Ha azt mondom, hogy figyelemre méltó tanulmánnyal jelentkezett a Foreign Affairs című rangos geopolitikai szakfolyóirat hasábjain az ismert bolgár politológus, Ivan Krasztev, akkor keveset mondtam: az írás komoly port vert fel, a világsajtó elemzi, vitatják – és hát én is ezt fogom tenni. Számunkra azért érdekes, mert az a címe, hogy Orbán bukása és Európa felemelkedése. Külön érdekes, hogy május 19-én jelent meg, de valamiért most vették észre, például az orosz ellenzéki Meduza ma elemzi vezércikkben. Sőt, már magyarul is írtak róla – csak épp nem azt, amit én fogok.

Előre jelezném: nem azért foglalkozom ezzel a cikkel, mert egyetértenék vele, sőt, majdnem minden bekezdésével vitatkozni fogok. Azonban érdekes azt látni, hogy egy szintén európai, nagyon művelt és képzett politológus miféle különös torzképet lát a tőle nem is olyan messzire eső Magyarországról és annak lakóiról. Érdekes és elgondolkodtató, hiszen meglehet, mi is hasonlóan tévedünk, mikor Bulgária politikai viszonyaival foglalkozunk. Ha két, egymáshoz ilyen közel fekvő ország sem érti egymást, mit szóljunk Ázsiáról?

Mindegy, lássuk, miről van szó – megjegyzéseimet szokás szerint a bekezdések végén, csillag alatt teszem meg.

A magyar glóbusz

Az elemzés különösen kezdődik: Krasztev egy általam sosem hallott anekdotával keretezi az írását, mely szerint az 1800-as évek végén, amikor az Osztrák–Magyar Monarchia még az Adriai-tengertől a mai Ukrajnáig terjedt, egy magyar férfi belépett egy bécsi könyvesboltba, és így szólt az eladóhoz: „Adna nekem egy magyar földgömböt?” Bár a történet valószínűleg kitaláció, széles körben elterjedt, mert tökéletesen megragadja annak a népnek a gőgjét, amely úgy érzi, hogy a saját nemzete jelenti az egész világot. Egy generáción belül a trianoni békeszerződés következtében Magyarországot megfosztották területének kétharmadától, ami visszatekintve kevésbé nevetségesnek, sőt, szinte tragikusnak tünteti fel a földgömbvásárló büszkeségét.*

*A történet – érdekes módon – nem kitaláció, hanem régi és kellemetlen tréfa, szállóige, ami a magyar sovinizmust és provincializmust gúnyolta ki. 1861-ben jelent meg, a bécsi Donau-Zeitung egy névtelen tárcairója hozta forgalomba, ráfogva egy magyar emberre, hogy a könyvesboltban azt mondta: „Geben Sie mir Globus von Ungarn”. Ha ezt tudjuk, az egész történet más megvilágításba kerül, hiszen 1867 előtt nem létezett a később valóban európai nagyhatalomnak számító Osztrák–Magyar Monarchia, és a kiegyezés előtt a bécsi könyvesbolt magyar vásárlója nem is érezhette magát egy európai birodalom büszke polgárának.

Az anekdota azonban manapság új jelentést nyer, mert a magyarországi április 12-i parlamenti választások nyomán éppen a nem magyarok azok, akik Magyarország globuszát szeretnék látni. A mérsékelt és liberális politikai megfigyelők nemcsak Bécsben, hanem Brüsszelben, Párizsban, Berlinben és New Yorkban is úgy látják, hogy a kemény kezű Viktor Orbán veresége a globális illiberalizmus hanyatlását jelzi. Abban reménykednek, hogy ahová Magyarország tart, oda a világ is követni fogja: például a szélsőjobboldali jelöltek, mint Marine Le Pen, nem fognak nyerni Franciaországban, és a szélsőjobboldali Alternatíva Németországért (AfD) párt sem fog diadalmaskodni Németországban.

De éppúgy, mint az eredeti földgömb-vásárló perspektívája, ez a nézet is messze áll a valóságtól. Magyar Péter, Magyarország új miniszterelnöke azért nyert, mert egy rendszerellenes energiahullám segítette, amely ugyanolyan könnyen kedvezhet más országok populista jelöltjeinek is. A legutóbbi bolgár választásokon például az oroszbarátnak és euroszkeptikusnak tartott volt elnök, Rumen Radev pártja indult és nyert egy olyan korrupcióellenes kampánnyal, amely hasonlított Magyar Magyarországon folytatott kampányához – bizonyítva, hogy az erőteljes korrupcióellenes retorika nemcsak Orbán ellenfeleit juttathatja hatalomra, hanem azokat a politikai vezetőket is, akiket általában szövetségeseinek tekintenek.*

*Ezt mások inkább úgy fogalmazták, hogy „nem Magyar nyert, hanem Orbán vesztett”, de még nekik sincs teljesen igazuk. Mindenki kihagyja a számításból azt, hogy a választóknak nem csupán a korrupcióból, hanem az autokráciából is elegük lett: míg a korrupcióellenesség, megengedem, érkezhet jobbról is, az autokrácia ellenzése általában azért nem egy jellegzetesen konzervatív tulajdonság, sokkal közelebb áll a liberalizmushoz.

Ha az európai nemzeti populisták hatalomra kerültek, továbbra is keresni fogják a módját a liberális-demokratikus rendszerek átalakításának, és Orbán stratégiája továbbra is rendkívül értékesnek fog számítani. Valójában veresége nem a szélsőjobboldali politika végét jelenti Európában, hanem inkább annak az illúziónak a végét, hogy a trumpizmus globális mozgalom. Azzal, hogy elfogadta a vereséget és nem támadta meg az eredményt – ahogy Trump tette 2020-ban –, Orbán megerősítette az európai új jobboldal demokratikus hitelességét. Magyar pedig, mint konzervatív társa, nem az Orbán-féle rendszer elutasítását, hanem annak továbbfejlődését képviseli.*

*Azért ezt még majd meglátjuk. Én ezt nem merném ilyen határozottan állítani, bár nem vagyok jós, de másként látom a dolgot.

Győzelme az európai politika új korszakát jelzi. Azzal, hogy elhatárolódik Trumptól, az európai szélsőjobboldal valójában egy új konszenzus felé terelheti a kontinenst – egy olyan konszenzus felé, amelyben az Európa-barát elit kész elfogadni a nemzetállamok központi szerepét az európai integráció jövőjében, míg a szélsőjobboldali pártok elfogadják, hogy Moszkva, Peking és Washington, nem pedig Brüsszel jelenti a valódi fenyegetést nemzeti szuverenitásukra nézve. Más szavakkal: Európa végre valóban európaivá válhat.

Hogyan vesztette el Orbán Magyarországot?

Orbán, Európa leghosszabb ideje hivatalban lévő miniszterelnöke, sok szempontból az lett a politikai jobboldal számára, ami évtizedekkel ezelőtt Fidel Castro volt a politikai baloldal számára: egy kicsi, viszonylag jelentéktelen nemzet vezetője, aki ennek ellenére elnyerte a világ figyelmét. Ő tette Magyarországot az európai új jobboldal szellemi, intézményi és pénzügyi központjává. Ha valaki szélsőjobboldali értelmiségi volt, Budapesten királyként bántak vele. Ha valaki szélsőjobboldali párt vezetője volt, a magyar bankok szívesen segítettek neki hitellel. Ha valaki lengyel jobboldali exminiszter (például Zbigniew Ziobro) vagy az igazságszolgáltatás elől bujkáló volt észak-macedón miniszterelnök (például Nikola Gruevszki) volt, Budapesten politikai menedékjogot kapott.*

*Ez sajnos szóról szóra igaz: sőt, ennél sokkal több is, az MCC és a Danube Institute alapítványain keresztül valóban mi tartottuk el, méghozzá bőkezűen az európai szélsőjobboldal nagy részét. Leginkább a saját közpénzünkből. Viszont a Castro-párhuzam megmosolyogtató: képzeljük el Orbánt akkora szakállal, mint Fidelnek volt.

Orbán eredeti választási forradalmának győzelme 2010-ben elsősorban a korábbi szocialista kormány korrupciója elleni lázadásnak volt köszönhető. De európai politikai tényezővé az tette, hogy hevesen ellenezte Angela Merkel tervét, miszerint megnyitják az EU határait a szíriai háborúból érkező menekültek előtt. Berlin és Brüsszel elleni lázadását úgy értelmezték, mint egy kísérletet a közepes méretű európai nemzetállamok globális politikai szerepének átalakítására.

Orbán nélkülözhetetlen közvetítőként pozicionálta magát: Trump ideológiai szövetségesévé vált, de egyúttal Vlagyimir Putyin legközelebbi geopolitikai barátja és Kína legmegbízhatóbb gazdasági partnere is lett az EU-n belül. A Trump-korszakban – amikor a politika és a diplomácia egyre inkább a vezetők közötti személyes kapcsolatok körül kezdett forogni ahelyett, hogy az államok közös érdekeit tartotta volna szem előtt – ez a pozicionálás rendkívüli befolyást biztosított Magyarországnak. Budapest továbbra is olcsó orosz gázt vásárolt, a kínai beruházások Magyarországon pedig meghaladták a németországi és franciaországi szintet. Budapestet még Trump és Putyin találkozójának lehetséges helyszíneként is emlegettek, amelynek célja az ukrajnai háború befejezése lett volna.*

*Igen ám, de apróbb eltérésekkel a gazdasági ügyek – az orosz gáz, a kínai befektetések – ugyanúgy játszódtak volna le minden pozicionálás nélkül is, mivel az üzlet nem szimpátia, hanem pénz kérdése. A geopolitikai szerepjáték viszont a pozicionálás – a „pávatánc” nélkül elmaradt volna, az igaz.

Orbán európai politikai jelentőségének megértéséhez valóban meg kell értenünk, honnan származik az a példátlan támogatás, amelyet Pekingtől, Moszkvától és Washingtonból kapott. Trump számára Orbán volt a trumpi „forradalom” arca Európában. Gyakorlatilag a Fehér Ház európai politikai főtanácsadójaként működött. Orbán meggyőzte a MAGA vezetőit arról, hogy Kelet-Európa osztja az amerikai „vörös államok” érzékenységét, és hogy a kontinens csupán egy választási ciklussal marad el az Egyesült Államoktól. Moszkva számára Orbán egyrészt az EU-val kapcsolatos legfontosabb informátorként és ügynökként, másrészt fő propagandistaként szolgált, terjesztve Moszkva érveit az ukrajnai háborúval kapcsolatban. Orbán könyörtelenül támadta Volodimir Zelenszkij ukrán elnököt, az országot teleplakátolta Zelenszkij-ellenes szlogenekkel, és nyíltan Oroszország oldalára állt. Cserébe Putyin a Kreml politikai technokratáit küldte Orbán választási kampányának segítésére.*

*Azonban abból, ami a rendelkezésükre állt, várat ők sem bírtak rakni.

De az talán a legironikusabb, hogy mindezekkel a lépésekkel Orbán pontosan azzá vált, amit eredetileg meg akart semmisíteni: globalistává. Legutóbbi kampányában a külpolitika – nem pedig Magyarország belpolitikája – állt a középpontban, és olyan külföldi vezetőket fogadott, mint JD Vance amerikai alelnök, valamint megszerezte Javier Milei argentin elnök támogatását, hogy ezzel is megmutassa Magyarország globális jelentőségét. Azonban Orbán Magyarországán, ahogyan ő is rájött, a globalizmus sikertelen stratégia. Magyar kampánya ezzel szemben az életszínvonal kérdéseire összpontosított, és tudatosan elkerülte a globális politikát.

Korábbi választási győzelmeit magyarázva Orbán azzal szokott viccelni azzal, hogy a neve szó szerint „Viktor”, vagyis „Győző”. Ezúttal azonban olyan valaki győzte le, akinek a vezetékneve „Magyar”, ami szó szerint „magyart” jelent.*

*Sőt, a választási kampány végén elkezdett terjedni egy olyan, nagyon félresikerült vicc is, ami Magyar Péter nevét Petre Romanéval állította párhuzamba – szerencsére már kezd kikopni, de nem volt a legjobb poén, lévén, hogy Petre Roman sem nem a legsikeresebb, sem nem a legjobb emlékezetű miniszterelnök volt a román történelemben.

Hogyan vesztette el Trump az európai jobboldalt?

Orbánt kivéve időbe telt, mire az európai vezetők megértették, hogy Trump második elnöksége nem csupán tranzakciós jellegű, és nem is kiszámíthatatlan, ami Európát illeti. Brüsszel kereskedelmi háborúra készült; ehelyett ideológiai háborúval találta szembe magát. Az a remény, hogy az amerikai elnök meg fogja érteni a szövetségesek fontosságát, tévesnek bizonyult.

Trump számára a liberális rend nem volt eléggé amerikai. Az az Európa, amelyet az Egyesült Államok segített felépíteni a második világháború után, az ő szemében Amerika-ellenessé vált. Bár az Egyesült Államok támogatta megalapítását és fennmaradását, az Európai Unió az amerikai hatalmat korlátozó tényezőjévé változott. Trump narratívájában az Egyesült Államok deindusztrializációja és társadalmi szövetének szétesése volt az ára annak a liberalizmusnak, amely már túlélte önmagát.

Ebből a szempontból a liberális rend alapvető képmutatását az államok állítólagos egyenlősége jelentette – az a tény, hogy mondjuk Bulgária ugyanolyan fontos, mint az Egyesült Államok, és Washingtonnak ugyanazokat a szabályokat kell követnie, mint bármely más államnak. Trump posztliberális rendről alkotott elképzelése az, amit a politikai teoretikus Stephen Holmes „rend nélküli hierarchiának” nevezett: egy olyan rendszer, amelyben Trump a király, a többiek pedig alárendelt szereplők, akik közül egyesek erősebbek másoknál, de mindannyian körülötte forognak. Más nagyhatalmak, mint Kína és Oroszország, élvezhetik saját befolyási övezeteiket, de csak addig, amíg elismerik az amerikai elsőbbséget. Ez nem a hagyományos nagyhatalmi politika; Trump nem együttműködést keres, hanem tiszteletet és behódolást követel.*

*Itt láthatjuk, miért nem lehet a trumpizmus esetében sem „forradalomról”, sem „visszalépésről” beszélni – Trump rendszere voltaképpen visszalépés a feudalizmusba vagy a Római Birodalomba, csak mivel az amerikai történelem során náluk ilyen rendszer sosem létezett – mármint az Egyesült Államok megalakulása óta – nincs is hova „vissza” lépni.

Trump sok szempontból paradoxont jelent: egy nacionalista, aki nehezen érti meg a nacionalizmust – különösen másokét. Nacionalista, bevándorlásellenes, környezetvédelem-ellenes és „woke”-ellenes programja visszhangra talált az európai szélsőjobboldali szavazók körében. Orbánnal együtt azt a benyomást keltette, hogy a világ forradalmi fordulatot él át, és az illiberálisok öröklik majd a földet. De miközben retorikailag támogatta ideológiai szövetségeseit Európában, nem tanúsított megfelelő tiszteletet irántuk. Az európai szélsőjobboldali vezetők tavaly nyugtalanul fogadták Trump vámtarifáit. Majd élesen ellenezték Grönland annektálására irányuló törekvéseit.

Trump iráni háborúja és a pápa elleni támadása bizonyult a fordulópontnak. Azt követelte, hogy az európaiak csatlakozzanak a háborús erőfeszítésekhez, annak ellenére, hogy előzetesen nem konzultált velük, és példátlan tiszteletlenséget tanúsított a katolikus egyház iránt, amikor mesterséges intelligenciával manipulált képeket tett közzé magáról mint pápáról. Giorgia Meloni olasz miniszterelnök, aki eddig Trump egyik legfőbb európai támogatójaként lépett fel, megtagadta a háborúba való belépést, és bírálta a pápáról szóló kijelentéseit, jelezve, hogy a Trumphoz való csatlakozás választási ára túl magas lett. Orbán azonban hallgatott. Bár a trumpizmus és az európai szélsőjobb közötti szakítás nem Budapesten kezdődött, ott érte el csúcspontját, amikor Orbán veresége sok európai szélsőjobboldali vezetőt meggyőzött arról, hogy a Trumppal való társulás politikailag mérgező. Azt kockáztatják vele, hogy – ők lesznek az új globalisták.

Hogyan veszítette el a Kreml az európai stratégiáját?

Orbán veresége ideológiai fordulópont az európai szélsőjobboldal számára, de egyben geopolitikai földrengést is jelent. A legelső hatása, hogy megváltoztatja a Kreml számításait a kontinenssel kapcsolatban. A magyar választási kampány során a Bloomberg News arról számolt be, hogy megszerezte Orbán és Putyin 2025 októberében történt telefonbeszélgetésének átiratát, amelyben Orbán állítólag Magyarországot az orosz „oroszlán” támogatására kész „kisegérnek” nevezte. Magyarország akkor volt a leghasznosabb Oroszország számára, amikor megvétózta az EU azon törekvését, hogy 90 milliárd eurót (körülbelül 105 milliárd dollárt) juttasson Ukrajnához. Mivel az Egyesült Államok Ukrajnának nyújtott támogatása csökkent, Moszkva úgy vélte, hogy ha Európa paralizált állapotban marad, akkor győzhet.

De most, hogy a kisegér eltűnt, az orosz oroszlánnak át kell gondolnia európai stratégiáját. A budapesti kormányváltás azt jelenti, hogy Kijev végre megkapja azt a pénzügyi támogatást, amely lehetővé teheti Ukrajna számára, hogy még legalább két évig folytassa a harcot. Ráadásul Oroszország számára Orbán elvesztése a lendület elvesztését is jelenti az Európát megosztó és gyengítő stratégiájában. Jelenleg egyetlen európai vezető sem tudja könnyen átvenni azt a szerepet, amelyet Orbán játszott. Azok, akik azt kérdezik, ki lehet a következő Orbán, alábecsülik, milyen nehéz betölteni ezt a pozíciót. Jelenleg még Orbán maga sem tudná megismételni. Ezért nem meglepő, hogy a moszkvai kormánypárti kommentátorok arra a következtetésre jutottak, hogy Oroszországnak nem szabad illúziókat táplálnia az Európához való közeledésről.

Orbán távozása és Európa felfegyverkezésének felgyorsulása miatt az orosz vezetőknek el kell dönteniük, hogy a politikai háborúskodás önmagában elegendő-e érdekeik védelméhez a kontinensen. Veresége növeli annak kockázatát, hogy Moszkva sokkal agresszívabb stratégiához forduljon, például kibertámadásokhoz és nyomásgyakorláshoz egyes EU-tagállamokra. Az orosz stratégák ki is aknázhatják azt a tényt, hogy a transzatlanti kapcsolatok gyorsabban romlanak, mint ahogy Európa felfegyverkezik; más szóval, most van lehetőségük cselekedni. A katonai fellépésen kívül most nagyobb a kockázata annak is, hogy Trump az európaiak háta mögött valamilyen nagy különalkut köt Moszkvával, és az európai érdekeket üzleti megállapodásokra váltja.*

*Ez a rész indokolhatja, miért vált pont most fontossá ez a több, mint két hetes írás – ugyanakkor a különalkutól én nem tartanék igazán, mivel nagyon rossz üzlet volna Washington számára. Az viszont igaz, hogy Trumpot ez nem különösebben szokta érdekelni.

Hogyan vesztette el Európa a szélsőségeseit?

Ami Európa belső dinamikáját illeti, a budapesti politikai fordulat két egyértelmű tendenciát emel ki, amelyek arra utalnak, hogy konvergencia zajlik az európai politika főáramában.

Először is: Európa szuverenitáspárti fordulatának vége nem látszik. Magyarország nagy politikai meglepetése nem az volt, hogy Orbánt egy klasszikus liberális vagy progresszív politikus győzte le, aki az EU-val való mélyebb integrációt hirdette, hanem az, hogy egy konzervatív riválisa verte meg, aki ugyan osztja Orbán eredeti vízióját egy erős, független Magyarországról, de elutasítja a régóta hivatalban lévő miniszterelnök korrupcióját. A liberális elit is támogatja a nemzeti önrendelkezés iránti törekvést Trump zaklató magatartása miatt, és ragaszkodik a védelmi és technológiai stratégia autonómiájához. Még a német és francia centristák is egyre inkább egy olyan szuverén Európát képzelnek el, amely nem feltétlenül föderális, és ahol a kül- és védelmi politikát nem Brüsszel irányítja.

Másodszor – és ez az első pontot tekintve talán meglepő –, Európa új jobboldala egyre kevésbé euroszkeptikus. Egyre inkább Washingtonban és Moszkvában – nem pedig Brüsszelben – látja a nemzeti szuverenitás elsődleges fenyegetőit. Az EU-ból való kilépésre vagy az euró elhagyására irányuló felhívásokat ma már kudarcra ítélt vállalkozásoknak tekintik. Ha hatalomra akarnak kerülni, a Le Penhez, az AfD-hez és szövetségeseikhez hasonló vezetők valószínűleg inkább a nemzeti politikai programokra fognak összpontosítani, miközben távolságot tartanak mind az Egyesült Államoktól, mind Oroszországtól. Meloni, aki határozottan támogatja Ukrajnát és az együttműködést Brüsszellel, ma már ennek az Európa-barát új jobboldalnak a szimbóluma.

Ebben a kontextusban Orbán veresége teret ad egy új konszenzus kialakulásának az európai szuverenitás kérdésében – amelybe potenciálisan a nemzeti-populista tábor egyes szegmensei is bekapcsolódhatnak. Bár az európai intézmények és ellenfeleik közötti politikai polarizáció továbbra is intenzív, egyes területeken együttműködés kezd kialakulni. A centristák közül például Friedrich Merz német kancellár jóváhagyta a jobboldal néhány bevándorlásellenes intézkedését. A Trump iráni háborúja által kiváltott jelenlegi energiaválság szintén arra kényszeríti a jobboldali pártokat, hogy mérsékeljék az EU zöld programjával szembeni kritikájukat. A védelem terén pedig mind a centristák, mind a szélsőjobboldaliak támogatják Európa újrafegyverkezését.*

*Röviden tehát: a szélsőségesek alól kifogyott a talaj, és most kapaszkodnak, hogy le ne essenek. Kikbe kapaszkodnak? A centristákba.

Ebben a sorsdöntő pillanatban, amikor az EU radikális átalakítása napirenden van, a magyar parlamenti választások az elmúlt évtized egyik legmeghatározóbb szavazásának bizonyulhatnak az európai politikában – csak nem úgy, ahogyan sok megfigyelő kezdetben gondolta. Szóval rajta, meg kell keresni a magyar glóbuszt.

… Eddig Krasztev, és az tényleg nem a legrosszabb hír, hogy az európai közpolitikában de-radikalizálódás, konszolidáció várható – bár, ha egy kicsit Moszkva fejével gondolkodunk, akkor nem is a legjobb. Ugyanis amennyiben az európai szélsőjobb akarva-akaratlanul Meloni példáját követi és domesztikálódik, akkor rövid időn belül haszontalanná válik Moszkva számára. A Kreml nem tud majd mit kezdeni a fogatlan fenevadakkal, amiket mostanáig etetett: azokat már sem mutogatni nem lehet majd, sem fenyegetőzni velük, hogy „ez harapja le a fejedet, ha nem engedelmeskedsz”.

Csak azt tehetik velük, amit Orbánnal tettek az utolsó pillanatban: elengedik a kezüket. Megszűnik a dotációjuk, és ez valószínűleg végzetes lesz számukra – Moszkva viszont nem az lenne, ami, ha feladná az Európai Unióra gyakorolt befolyásolási kísérleteit, de a kontinensen belül működő, számára használható szélsőjobb és szélsőbal nélkül ezek sokkal direktebbek lesznek, és gazdasági, hibrid háborús, vagy esetleg a Baltikumban teljesen katonai jellegűek. Szóval: a helyzet rohamos javulására nem számítanék.

Ami meg azt a bizonyos „magyar glóbuszt” illeti, csak tessék keresgélni, de gondosan ügyeljenek arra, nehogy megtalálják.

Van nekünk is elég bajunk vele, másnak miért legyen? Főleg, ha olyan rossz, hibás szögből nézik, mint Krasztev, aki minden tiszteletet megérdemel ugyan, de a magyar kérdésben legalábbis téved.

De ki tudja? Bizonyára a mi tükrünk, szemüvegünk is torzít időnként.

Forrás: Forgókínpad