A regény első mondata:
“I, Tiberius Claudius Drusus Nero Germanicus This-that-and-the-other…” („Én, Tiberius Claudius Drusus Nero Germanicus, satöbbi, satöbbi…››Clau-Clau-Claudius‹‹, vagy legjobb esetben ››Szegény Claudius bácsi‹‹, néven emlegettek, most nekikezdek, hogy megírjam életem furcsa történetét…”
megközelítőleg száznegyven művel gazdagította a világirodalmat
A regény a korai Római Birodalom egyik legveszélyesebb korszakába vezet: a köztársaság már meghalt, de a császárság még nem stabil. Mindenki a régi római erényekről beszél, miközben a háttérben udvari intrikák, besúgások, mérgezések és dinasztikus játszmák zajlanak. A hatalom egyszerre színház és vérre menő sport: aki túl közel kerül hozzá, rendszerint meghal.
Ebben a világban él Claudius, Augustus császár rokona, akit családja félig fogyatékosnak tart. Dadog, sántít, ideges tikjei vannak, ügyetlen társalgó – ezért politikailag levegőnek nézik. Valójában azonban rendkívül intelligens, történetírói szemléletű és kivételes megfigyelő. Mivel senki sem tekinti veszélyesnek, túléli mindazt, amit az erősebbek nem.
A regény Claudius fiktív önéletrajza: hőse kívülállóként figyeli, hogyan alakul át Róma egy köztársasági elituralomból paranoid császári rendszerré. Augustus uralma alatt a birodalom kifelé stabilnak látszik, de a dinasztia belül rothad. Augustus felesége, Livia hideg, türelmes és szinte démoni politikai manipulátorként próbálja saját vérvonalát hatalomra juttatni: mérgezések, házassági machinációk és „véletlen” halálesetek révén tünteti el a lehetséges örökösöket.
Claudius hallgat, megjegyez és emlékezik. Látja Tiberius fokozatos elszigetelődését és paranoiáját, majd Caligula uralmának őrületét, ahol a félelem már nyílt abszurditásba fordul. A császári udvarban senki sem lehet biztos semmiben: a rokonság veszélyforrás, a bizalom politikai hiba.
Caligula meggyilkolása után a pretoriánusok Claudiust egy függöny mögött rejtőzve találják meg, és szinte véletlenül császárrá teszik. Az ember, aki egész életében túlélni próbált a hatalom árnyékában, egyszer csak maga válik a hatalom középpontjává.
Claudius reformokat akar, igazságosabban kormányozna, de pontosan tudja: Róma rendszere lassan mindenkit felemészt. A regény tragikus iróniája, hogy a túlélő végül maga is része lesz annak a gépezetnek, amelyet egész életében megfigyelt és rettegett.
A regény utolsó mondata: “…and wait for death.” („…és várom a halált.”)
Robert Graves Én, Claudius című történelmi regényét 1934-ben adták ki. Graves egy tudós alaposságával jegyzetelte ki a római történetírók – elsősorban a császár-életrajzíró Suetonius – munkáit, és hiteles források felhasználásával írta meg Claudius császár történelmi hitelességű, fiktív önéletrajzát. Ha a korabeli (a Kr. u. első században járunk) világ urait, akiknek hatalmához foghatót a modern korban nemigen találunk, elmeháborodott gyilkosoknak nevezzük, nem járunk messze a forrásainkból megismert igazságtól. Ezek között cseperedett fel e szövevényes dinasztia sarja, a bicegősre-dadogósra sikeredett Claudius, akire balszerencséje jóvoltából kevés figyelem esett az intrikákkal és véres bűnökkel átjárt udvarban. Élete első ötven évében így viszonylag nyugodtan elmélyülhetett a tudományokban, észrevétlenül figyelhette meg és jegyezhette fel környezete (rém)tetteit és ritka mulatságos pillanatait. Graves-Claudius nagyszerű elbeszélő, a könyv lebilincselő – még jó, hogy megvan a folytatás: a váratlanul császárrá lett Claudius történetét a Claudius, az Isten oldalain kísérhetjük tovább.
