Ha úgy fogalmazok, hogy különös írás jelent meg tegnap az emigrációban készülő orosz ellenzéki lap, a Meduza hasábjain, keveset mondtam: az írás és annak fő felvetése, mely szerint a többnyire emigráns ellenzék békejobbot kellene nyújtson az orosz elitnek, nem csak különös, de szó szerint megdöbbentő is. Eleinte még provokációra is gondoltam az olvasása közben, de nem az: egy provokáció ennél sokkal primitívebb.

A szerző névtelenséget kért, és valószínűleg mi nem is lehetünk képesek rájönni arra, kiről van szó, de ez talán nem is a legfontosabb: mindenesetre művelt, gondolkodó emberrel van dolgunk, aki ugyan nem valószínű, hogy tagja lenne a gazdasági elitnek (bár – ki tudja, Hodorkovszkij is tagja volt, és ő bizony nem hétköznapi koponya), de sokat forog a körükben. Az írást az alábbiakban mutatom be, megjegyzéseimet szokás szerint csillag alatt, a bekezdések végén teszem meg.

A független orosz nyelvű média már hónapok óta vitatkozik egy szakadás lehetőségéről az orosz elit körében. Úgy vélik, hogy ehhez az ukrán fegyveres erők orosz hátországra mért csapásai, a fronton kialakult patthelyzet, a gazdasági problémák és az internet blokkolása vezethet el; az elit körében állítólag egyre növekszik a Putyinnal szembeni elégedetlenség. A Medúza egy olyan szórakoztatóipari vállalkozó írását közli, aki Moszkvában él, ott dolgozik – és rendszeresen kapcsolatba kerül az orosz elit képviselőivel. Véleménye szerint éppen most kell a – többnyire külföldön, emigrációban tartózkodó – háborúellenes ellenzéknek megkezdenie az együttműködést az orosz társadalom uralkodó rétegével.

Ambivalens lojalitás: kit szolgál az orosz elit?

Érdekes affér történt a minap egy moszkvai színházban, egy méltán divatos rendező előadásán, melyre drágák a jegyek és a közönség is eszerint verbuválódott – belengte őket a társadalmi siker jellegzetes aurája. Mint sok minden más a fővárosi életben a háború idején, az előadóterem előcsarnokában összegyűlt elegáns tömeg is teljesen oda nem illőnek, mondhatni parvenünek tűnt. A színdarab közepén egy félig komikus tömegverekedés zajlik, amikor hirtelen az egyik színésznő kilép a színpad előterébe, és megindultan ismételni kezdi: „Ezt abba kell hagyni. Egyszerűen abba kell hagyni. Vessünk ennek véget!” A közönség viharos tapssal reagált, és izgatottan pillantgattak egymásra, jelezve, hogy megértik a másikat. A gyengén megvilágított teremben egyértelműen érezhető volt a felemelő, háborúellenes hangulat.

Ez nem meglepő az értelmetlen és véres háború negyedik évében, amely kimerítette az ország minden anyagi és erkölcsi erőforrását, de érdemes elgondolkodni azon, hogy pontosan kik jöttek el ezen az estén a színházba. Ezek az orosz elit tagjai – olyan emberek, akik magas társadalmi pozíciókat töltenek be. Nézőtéri viselkedésük első pillantásra váratlannak tűnik. Általában igyekeznek távol tartani magukat a politikától (bár a hatalomtól nem), és feltétlenül lojálisak a fennálló rendszerhez – még a háború ellenére is. Bizonyos értelemben ők maguk is ezt a rendszert testesítik meg.

Ez azonban nem kizárólagosan orosz jelenség – a politikai konformizmus a legkülönbözőbb országok elitjére jellemző. Az autoriter társadalmak és történelmük azonban újabb gondolatokat ébresztenek ennek a konformizmusnak a valódi természetéről.*

*Nos igen, ilyesfajta „elitünk” nekünk is van és mi sem nagyon tudunk velük mit kezdeni: a jelenlegi magyar belpolitika ép akörül forog, hogy megtarthatják-e az elmúlt tizenhat évben szerzett vagyonukat és társadalmi pozíciójukat, avagy sem. Más kérdés, hogy mifelénk ezek a vagyonok – kevés, de létező kivétellel – az orosz fogalmak szerinti gazdagság csekély töredékére rúgnak. De mi kis ország vagyunk, nálunk a kevesebb pénz is soknak számít. Sőt: a mi „elitünk” jelentős része egyáltalán nem apolitikus, épp ezért nem is törekszik megegyezésre senkivel.

Az autoriter rezsimek minden energiájukat arra fordítják, hogy úgy tűnjön, a nép széles körű támogatására támaszkodnak, de valójában az elit jelenti a valódi támaszukat – mind a társadalmi mechanizmusok, mind a nyilvános kijelentések szintjén. Így a mai Oroszországban a szociológiai felmérések újra és újra azt állapítják meg, hogy a magas jövedelmű csoportok sokkal aktívabban támogatják a háborút, mint az átlag alatti jövedelműek. És ez érthető: az elit a kialakult társadalmi rend fő haszonélvezője, és más társadalmi csoportoknál jobban érdekelt annak megőrzésében. De éppen ez teszi lojalitásukat ambivalenssé: amint a rezsim már nem szolgál a status quo garanciájaként, a lojalitás elillan.

Ennek a politikai következetlenségnek szemléletes és jól ismert példája volt a szovjet rezsim összeomlása az 1980-as és 1990-es évek fordulóján. Az ideológia kiüresedése, az anyagi hanyatlás, a lakosság lojalitásának különböző formákat öltő eróziója – minden azt jelezte, hogy a rezsim már nem képes fenntartani a társadalmi és politikai stabilitást. Igaz, nem az elit döntötte meg a szocialista diktatúrát – az utcákra az antikommunista ellenzék vonult ki –, de éppen az elit támogatásának hiánya, az ő hirtelen „dezertálásuk” tette a szovjet rendszert agyaglábon álló óriássá.*

*Hogy úgy mondjam, az lehet, hogy a rendszert nem az elit döntötte meg Oroszországban, de nem is a tüntető, antikommunista ellenzék… a rendszer sajátos módon önmagát döntötte meg, és talán ezért a kilencvenes évek első fele igen mozgalmasra, második fele pedig igen nyomorúságosra sikerült arrafelé. Képzelhető, mennyivel inkább lett volna mozgalmas és nyomorúságos a helyzet, ha olyan forradalom zajlik le, mint 1917-ben. Viszont az akkori példáról sem feledkezhetünk meg: a cári elit arisztokrata rétege akkor elmenekült vagy meghalt, ellenben a polgári réteg vagy elmenekült, vagy alkalmazkodott – és abba halt bele.

Működhet-e az autoritárius rendszer összeomlásának efféle algoritmusa újra? Természetesen teljesen más történelmi körülmények között él ma Oroszország. A putyini diktatúra viszonylag fiatal még, a piacgazdasági rendszer „szabad”, az ideológia nyilvánvalóan dekoratív jellegű, a külvilággal való kapcsolat sokoldalú, a társadalmi modernizáció szintje magas – ma nagyon sok minden különbözik a késő szovjet korszaktól.

De az autoriter hatalom működési elve, amely az elit lojalitására támaszkodik, miközben azt korrumpálja, repressziókkal megfélemlíti és szimulálja az „össznemzeti támogatást”, ugyanaz maradt. Ha a rezsim és az elit közötti viszonyból akár csak egyetlen ilyen változót is eltávolítunk vagy csökkentjük hatását, a rezsim válságba kerül. Ha mindhármat megkérdőjelezzük, ahogyan az a késői Szovjetunióban történt, a rendszer összeomlik.

A láthatatlan, ám érdekelt fél: hogyan került a késő- és poszt-szovjet elit a demokráciapárti politika figyelmének perifériájára?

A késő szovjet rezsimmel való analógiában azonban az elitről szóló diskurzus szempontjából nem csupán a rezsim összeomlásának forgatókönyve fontos, hanem az utána következő átmenet folyamata is. A Szovjetunió összeomlása után a szovjet elit megőrizte státuszát, de nem váltak a demokráciapárti koalíció részévé, és általában véve kívül maradtak az új politika fókuszán.

Az akkoriban kialakuló orosz társadalomnak hiányzott egy széles körű társadalmi paktum, egy összekötő narratíva, amely lehetővé tette volna a különböző érdekek egyensúlyba hozását a politikai és erkölcsi identitás közös keretein belül. Úgy tűnik, ennek fontossága nem volt eléggé nyilvánvaló: az elit hiánya miatt a politikai színtér fontossága, a mozgalmak és pártok ereje az államhoz és a bürokráciához képest kritikusan lecsökkent.*

*Igen, de az ilyen konszenzuális „társadalmi szerződés” máig sem jö9tt létre, hiszen a Z-patrióta ömlengéseket vagy Dugin misztikus halandzsáját mégsem lehet „vezérelnek” nevezni. Oroszország diktatúra, valódi ideológia nélkül. Bár Putyin úgy tesz, mintha lenne ilyesmije.

Alekszandra Prokopenko, a „Bűntársak. Miért választotta a háborút az orosz elit?” című kötet szerzője ezzel kapcsolatban egyfajta „deelitizációról” beszél, és általában is azt javasolja, hogy érdemes lenne felhagyni az „elit” szó használatával. Valószínűleg nem önmagában ez határozta meg a Putyin-rezsim pályáját és azt a pontot, ahol ma tart. De az elit hiánya a politikai térben, valamint depolitizálódása mégis az egyik fő tényezővé vált, amely ezt a pályát lehetővé tette.

Most a leginkább egy közeledő – így vagy úgy létrejövő – új, poszt-autoriter átmenet várható. Bármilyen forgatókönyv is valósul meg, nyilvánvaló, hogy az orosz elit összességében – ahogyan az előző, posztszovjet átmenet esetében is történt – megőrzi pozícióit és státuszukat a Putyint követő időkben is. Nincs más mód – kivéve talán egy olyan nagyszabású és többéves terrorhadjáratot, amely hasonlítana a 1920-as és 1930-as évek végének sztálini társadalmi átalakulására – a jelenlegi elit helyettesítésére egy más, „megfelelő” elittel.*

*No, de mit értünk „elit” alatt? Ha a Rotenbergeket, Roman Abramovicsot, Deripaszkát vagy Malofejevet, tehát az oligarchákat, akkor egy nem túl népes, de politikailag elkötelezett és dúsgazdag, viszonylag kis létszámú csoportról van szó. Ellenben ha azt a felső középosztályt tekintjük, ami azért jóval alattuk helyezkedik el a társadalmi ranglétrán, és középszintű üzletemberekből, politikusokból, Duma-képviselőkből vagy egyes értelmiségiekből áll, rájuk lehetne ugyan számítani egy társadalmi átalakulás során, azonban Putyin pont az ő soraikat próbálja felhígítani a „specoperacija” megfelelő helyzetbe hozott veteránjaival.

Mindazonáltal ez az elit a jövőbeli átmenetben leginkább érdekelt fél, és továbbra is kívül esik az orosz demokráciapárti politika – valamint az ellenzék mai politikai és médiastratégiái, és a Putyin utáni Oroszországról szóló sokrétű viták – fókuszán. Ez ugyanúgy vonatkozik a Nyugatra is: retorikája és gyakorlati lépései, a válogatás nélküli gazdasági és vízumszankciók, ha nem is egyesítik az elitet Putyin körül, de biztosan nem járulnak hozzá annak leválásához a Kremlről.

Kétféle politika, avagy miért utasítja el az orosz elit az erkölcsi érveket?

Általánosságban elmondható, hogy a politika fogalmának kétféle értelmezése létezik. Ehhez nincs szükség filozófiai klasszikusoktól származó idézetekre – a szótári jelentésekről van szó, amelyeket mi magunk is mindennap használunk. A politikai tevékenységet egyrészt a társadalmi ideál megvalósításáért folytatott küzdelemként értelmezzük, másrészt pedig a közönségért, a támogatás maximalizálásáért folytatott küzdelemként – a hatalom megszerzése vagy megtartása érdekében.*

*Igen, csakhogy az orosz történelem folyamán mindig a pragmatikus gondolkodás győzött az idealizmus felett. Leverték a dekabristákat, száműzték a narodnyikokat, lemészárolták a kronstadti anarchistákat, és a pragmatista Sztolipin (Második Miklós belügyminisztere, később miniszterelnöke), aztán Lenin, majd Sztálin vette át az irányítást – ezek után egy társadalmi elit többször is meggondolja, hogy a nemes eszmék mellé álljon a gyakorlatias fegyveresekkel szemben.

Első pillantásra ezek a megközelítések egymásnak ellentmondóak – az első az idealista szolgálatra utal, a második viszont felelős azért, hogy a politikát „piszkos ügynek” tekintse az ember. De valójában ezek egyáltalán nem állnak egymással ellentétben, hanem konkrét történelmi kontextusokban azonosak lehetnek, vagy legalábbis kiegészíthetik egymást, bár természetesen ez messze nem mindig van így.

Általános szabály, hogy az első értelmezés az erkölcsi radikalizmus formáját ölti, és politikai stratégiaként minden radikalizmusnak jelentős korlátai vannak. Az erkölcsi elvek kétségkívül mozgósítják a megfelelő értékek híveit, és általában önmagukban is jelentősek, ugyanakkor nem veszik figyelembe azokat, akik nem osztják ezeket az értékeket, gyakran elriasztják őket, és elutasítást váltanak ki belőlük. Így történik ez a mai Oroszországban is.

Az orosz demokratikus politikusok (ha eltekintünk végtelen viszálykodásaiktól) és a független média (amely az antimilitarista és antiautoritárius csoportok konszolidációjában sokkal nagyobb szerepet játszik, mint maguk a politikusok) az első, morális-utópikus politikai cselekvésfelfogás keretein belül működnek. Teljes mértékben figyelmen kívül hagyják a másodikat, az utilitárius-pragmatikus megközelítést, amely a támogatás bővítését célozza új társadalmi csoportok bevonásával, valamint nagy társadalmi szövetségek létrehozását.*

*Ez igaz, de elvi alapon hogyan lehetne bárki is elvtelen?

Az ellenzék etikai narratívája az orosz elitet egyszerű választás elé állítja: a kockázatos és erkölcsileg terhes politikai radikalizálódás, illetve a biztonságos konformizmus és a passzivitás között. Annál is inkább, mivel a rezsim hallgatólagosan garantálja az elit számára a status quo-t – és szigorúan bünteti a hűtlenséget.

De van még egy körülmény, amely az orosz elitet érzéketlenné teszi az etikai érvelésre: a nem is olyan régi szovjet múltjuk. A posztszovjet elit jelentős mértékben a késő szovjet elitet követi, a késő szovjet korszak pedig a kettős gondolkodás korszaka volt – a szocialista eszmék hamis kultuszának, valamint a haszonelvű erkölcs(telenség) és az opportunizmus diadalának korszaka a kulisszák mögött. Pontosan ebben gyökerezik a jelenlegi elit szkepszise bármilyen politikai idealizmus iránt.

Aligha sikerülhet átprogramozni őket – de ez nem zárja ki sem annak lehetőségét, sem annak szükségességét, hogy bevonják őket egy Putyin-ellenes koalícióba. Az etikai érvek vitathatatlanok, de nem feltétlenül szükséges, hogy kizárólag ezeket vegyék figyelembe: az ellenzék, a független média és a Nyugat diverzifikálhatná retorikáját. Az orosz elit számára érthető haszonelvűség nyelvén folytatott párbeszéd nem jelenti az erkölcsi és politikai eszmék elárulását vagy feladását.

Végül is az orosz ellenzék számára a koalíciós megállapodás az elittel nem csupán egy második Putyin-ellenes front megnyitásának lehetőségét jelenti, hanem az egyetlen módját annak is, hogy visszatérjen a moszkvai politika körébe, és részt vegyen az átmenet folyamatában.

A koalíció narratívája: hogyan és miről érdemes tárgyalni az orosz elittel?

Az ellenzéknek van mit kínálnia az elitnek, sőt a „borzalmas többségnek” is. A haszonelvű, háborúellenes narratíva elemei nyilvánvalóak: a háború nemcsak az ukrán városokat és az orosz demokratikus szabadságjogokat rombolja szét – amelyekre az orosz társadalom sajnos nem bizonyult különösebben fogékonynak –, hanem a késő- és posztszovjet állam összes vívmányát is. A háború Oroszországot kitaszítottá tette, az országot megalázó függőségbe sodorta Kínától, megfosztotta a megszokott exportpiacoktól, és hosszú távon a szénhidrogén-jövedelem elvesztésével fenyeget, vagy – más szemszögből nézve – a nagy energiagazdasági hatalom státuszának elvesztésével. A sort könnyű folytatni.

A kialakult rendet most a „katonai osztály” társadalmi felemelkedése fenyegeti, amely aláássa a meritokrácia kialakult szerkezetét, a háborúpárti ideológia zászlaja alatt fellépő elit-ellenes csoportok revansizmusa, a fokozatos államosítás és a háborús időkben bevezetett egyéb „rendkívüli állapotok”, a gazdasági visszaesés és a teljesen valószínű politikai összeomlás.

Ennek a narratívának van egy vitathatatlan főszereplője, és ma már nem tűnik túl bonyolult feladatnak az ő alakját elidegeníteni és démonizálni, valamint a vele való azonosulást lehetetlené tenni. Egy idős diktátor képe, aki elvesztette a kapcsolatot a valósággal, elszigetelten él és paranoiás félelemben retteg az életéért, elrejti a feleségét és a gyerekeit, és nem használja az internetet, nem tűnik különösebben vonzónak. Nem véletlenül hívják Putyint többek között „bunker-nagypapának” is.

A legfontosabb, hogy ne feledjük: a Putyin hatalmas mértékű korrupciójáról, a politikai gyilkosságokról és a katonai agresszió áldozatairól szóló diskurzus nem fog különösebb hatást gyakorolni, bármennyire is erőltetik. Az orosz elit érzékeny pontjai nem az etikai, hanem a pragmatikus síkon helyezkednek el.

A Putyin-ellenes narratíva szerint Putyin egy szélsőséges, forradalmár, aki a kialakult rendet támadja, és nem a stabilitás garanciája, aminek még néhány évvel ezelőtt az elit számára tűnt. Ő az, aki belerángatta az országot egy katonai kalandba és a katasztrófa szélére sodorta, ő teszi tönkre a status quo-t – a legnagyobb megrázkódtatásokat okozza Oroszország számára.

Ebben a narratívában egy „pozitív program” is elképzelhető lenne. A legfontosabb ebben az ügyben a társadalmi empátia. A jólét és a társadalmi-gazdasági stabilitás értékeinek nyelve, amelyre a depolitizált elit fogékony lesz, és amelyen ezt a programot meg kell fogalmazni, valószínűleg messze áll a megszokott demokráciát támogató retorikától. Ugyanakkor nem áll ellentétben vele, vagyis alapul szolgálhat a poszt-putyini átmenet nagykoalíciójához.

Demokratizáció oldalirányból: hogyan lehet az elitet érdekeltté tenni a demokrácia iránt?

A jövőbeli társadalom értékalapja legyen inkább utilitarista, mint idealista – cserébe viszont általános, egységesítő lesz. Ebben a keretben a demokrácia és a hatalom átadása nem az elvont igazságosság öncélú megtestesülésének tűnik majd, hanem a funkcionális fékek és ellensúlyok rendszerének, amely védelmet nyújt a putyini diktatúrához hasonló történelmi túlkapások ellen.

Végső soron a demokrácia megteremtéséhez nem demokratikus forradalomra van szükség, hanem olyan társadalmi átalakulásra, amely valódi társadalmi igényt alakít ki a demokratikus intézmények iránt. Működőképességük és fenntarthatóságuk kizárólag ettől az igénytől függ.

És paradox módon Oroszország jelenlegi történelmi kudarca kedvező feltételeket teremt egy ilyen utilitarista demokratizálódáshoz. Ez az elit körében igényt kelthet az állam hatalmának korlátozására, a demokratikus eljárásokra és a független döntőbíróságra az ellenkezőjével szemben, ahogyan ez például a 17. századi Angliában történt. Hiszen éppen a szélsőséges Putyin példája mutatja, hogy a stabilitás és a kiszámíthatóság a hatalom rotációjában rejlik, nem pedig a leváltás lehetetlenségében.

Be kell látnunk: Oroszországban a demokrácia győzelme nem a demokratikus erők hatalomra kerülését jelenti, hanem a politikai verseny közös terének megerősítését. A társadalmi fejlődést a kompromisszumok és koalíciók útja jelenti.

De ahhoz, hogy az oroszok erre az útra lépjenek, olyan érdekeket és narratívákat kell megfogalmazniuk, amelyek egyesítik, nem pedig polarizálják a társadalmat. Akkor talán az orosz elit is készen áll majd valamire, ami több, mint a sötét színházi nézőtéren ülő közönség szerepe. Készen áll majd arra, hogy kilépjen a homályból.

Eddig az írás, nekem azért lenne még pár megjegyzésem hozzá. Először is az, hogy bár hosszú távon valóban így kell alakuljanak a dolgok egy stabil és működő orosz demokrácia kialakulásához, azonban a szerző, hívják akárhogyan is, megfeledkezik arról, hogy egy ilyen rend csakis békében és tisztességes parlamenti választások útján születhet meg, márpedig ez a kettő most épp nem létezik orosz földön. Ha pedig a hadsereg vagy annak bizonyos részei is beleszólnak a dolgok alakulásába, akkor ott sok minden lesz, csak nemzeti egység és konszenzuális demokrácia nem.

Sőt, bármennyire is csábító a „nemzeti egység” eszméje, melyet akár kompromisszumok árán is el kellene érniük, megfeledkezik a nemzetiségekről és felekezetekről. Ilyenformán esetleg és egyszer, majd, valamikor lehet demokrácia mondjuk Moszkvában, Szentpéterváron, netán Jekatyerinburgban, de szó nem lehet róla Dagesztánban, Cseecsenföldön, a Szaha Köztársaságban vagy a Primorszkij Krajban. Egyszerűen azért, mert ott az orosz nemzetiségűek alkotják a kisebbséget és teljesen mást jelentene a nemzeti egység fogalma.

Sőt, maga az elit sem egységes.

Ettől – és még száz buktatótól – függetlenül, mégis fontos ez az írás, mert világosan mutatja az orosz elit köreiben mutatkozó hangulatot. Mutatja Putyin népszerűtlenségét, a kibontakozó társadalmi és gazdasági válságot, ami már a legmagasabb köröket is kezdi elérni.

Ezen az alapon annyit bízvást elmondhatunk, hogy Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin uralmának napjai meg vannak számlálva.

De hogy utána mi követezik, azt nem tudjuk.

Oroszországot és történelmét ismerve: semmi jó.

Forrás: Forgókínpad