Most, hogy alig pár hét múlva, július negyedikén lesz kereken 250 éves az Amerikai Egyesült Államok, az ottani sajtóban érdekes vita kezd kibontakozni arról a kérdésről, ami jelenleg minden korábbi helyzetnél égetőbben vetődik fel, és amit úgy fogalmazhatunk meg hogy „Ki az amerikai és micsoda Amerika?”

Erre nyilvánvaló, hogy Donald Trump vagy Elon Musk más választ ad, mint mondjuk Stephen King vagy Bruce Springsteen – azzal együtt, hogy mindannyian hazafiaknak tartják magukat. Tekintve azonban, hogy a kérdés nálunk is felvetődött, még a rendszerváltás idején, egyfajta „ki a magyar, mi a magyar nemzet?” formában (bár először Szekfű Gyula tette fel) és érdemi válasz nem született, nem is születhet rá, csak rosszabbnál rosszabb értelmezések sora, nem érdektelen megnézni, mire jutott ebben az ügyben a The New York Times konzervatívnak mondott publicistája, Ross Douthat. Előre szólok, hogy vitatkozni fogok vele, értelmezni fogom egyes helyeken és rámutatok majd pár olyan összefüggésre, amiről ő megfeledkezni látszik.

Azonban mielőtt belevágnék, jeleznem kell: az amerikai nemzetfogalom nagyban eltér a magyartól. Míg a magyar sok szempontból nyelvi és kulturális kötődésű, az amerikai elképzelés inkább politikai nemzetet takar – bár szintén tengernyi kulturális vonatkozással.

Akkor lássuk, mit mond Douthat mester. Megjegyzéseimet szokás szerint csillag alatt, a bekezdések végén teszem meg.

Egy hónappal az Egyesült Államok 250. születésnapja előtt már nyilvánvaló, hogy nem lesznek pompás, az egész nemzetet összekötő ünnepségek, amely az amerikai nagyságot és hazafiságot hirdetnék. Így talán a legjobb, amiben az USA polgárai reménykedhetnek, az amerikai identitás természetéről folyó építő jellegű vita, amely talán megalapozhatja az ötven év múlva tartandó, 2076-os ceremóniákat.

A Trump-korszak során a „Mit hívunk Amerikának?” kérdésről szóló vitában gyakran szembekerült egymással a nemzeti identitásnak az a hitvallás-szerű elképzelése, amely bizonyos eszmék iránti hűségben gyökerezik – így következésképpen azonnal elérhető minden újonnan érkező bevándorló számára –, és az a kulturális nacionalizmus, amely a mély, ősi hagyományokat hangsúlyozza. Ezekben a vitákban a hitvallásos koncepció hívei gyakran egy ostromlott centrum védelmezőinek tartják magukat, akiket a hazafiatlan baloldal, valamint az etnikailag és vallásilag soviniszta jobboldal fenyeget.*

*Itt máris láthatjuk az alapvető különbséget az Egyesült Államopk és Magyarország között: nekik ott van a Függetlenségi Nyilatkozat és az Alkotmány alapvető hitvallásnak, nekünk ilyen jellegű politikai alapvetésünk nincs. Vannak nemzeti jelképeink, irodalmunk, Himnuszunk, címerünk, líránk, van tehát kulturális és politikai hátterünk bőségesen, de nincs egy vagy két olyan dokumentumunk, amit mindenki által elfogadhatóan nemzeti hitvallásnak nevezhetnénk. Talán még az 1848-as tizenkét pont állna ehhez a legközelebb, de annak egy része megvalósult, más része pedig okafogyottá vált. Senki sem követelhetné manapság például az úrbéri viszonyok megszüntetését, ami viszont akkoriban nagyon lényeges, sőt, elengedhetetlen volt. Igen, voltak honi kísérletek univerzális nemzeti hitvallások megfogalmazására: mind kudarcot vallott, a legutóbbival, az alaptörvény preambulumával bezárólag.

A The Atlantic magazinban Yoni Appelbaum és a termékeny Substack-szerző Noah Smith által a hazafiságról és a nacionalizmusról írt legújabb esszék hasznos példái ennek a centrista hitvallás-perspektívának. A közvélemény-kutatásokban pedig a hitvallásos perspektíva valóban sokkal inkább tűnik összetartó erőnek, mint bármelyik nyilvánvaló alternatívája.

Smith esszéje egy 2025. júliusi felmérést idéz, amelyből kiderül, hogy az „amerikai alkotmány támogatása” és a „Függetlenségi Nyilatkozat elveiben való hit” mindkét politikai párt nagy többsége számára az amerikai identitás alapvető meghatározója, ezzel szemben még a republikánusok többsége sem tartja elengedhetetlennek az Egyesült Államokban való születést, az angol nyelv használatát vagy a „több nemzedéknyi amerikai felmenő” meglétét. „Fehérnek lenni” eközben a demokratáknak csak 2, a republikánusok 8 százaléka szerint fontos.

Nehéz ezeket a számokat látva ígéretes jövőt prognosztizálni az amerikai identitás kizáróbb értelmezéseinek, függetlenül attól, hogy azok egy elhalványult angolszász-protestáns örökségen, egy homályosan definiált „fehér kultúrán” vagy egy kitalált „amerikai örökség” kategóriáján alapulnak-e. Ezek a projektek gyakran dinamikus kölcsönhatásban állnak a baloldali identitáspolitikával, utánozva annak a hitvallásos konszenzus elleni kihívását anélkül, hogy stabil eszmei alapot kínálnának a ma ténylegesen létező Egyesült Államok számára.*

*Itt látjuk tehát: az Egyesült Államokban amerikainak lenni még a konzervatív körök számára sem születés vagy származás kérdése. Tényleg csak a hitvallásos konszenzus tekinthető elfogadhatónak – de annak alapján viszont nagyon nehéz lenne tömegeket kiutasítani. Ez a Nagy Amerikai Paradoxon.

A hitvallásos perspektíva azonban még mindig tanulhat valami fontosat a kulturális kritika tanulságaiból, ami elengedhetetlen a saját önértelmezéséhez és végső túléléséhez. Fel kell ismerni, hogy a hitvallásos amerikai identitás maga is egy kultúra, amelyben az elv iránti formális elkötelezettség összefonódik más szokásokkal és gyakorlatokkal, amelyek az elkötelezettséget értelmessé, sikeressé és valóssá teszik.

Mivel hitvallásos, ez a kultúra nyitott, gyakran radikálisan is nyitott az újonnan érkezők felé, oly módon, ahogyan sok más kultúra nem az. De az amerikai normákhoz való asszimiláció még mindig inkább folyamat, mint egyszeri intellektuális beleegyezés, és ha a született amerikaiak által hordozott társadalmi és kulturális örökség holnap eltűnne, nem lehetne könnyen újra létrehozni a hitvallásos kultúrát – pusztán az alapelvekből.*

*Nyilván, hiszen az alapelvek nem hordozzák magukban a kultúra és az életmód teljességét: nehezen lehetne elképzelni az Egyesült Államokat Mark Twain vagy Jimi Hendrix és más meghatározó személyiségek nélkül (és itt egy pár száz oldalas névsort kihagyunk), pedig hát az alapelvekben egy szó sem esik róluk.

Hadd vegyünk két példát arra, hogy miről van szó. Mit jelent az, hogy az „amerikai alkotmány támogatása” elengedhetetlen az amerikai identitáshoz? Az egyik válasz egyszerűen az lenne, hogy ez azt jelenti, hogy elfogadja az illető az alkotmányt az ország törvényeként, és nem törekszik a kormány aktív megdöntésére. De ez túlságosan szűk definíciónak tűnik: a mélyebb értelmezés – amely valószínűleg sok válaszadó fejében is megfordul – az, hogy az Alkotmány támogatása azt jelenti, hogy hisz abban, miszerint annak alapelvei helyesek, jók és igazságosak, jobbak a rendelkezésre álló alternatíváknál, és egy olyan erkölcsi keretrendszert alkot, amelyet érdemes magunkévá tenni, és nem csupán betartani.

És ezt a mélyebb hitet nem feltétlenül könnyű megélni. Vegyük az Első Alkotmánykiegészítés egyik fontos aspektusát, a szólásszabadság jogát. Elég könnyű azt mondani, hogy „hiszek a szólásszabadságban”, hogy formálisan egyet lehessen érteni az elgondolással. Sokkal nehezebb elfogadni, hogy mit jelent a valódi szólásszabadság a társadalmi és kulturális tapasztalatok szempontjából – egy olyan világot, ahol az emberek folyamatosan sértegetik egymást, ahol az egyesek számára szent dolgokat rendszeresen éles kritikának vetik alá, ahol egyes emberek (legalábbis a velük szemben állók szerint) hazudnak és megússzák, ahol az interneten valaki mindig téved, és ahol az ártatlanokat vagy a paranoiásokat félrevezetik.*

*Ne feledjük: a szólásszabadság jogával talán a legkönnyebb visszaélni minden alapvető jog közül. Ezt rendszerint a tényállítás és a véleménykifejezés közötti határ elmosása útján követik el: ha azt írom, hogy kétségeim vannak X. politikus jellemével kapcsolatban, az egy vélemény. Ha azonban X. politikust bűncselekménnyel vádolom, az tényállítás, amit igazolnom kell, bizonyítanom kell – nem mondhatom azt, hogy „véleményem szerint” elkövette, amit állítok róla, hiszen a tény nem vélemény kérdése. A hamis tényállításnak pedig igenis van következménye, kell is legyen.

De az amerikai kultúra összességében még mindig a szólásszabadság kultúrája, oly módon, ahogyan a világ számos társadalma nem az. És nem csak az autoriter kormányokkal rendelkező társadalmakról van szó. Az Európai Unió kultúrája sokkal liberálisabb, mint a Kínai Népköztársaságé, de az európai mégsem olyan fajta szabad véleménykultúra, mint az Egyesült Államoké. Különféle történelmi okok miatt az európaiak sokkal természetesebben képesek elviselni a cenzúrát, és valószínű, hogy ez a hozzáállásuk akkor is megmaradna, ha a törvényeket módosítanák.

A hitvallások nem értelmezik önmagukat: ha Harry Truman a Marshall-terv feltételeként rákényszerítette volna az Első Alkotmánykiegészítést Nyugat-Európára, vagy ha ma minden amerikait varázslatos módon EU-polgárra cserélnének, az Első Alkotmánykiegészítést másképp értelmeznék, mint az amerikai kultúra körülményei között. Így tehát ezeknek a körülményeknek a fenntartása része annak, hogyan tartsák fenn a hitvallást.*

*Ez nyilvánvaló: de tekintve, hogy míg az Amerikai Egyesült Államok 250 éves, az európai kultúra mintegy tizenkétszer ennyi idős: lássuk be, sokkal több alkalmunk volt kellemetlen tapasztalatokat szerezni, jobban is vigyázunk arra, mi írunk, mit mondunk, mint ők – akik nem utolsó sorban pont a szabadság vágya miatt szakadtak el az Egyesült Királyságtól. Mi, európaiak viszont maximum saját magunktól szakadhatnánk el, csak nem tudom, hogyan és nem is hiszem, hogy ez kellemes vagy értelmes dolog volna.

Most vegyünk egy második példát: ha valaki elkötelezi magát amellett, hogy „hisz a Függetlenségi Nyilatkozat elveiben”, miféle a természete ennek a hitnek? Ismét adhatnánk egy felszínes választ, és azt mondhatnánk, hogy ez csupán az egyenlőségben és az emberi jogokban való hitet jelenti. De a Nyilatkozat tényleges szövege az egyenlőséget a teológiában gyökerezteti, ragaszkodva ahhoz, hogy minden ember „egyenlőnek teremtetett”, hogy jogaik „teremtőjük által adományozottak”, nem pedig szerződés által létrehozottak vagy az állam által előírtak. Tehát a Nyilatkozat elveinek teljes mértékű elfogadása valamilyen metafizikai értelmezést igényelhet az egyenlőségről, valamiféle teológiai világnézetet – amelyet inkább a vallásgyakorlás és a közösséghez tartozás tart fenn, mint a puszta intellektuális egyetértés.

Az a tény, hogy az a férfi, aki ezeket a szavakat írta, nem volt túlzottan vallásos keresztény, sőt, bizonyos esetekben egyes keresztények még eretneknek is hívták volna, erősen arra utal, hogy nem kell egy meghatározott fajta vallásos hívőnek lenni ahhoz, hogy az Emberi Jogok Nyilatkozatának jó hívei legyünk. De ha az amerikai történelem egészét nézzük, nagyon nehéz elválasztani az egyenlőség elterjedését attól a vallásos hittől, hogy jogaink Istentől származnak, és hogy az emberek az Ő szemében egyenlőek.*

*Ezt viszont meg tudom magyarázni, miért van így, nem is értem, a szerzőnek miért nem jutott eszébe. Szóval, azt tudjuk, hogy a Függetlenségi Nyilatkozatot megfogalmazó Alapító Atyák közül sokan (bár nem mind) szabadkőművesek voltak. Ami azért jelentett előnyt, mert az Egyesült Királyságban mindenhol engedélyezett volt a páholyok működése, de a testvéreket szükséges esetben kötötte a titoktartás. Így lehetett – még a gyarmati időkben – nyugodt és titkos körülmények között kidolgozni nem csak azokat a sokat emlegetett alapelveket, de még a későbbi államrendszert is, és megszervezni a Szabadság Fiainak mozgalmát. Viszont hogy jön ide a Mindenható? Úgy, hogy a szabadkőművesség – bár egyáltalán nem vallás – a téves rágalmak dacára nem is ateista mozgalom. Sőt, a máig minden szabadkőműves által alapdokumentumnak elfogadott Andersoni Alkotmány legelső mondata így hangzik:

„A kőműves köteleztetik, elszerződése által, az erkölcsi törvényeknek engedelmeskedni, és ha a Művészetet helyesen érti, sohasem lesz ostoba atheistává, sem vallástalan szabadgondolkodóvá.”

Ezt persze különböző korokban és különböző helyeken sokféleképpen értelmezték, minket most az 1776-os, amerikai felfogás érdekel: ez valószínűleg (ismereteim szerint) azt mondta, hogy a kőműves felekezete mindegy, de legalább valamiféle legyen neki, és egyistenhívőnek kell lennie, hogy elfogadhassa a Világegyetem Nagy Építőmesterének, a teremtő szellemnek a fogalmát. Aztán hogy melyik istent hívja így, az már az ő dolga. Manapság pedig a felekezeti hovatartozás a francia és skót rítusban nem számít, sőt, a franciában a vallási témák tárgyalása sem ajánlott a páholyokban, mivel ez az ágazat az ilyen jellegű elkötelezettségeket az egyén kizárólagos megítélésének körébe utalja. De így került az amerikai alkotmányba jogforrásként a Mindenható – alig 53 évvel az Andersoni Alkotmány megjelenése után. Amelynek szerzője, James Anderson eredetileg a Skót Egyház lelkésze volt.

És ha megnézzük a 20. és 21. század történelmét, nagyon könnyű belátni, hogy egy olyan formális elkötelezettség az egyenlőség mellett, amely elutasít minden vallási alapot, hogyan válhat pusztán elméleti fogalommá. (A kommunista rendszerekben például létezett egy hitvallásszerű elkötelezettség az egyenlőség mellett, amelynek semmi értelme nem volt – és, tegyük hozzá, realitása sem sok.)

Mind az őszinte hívőnek, mind a szekuláris polgárnak jó oka van arra, hogy kissé visszariadjon Dwight Eisenhower híres megjegyzésétől, miszerint az amerikai politikai rendnek „nincs értelme, ha nem egy mélyen érzett vallási hitre épül, és nem számít, hogy miféle hit az.” De Eisenhower pontosan leírta azt a kulturális mátrixot és azokat az ökumenikus vallási szokásokat, amelyek az egyenlőség iránti amerikai elkötelezettséget megalapozták. Amerika hitvallásos koncepciója nem követeli meg, hogy mindenki a Niceai Hitvallást fogadja el, de nagyobb a hatása olyan kontextusban, ahol a legtöbb amerikai hisz egy gondviselő Fennvalóban.*

*Itt vitatkoznék a szerzővel, de csak szelíden: tökéletesen el tudnék képzelni egy olyan amerikai vagy horribile dictu európai társadalmat, ahol a hit helyett a józan ész (a Thomas Paine-féle „Common Sense”) az egyenlőség iránti elkötelezettség alapja. Megint más kérdés, hogy nekem meg azért nincs igazam, mert manapság épp ebből a józan észből akad a legkevesebb Qanon országában is, minálunk is. Szóval, hagyjuk inkább így a dolgokat, míg nem javul a helyzet.

Az amerikai identitás hitvallásos megközelítése melletti kiállás tehát azt jelenti, hogy hisznek valamiben, ami univerzálisabb, mint az ország hagyományos felfogása – de nem annyira univerzális, hogy az Egyesült Államok tényleges történelmi kultúrája nélkül létezhetne. Az elkövetkező ötven év próbája az lesz, hogy ez a kultúra képes-e megújulni oly módon, hogy tükrözze az ideáljai erejét – de ami döntő fontosságú, azokat a szokásokat is, amelyek szükségesek ahhoz, hogy egy eszméből nemzet szülessen.

Nos, Douthatnek sok mindenben igazat kell adnom, bár ez az egyike azon ritka eseteknek, amikor a klasszikus liberalizmus alapelveit kifejezetten vallásos alapon bizonyítja be és védi meg valaki – de az érvelés akkor is hibátlan. És végső soron inkább ezer Douthat, mint egy Trump, az adminisztrációjával együtt.

Ami Trumpot illeti: attól nem kell tartani, hogy vitatná ezeket a gondolatokat. Ahhoz előbb meg kéne értenie őket.

Forrás: Forgókínpad