Bajor Andor, aki a négylábúak lelkének is nagy ismerője volt, egyszer megírta három bűnös macska történetét: „…Mihály és Jenő egy téli napon, amikor a szomszédban disznóölés volt, beállítottak egy fél méter véres hurkával. A földön húzták. Mihály azt kiáltozta büszkén, hogy Mihály, Jenő pedig, hogy Jenő, diadalmasan. Cecília elébük ugrott, fájdalmasan följajdult: »Cecília«, aztán elkapta tőlük a véres hurkát, és bánatosan felszaladt vele a padlásra, ahol zokogva megette.” Valahogy a tolvajtársait is meglopó, bánatosan zabáló Cecíííília jutott eszembe, amikor Balásy Gyula másodosztályú oligarcha könnyek között bejelentette, hogy miután megindult a nyomozás, fölajánlja – szerinte – nyolcvanmilliárdot érő cégcsoportját a magyar államnak. Merthogy a náluk felhalmozott szakértelemre az államnak és így a köznek szüksége van.

Hogy mivel foglalkozott ez a rendkívül sikeres cég a bukott rendszerben? Állami megrendelésre népet hülyített a nép saját pénzéből (ezt alább egy kicsit bővebben kifejtjük, a „hülyítés” túl tömör és egyoldalú), és a rezsim fényezésére alkalmas, ámde az adófizetőknek veszteséges rendezvényeket szervezett az adófizetők saját pénzéből. Mindezt módszeresen túlárazva és értelmezhetetlen, ellenőrizhetetlen tételekkel trükközve az árajánlatban, mint arra Keller-Alánt Ákos és Kósa András 2024-es Szabad Európa-cikke rávilágít. Ha a magyar maffia tizedannyi kreativitást ölt volna a technikai innovációba, mint az ilyen fantáziadús Excel-táblázatok készítésébe, nem itt tartanánk, de hát nem azért maffia, hogy az élenjáró technológiában legyen kreatív.

Az ELTE Research Center for Computational Social Science nevű kutatócsoportja a modern adattudomány módszereivel kutatja 2020 óta a magyar nyilvánosság szerkezetét, a vizsgálatok tanulságait Sik Domonkos foglalja össze a 444.hu-n. A címet nem kell sokat magyarázni: Orbán mindent a minél hangosabb és félelmetesebb kommunikációra tett fel, és ez lett a veszte. A magam pórias szemszögéből úgy foglalnám össze, hogy a pofátlan durvaságra, ellenségkipécézésre és pánikkeltésre építő propaganda – aminek Balásy történetesen a fő technikai lebonyolítója volt, és aminek köszönhetően a mi pénzünkből forint-százmilliárdos lett – egy ideig működött, de 2022 után beleütközött egy természetesnek mondható határba: az elemi józan észbe és annak morális megfelelőjébe, a rendesség minimumába. Utóbbi nem összetévesztendő a jó erkölccsel, hanem egyszerűen azokat az értékeket jelöli, amikhez a fennmaradás érdekében hasznos ragaszkodni. Nem lehet minden szürreális aljasságot letolni az állampolgárok többségének torkán. Ha például az emberben megvan az a reflex, hogy az agresszióval szemben védekezni kell, és az agresszor a magyar nemzet történetében az orosz, akkor meg lehet ugyan próbálni, hogy az oroszok ellen védekező ukránokat kiáltsák ki ellenségnek, de ez nem lehet eléggé hatékony.

Balásy Gyula Lounge nevű hálózata jogilag magáncégekből áll, de teljes mértékben a piactól függetlenül nőtt nagyra, sőt monopóliummá. Közvetlenül vagy közvetve állami megrendeléseket teljesített (Balásy rejtelmesen „valamelyik minisztériumról vagy hivatalról” beszél, gondosan kerülve Rogán Antal nevének kimondását), és állami döntés eredményeként, állami kasszából kapott irdatlan pénzeket. Még azt is a maffiaállam különféle szintjein elhelyezkedő „ügyfelek” szabták meg, hogy „kikkel dolgozzunk együtt”, értsd, milyen NER-kliens alvállalkozóknak lehet továbbcsorgatni a pénzből. Az őt el- és kitartó állam nélkül a Lounge – azt nem mondom, hogy nem létezne, de ugyanolyan vergődő kis-, maximum középvállalkozás lenne a megnyomorított magyar piacon, mint százezer másik. Egy piac- avagy versenygazdaságban tehát az értéke nem nyolcvanmilliárd, nem is húszmilliárd, hanem gyakorlatilag a nullához konvergál. Balásy maga is mondja, miszerint „nem hinném, hogy ennek a cégcsoportnak jövője van”. Igazán nagylelkű, ha ezek után felajánlja az államnak.

„A tulajdon társadalmi felelősséggel jár”, mondja a 2011-es Alaptörvény. Ez Lounge-szemszögből úgy fest, hogy akiknek tulajdonában van a cégcsoport, nevezetesen az adófizetők millióinak pénzéből fenntartott magyar állam, az feleljen az ott dolgozó ötszáz ember további foglalkoztatásáért, különben egy piacfetisiszta, neoliberális, magyarcsalád-nyúzó csürhe, méltó a megvetésre. Az, hogy az ötszáz ember foglalkoztatásának és anyagi biztonságának milliók életének módszeres tönkretétele volt az ára, nem interferál a Balásy Gyula könnymirigyeihez vezető idegpályákkal.

Ha Balásy Gyula, a cégeinek vezetői és – fölfelé nézve – a Várszínházban székelő „ügyfelei” nem hülyék, márpedig annak semmi jelét nem mutatták, akkor legkésőbb tavaly novemberben, amikor a Medián stabil tízszázalékos előnyt mutatott ki a Tiszánál, sejthették, hogy ez az üzleti modell nem vihető tovább. Hogy a Lounge, ahogy az egyszeri cigányprímás mondta Yehudi Menuhinról, „asztalnál meghalna”. (Nem mintha a szakma Menuhinja volna, de tényleg dolgoznak ott profik.) Erős mínuszba menne át egy piacgazdaságban, ahol a bevétel nem a politikai hatalomhoz való közvetlen bekötöttségből ered. És ennek tudatában is tovább nyomták az ostoba és gonosz, ráadásul reménytelen propagandát. Hogy miért? Egyrészt mert Orbán, a nagy játékos nem adta fel, nem adhatta fel. Másrészt a célból, hogy amíg megtehetik, mármint az utolsó pillanatig, az utolsó forintot is kisajtolják a magyar adófizetőkből a személyes gyarapodásuk érdekében. Amikor már nem hoz pénzt, eldobják.

Mindenkinek ott az ajkán a rendszerváltás szó. Tévedés azonban, hogy ez a választással megtörtént. A kétharmados választási győzelem csak a kezdet, a feltétel. A rendszer politikai, gazdasági és társadalmi struktúrát jelent. Ami a politikát illeti, a régi rezsimnek méltó büntetése volt az elsöprő vereség. Ami a gazdaságot, ott a bíróság szabhatja ki a méltó büntetéseket, kíváncsian várom. De arról a kárról, amit Orbán, Rogán, Balásy és a többiek a magyar társadalom szövetében okoztak, nincs szavazás, és nincs rá paragrafus. Nincs olyan írott szabály, amelyik előírná, hogy a gonosztevőt nem szabad példaképnek, az áldozatot bűnösnek beállítani, a gazemberséget erkölcsi normává tenni. Üldözni a tudást, ajnározni a tudatlanságot, kiszúrni a kultúrával és meghonosítani a kiszúrás kultúráját. És mindennek a nyoma kiszámíthatatlan ideig ott marad a köz- és magántudatban.

Nincs rá rövid távú büntetés. A pokolban pedig nem hiszek. A rendszerváltásnak ez lesz a legnehezebb része, ha egyáltalán megvalósítható.

Megjelent az Élet és Irodalom LXX. évfolyama 19. számának Publicisztika rovatában 2026. május 8-án.