemzedék élt és él a város másik végében, a festői Föveny utcában, messze fenn az erdős hegyoldalban – a Meschendörfer család. Harald Meschendörfer grafikus és festőművész, az egyik legkiválóbb erdélyi szász író, Adolf Meschendörfer fia. Megkérdeztem tőle egyszer, hogy heraldikus hangzású nevét apja egyik regényhősének „köszönheti”-e, de azt felelte, hogy nem tud róla, lehetséges… Ő maga hét gyermek apja, egyik fia, Wolfgang, kiváló zenész, fuvolás, egy brassói kamaraegyüttes tagja. A Harald Meschendörfer készítette bélyegsorozatok lenyűgözően szépek – alkotójuk mélységes és fáradhatatlan figyelemmel hajlik a mikrovilág jelenségei fölé, s ez a finom mívesség festményeiben, grafikai alkotásaiban egyaránt uralkodó.
Két fiatal képzőművész – S. Kovács Ibolya és Köllő Margit – kapott nemrég műtermet az új műterem-blokkban. Az azelőtti műteremhiány egyiküket sem akadályozta meg abban, hogy jelen legyenek a brassói kiállításokon, s fejlődésüket egyik tárlattól a másikig ígéretesnek lehet mondani, akárcsak a nemrég Brassóba került Alexandra Vasilichianét vagy a nagyon tehetséges Codreanu Neculaiét.
Hogy szobrász és kerámikus műtermét nem látogattam meg sétám közben, annak az az oka, hogy mire sor került volna rá, a kiváló szobrász, Florin Codre már elköltözött Bukarestbe, s más szobrászok sem igen maradnak meg Brassóban. Az ok nem ismeretes, de az eredmény abban mutatkozik, hogy Brassó köztereinek szobrai nem a legcsodálatosabbak… S hogy a Brassóban élő, Sepsiszentgyörgyön dolgozó Jakabos Imola leleményes, igazi művészt sejtető kerámiái miért láthatók oly rendkívül ritkán, azt talán a fiatal művésznő mondhatná meg; de amikor meg akartam látogatni műtermét, kiderült, hogy nincs is műterme.
Vázlatos és a teljesség igénye nélkül megrajzolt kép ez a festői Brassóról. Inkább egy légkört, hangulatot érzékeltet, lehetőségek körvonalait villantja fel mindabból, amivel ez a város rendelkezik, amit ki lehetne aknázni, ami által a festői Brassó valóban a festők városává válhatnék.
Megjelent A Hét V. évfolyama 6. számában, 1974. február 8-án.