Kezdjük azzal, amit tudunk: amikor e sorokat írom, éppen nyolcvan napja nincs a parlament által is elfogadott kormánya az országnak. Május 5-én a törvényhozás megvonta a bizalmat az Ilie Bolojan vezette kormánytól. Június 4-én (vagyis 47 nappal ezelőtt) Nicuşor Dan köztársasági elnök Eugen Tomac-ot jelölte a kormányfői tisztségre, aki azonban visszaadta a mandátumát. Június 14-én az államfő Adrian Veştea-t bízta meg kormányalakítással, azonban az általa javasolt kormányt és programot a parlament június 22-én elutasította.
Az alkotmány értelmében az előrehozott választások kiírásának két feltétele van. Az egyik az, hogy az első nevesítést követően úgy teljen el hatvan nap, hogy közben a parlament nem szavazott meg egyetlen kormányt sem, a második pedig az, hogy a törvényhozás egymás után két jelölt kormányalakítási kísérletét utasítsa el. Mint láthatjuk a két feltétel egyike sem teljesült: nem telt el hatvan nap az első jelölés óta, és nem bukott el két miniszterelnök-jelölt sem a parlamentben (Tomacról a törvényhozás nem szavazott, mert visszaadta a megbizatását).
Következésképp Nicuşor Dannak és a parlamenti pártoknak még vannak feladatai egy új kormány felállításával kapcsolatban. Ők azonban 29 napja e tekintetben nem csinálnak semmit. Az alaptörvény kétségtelen hiányossága az, hogy erre nem is kötelezi őket. Nicuşor korlátlan számú jelölt megbízásával próbálkozhat még, hiszen az előrehozott választások kiírása csak egy lehetőség az elnök számára, de nem kötelező. Mi több, az sem kötelező, hogy egyáltalán jelöljön valakit. Az ügyvezető kormány akár mandátuma végéig (sőt azon túl is, ha az új parlament sem szavaz meg másik kormányt) hivatalban maradhat. Ezt a helyzetet nevezi a jogtudomány joghézagnak, vagyis olyan a gyakorlatban előfordulható esetnek, amelyre nincs szabályozás.
És akkor következzék az, amit nem tudunk, de vélelmezünk, vagy legalábbis sejtünk. A patthelyzetet azért nem oldják fel, mert az a játszma mindegyik szereplőjének – az elnöknek, ügyvezető miniszterelnöknek és a parlamenti pártok majdnem mindegyikének – ha nem is jó, de a kisebbik rossz. Az elnöknek azért jó, mert ellenlábasa, Ilie Bolojan meggyengült, a pártok pedig tőle függnek, a jelöltállítás lebegtetésével lojalitásra kényszeríti őket, azok nem vele foglalkoznak, hanem egymással. Bolojannak azért megfelelő, mert továbbra is ő a miniszterelnök, s ez számára mindennél fontosabb, hiszen ha elvesztené a tisztségét, nem tudna osztogatni és rövidesen a pártelnökségből is kibukna (az immár közismert nemzeti liberális hagyomány szerint), pártbéli ellenfelei már “platformosodnak”, ami a Krúdy-féle álmoskönyv szerint nem sok jót jelent a hivatalban lévő pártvezér számára. A két középpártnak, a Szociáldemokrata Pártnak (PSD) és a Nemzeti Liberális Pártnak (PNL) azért nem rossz, mert így legalább nem a másik dominálja a végrehajtást, a parlamentben egyiknek sincs többsége, a PSD-nek bónusz, hogy a kormánynak korlátozott a hatásköre (nem nyújthat be törvénytervezeteket, nem fogadhat el kormányrendeleteket és sürgősségi kormányrendeleteket)
A helyzet egyedül a Románok Egyesüléséért Szövetségnek (AUR) nem jó, mert így távol maradnak a kormányrúdtól, bár az nekik sem jön rosszul, hogy szélsőséges riválisaik – az SOS Románia és a Fiatal Emberek Pártja (POT) – közben csöndben felmorzsolódnak. És az sem egyértelműen rossz számukra, hogy a PSD és a PNL nem tud megegyezni, így nélkülük nem jöhet létre semmilyen kormány, esetleges szavazataiknak pedig megkérhetik az árát.
És végül lássuk azt, amiről még csak sejtéseink sincsenek, nevezetesen: hogy mikor lesz ennek az áldatlan helyzetnek vége? Meddig helyezik a politikusok saját egójukat és személyes érdekeiket a választók érdekei elé? Mikor lesz fontosabb a közjó mint a bársonyszék?
Ezek a kérdések pedig abba az irányba mutatnak, hogy a joghézagban megbújó teljes politikai elit becsülete, a beléjük vetett bizalom elillan, és az istenadta egy rendszertagadó messiás szirénhangjaira kezd figyelni, hívják őt akár Călin Georgescunak, akár valaki másnak.
