Avagy van abban valami perverz, amikor a Fidesz a társadalmi egyeztetés hiányát kéri számon…

Gulyás Gergely szerint a Tisza-kormány az iskolarendszer „totális átalakítására” készül, és máris több tízezer családot taszított bizonytalanságba. Súlyos vádak ezek. Éppen ezért érdemes megnézni, hogy mire alapozzák őket.
A hivatkozott nyilatkozatban Lannert Judit nem jelentette be a hat- és nyolcosztályos gimnáziumok megszüntetését. Arról beszélt, hogy a rendszert felül kell vizsgálni, mert szerinte inkább társadalmi szelekciós, mint oktatási funkciót tölt be. Hozzátette azt is, hogy a kérdést társadalmi egyeztetésre vinné, és a diákok véleményét is meg kell hallgatni.
Lehet ezzel egyetérteni vagy vitatkozni. Lehet azt gondolni, hogy a hat- és nyolcosztályos gimnáziumok értékes intézmények, vagy azt, hogy növelik a társadalmi különbségeket. Ez legitim szakmai vita.
De vita és döntés nem ugyanaz.
Aki egy felülvizsgálati javaslatból már kész megszüntetési tervet olvas ki, az nem tájékoztat, hanem riadalmat kelt. Aki pedig egy társadalmi egyeztetésre bocsátandó kérdésről azt állítja, hogy nincs társadalmi egyeztetés, az önmagával kerül ellentmondásba.
A történet azonban itt válik igazán érdekessé. Mert a társadalmi egyeztetés hiányát éppen azok kérik számon, akik tizenhat éven át kormányoztak. A Fidesz 2011-ben gyökeresen átalakította a magyar közoktatást. Megszüntette az önkormányzati
fenntartást, létrehozta az állami központosítás rendszerét, elfogadta az új köznevelési törvényt, majd létrehozta a KLIK-et. Olyan horderejű változások voltak ezek, amelyek a teljes oktatási rendszer működését érintették.
Akkor vajon hol volt a széles körű társadalmi vita? Hol volt az országos konzultáció a szülőkkel? Hol voltak a diákfórumok? Hol voltak azok a hatástanulmányok, amelyek alapján bizonyítani lehetett volna, hogy a példátlan központosítás javítani fogja az oktatás minőségét?
Az eredményt ismerjük.
Néhány évvel később maga a kormány kényszerült hozzányúlni a rendszerhez, mert a KLIK működése súlyos problémákat okozott. Az iskolák alapvető beszerzésekkel küszködtek, a döntések messze kerültek az intézményektől, a túlzott centralizáció pedig a rendszer egyik leggyakrabban bírált jellemzőjévé vált.
És nem ez volt az egyetlen eset.
A tankönyvpiac államosítása, a Nemzeti Alaptanterv többszöri átírása, a szakképzés ismétlődő átszervezése, az igazgatói jogkörök szűkítése, a pedagógus-életpálya rendszer bevezetése mind olyan változások voltak, amelyekről sokszor csak akkor értesültek az érintettek, amikor a döntések már megszülettek.
A Fidesz-kormányok idején az oktatáspolitika egyik visszatérő mintázata éppen az volt, hogy előbb döntöttek, és csak utána kezdődött a magyarázat.
Ezért különösen furcsa most olyan hangokat hallani, amelyek a társadalmi egyeztetés hiányát kérik számon egy olyan ügyben, ahol még maga a miniszter is arról beszél, hogy társadalmi vitát akar kezdeményezni.
A vita természetesen szükséges. Szükséges arról beszélni, hogy valóban indokolt-e a hat- és nyolcosztályos gimnáziumok jelenlegi rendszere. Szükséges arról beszélni, hogy csökkentik vagy növelik-e a társadalmi különbségeket. Szükséges arról beszélni, hogy a jelenlegi felvételi rendszer valóban a tehetséget jutalmazza-e, vagy inkább a családi hátteret.
De a vita nem helyettesíthető félelemkeltéssel.
A családoknak nem azzal teszünk jót, ha minden felvetett reformötletet kész tényként mutatunk be. A családoknak azzal teszünk jót, ha őszintén elmondjuk: jelenleg egy szakmai vita kezdődik.
És ha már a társadalmi egyeztetésről beszélünk, talán érdemes lenne ugyanazzal a mércével mérni a mai és a tegnapi kormányokat. Mert aki tizenhat éven át természetesnek tekintette a felülről vezérelt reformokat, annak különös
szerénységgel kellene beszélnie arról, hogyan kellene kinéznie egy demokratikus oktatáspolitikai vitának.