Ha korábban még csak arról elmélkedtem, hogy a pártok ideológiai kategóriák szerinti osztályozása meghaladottá vált, a társadalomszerkezet megváltozását a politikának is követnie kell, ma már úgy vélem, hogy a klasszikus értelemben vett politikai pártok is kezdenek kimenni a divatból, és helyüket a közvetlen demokrácia, látványpolitika, mozgalmár népvezérek veszik át.

Ennek első jeleit még a 2010-es évek második felében megfigyelhettük, az Alexisz Cíprász vezette görög Sziriza, vagy a Santiago Abascar irányította spanyol VOX esetében. Igazán azonban ez Magyarországon teljesedett ki.

A jelenség megértéséhez vissza kell mennünk Karinthy Frigyes Láncszemek című 1929-es novellájához. Ebben a főhős azt állítja, hogy legtöbb öt emberen keresztül a Föld bármelyik két lakója kapcsolatba hozható egymással. Ezt mindjárt be is bizonyítja azzal, hogy ő Selma Lagerlöfhöz mindössze két emberen keresztül (V. Gusztáv svéd király és Kehrling Béla teniszező) eljut. Karinthy elméletét nem kisebb szaktekintély, mint Barabási Albert László fizikus, hálózatkutató erősítette meg a Behálózva című nagy hatású könyvében. A hat lépés távolság (six degrees of separation) szociológiai elmélet arra épül, hogy a valóságban az emberek szoros, helyi csoportokba tömörülnek (például család, kollégák, szomszédok, helyi ismerősök). Az elmélet rávilágít arra, hogy ezekben az elszigetelt csoportokban azonban mindig vannak úgynevezett „szuper-összekötők” akik hidakat képeznek ezek között, megakadályozva, hogy a hálózatok zárt buborékokká váljanak.

A Tisza-szigetek létrehozása tökéletesen példázza azt, hogy ez az elmélet hogyan működik a gyakorlatban. Ellentétben a klasszikus pártokkal, a Tisza nem egy hierarchikus szervezet, ahol a központ döntéseit a helyi vezetők érvényesítik a tagságon keresztül, akár tetszik azoknak, akár nem. A választásokon győztes párt ezzel szemben a helyi öntevékeny csoportok energiáit gyűjti össze a “szuper-összekötőkön” keresztül és artikulálja egyetlen politikai akarattá. A különbség az, hogy ez utóbbi esetben az emberek úgy élik meg a politikai döntéseket, mint a sajátjaikat. Ezt Magyar Péter nagyon tudatosan ki is használta, amikor többször is azzal mozgósította híveit, hogy “legyenek részesei a történelem alakításának”.

Mindezt Radnai Márk egyértelművé is tette, amikor úgy nyilatkozott, hogy: “A klasszikus pártépítésben nem hiszek, a politikai közösségben sokkal inkább. Nem tartom jó iránynak, hogy klasszikus pártstruktúrát hozzunk létre, ahol megvannak a pártkinevezettek, helyi kiskirályok, megyei vezetők, regionális vezetők egészen a legkisebb településig, mert abból még soha semmi jó nem sült ki” – mondta a Népszavának a Tisza Párt alelnöke, kormánybiztos. Úgy fogalmazott: egy politikai közösség lehet mozgalmi dinamikával fejlődő, élő organizmus. 

Ugyancsak ezt a célt szolgálja az a jelenség, amit a magyar sajtó egy része – nem minden pejoratív él nélkül – influenszer-politizálásnak nevez. A Magyar-kormány politikája gyakorlatilag a szemünk előtt, a Facebook-on követhető, ott lehetünk a miniszterelnökkel, amikor bejárja a Karmelitát és a Rogán-féle “gyűlölet-minisztériumot”, vele ülhetünk a repülőn és a vonaton, amikor Lengyelországba és Ausztriába utazik, folyton magyaráz, néha poénkodik, olyan mintha egy régi ismerős lenne, aki állandóan “élőzik” miáltal magához emel és elkötelez. Persze tudjuk, vagy legalábbis sejtjük, hogy ez nem egészen igaz, a miniszterelnök nem a barátom, ő csak meg kívánja erősíteni a támogatottságát, de mégis jólesik, mert újszerű, mert azt érzem, hogy fontos vagyok a hatalomnak, ergo ez a hatalom is fontos nekem.

Kérdés, hogy akkor amikor a hosszúra nyúlt ünneplés véget ér és a Magyar-kormány rákényszerül népszerűtlen intézkedések meghozatalára, akkor ezek a helyi közösségek – amelyeknek megvan a maguk autonómiája – meddig tartanak ki mellette?