Amikor a hazai belpolitikában szinte semmi sem történik, a kormányzati
patthelyzet feloldása reménytelen (gondolom nem vették komolyan azt, hogy Victor
Ponta bejelentkezett a miniszterelnöki tisztségre, azért mert „ki akarja hozni a pokolból
Romániát”), akkor a politikai kommentátor jó alkalmat kap arra, hogy – nem
elvonatkoztatva a napi politikától – hátralépjen egyet, és próbálja meg
összefüggéseiben vizsgálni a kialakult helyzetet.
Miért olyan sérülékeny a hazai demokrácia? Mi okozza a szélsőségnek való nagyobb kiszolgáltatottságot? Miért annyira megosztott a társadalom?
A közép- és kelet-európai demokráciák sajátosságait elemző politológiai irodalom
igen gazdag és a fenti kérdésekre számos válasz született. Én ezek közül kiemelném
Zozisław Krasnodębski A perifériák demokráciája című könyvét. Ebben lengyel
politológus, európai parlamenti képviselő azt fejtegeti, hogy az 1989 után szabaddá vált
európai országok közös jellemzője az, hogy a hatalmat megragadó politikai erőknek nem volt közös programjuk az átmenet levezénylésére. A forradalmak győztesei között
hamarabb kialakultak a konfliktusok, mintsem sikerült volna befejezni az átmenetet.
Romániára ez a megállapítás tökéletesen igaz, hiszen az Iliescu vezette Nemzeti
Megmentési Front és a történelmi pártok viszonya kezdettől fogva konfliktusos volt, a
Front sohasem konzultált a társadalommal és az ellenzéki pártokkal arról, hogy
milyennek kellene lennie az ország posztkommunista berendezkedésének.
Claus Offe, német szociológiai politológus ehhez – meglehetősen lesajnáló, de nem minden alapot nélkülöző értékeléssel – azt teszi hozzá, hogy „történelmi és strukturális szempontból a posztkommunista demokráciák nem rendelkeznek sem megfelelő morális és kulturális infrastruktúrával sem pedig gazdasági fejlettséggel, ami biztosíthatta volna számukra a kiegyensúlyozott demokratikus fejlődést”. Ion Iliescu akaratlanul is találóan nevezte ezt „sajátos demokráciának”.
William Mishler és Richard Rose amerikai politológusok egy 1998-ban megjelent
tanulmányukban arra hívták fel a figyelmet, hogy Romániában az emberek 70 százaléka
nem valakire, hanem valaki ellen szokott szavazni. Más szóval a politikai pártok iránti bizalom nagyon alacsony és a szavazási hajlandóságot nagyobb arányban motiválja
valaminek az elutasítása, mint valami megvalósulásának az igénye.
Herbert P. Kitschelt szintén amerikai politológus egyik alapvető tézise szerint Nyugat-Európában a pártrendszerek mögött hosszú történelmi fejlődés során kialakult társadalmi törésvonalak álltak: például munkás – tőke, vallásos – szekuláris, centrum –periféria.
Romániában a törésvonalak sokkal kevésbé voltak intézményesültek, talán túl jól
sikerült Ceauşescu társadalmi homogenizációs politikája. A pártoknak ezért nem volt
olyan stabil társadalmi bázisuk, amelyhez évtizedeken keresztül kötődhettek volna.
Kitschelt szerint emiatt a pártverseny gyakran programatikus verseny helyett
személyekre, karizmatikus vezetőkre vagy kliensi kapcsolatokra épült.
Mindezekhez hozzátenném még azt, hogy a választók egyre inkább azt érzékelték,
hogy a pártok nem őket, hanem saját magukat, olykor a pártelit személyes érdekeit
képviselik. A kétezres évek után pedig az is nyilvánvalóvá vált, hogy a pártok közötti
ideológiai különbségek mindinkább elmosódtak, a hatalmi érdekek rendre felülírták a
választott politikai értékeket. Szerintem ezekhez a jelenségekhez a gazdasági fejlettség
alacsonyabb szintje is hozzájárult. Ha kevesebb erőforrás fölött rendelkezett a kormány,
akkor annál nagyobb harc folyt annak birtoklásáért.
Mindez a választók jelentős részében úgy csapódott le, hogy „mindegy kire szavazok, mert mindegyik lop és mindegyik tőlem lop”. Ez persze erős túlzás, azonban a
választótól nem várható el, hogy beható politológiai ismeretekkel rendelkezzen. Erre
mondta annakidején Kósáné, Kovács Magda, Magyarország egykori munkaügyi
minisztere, hogy „nem elég becsületesnek lenni, annak is kell látszani”.
Van azonban egy érdekes és egyben aggasztó következménye is a fentiekben
jelzett jelenségeknek. A pártok leértékelődése nem feltétlenül jelenti a politika
leértékelődését. Éppen ellenkezőleg: kialakulhat az a helyzet, hogy a választó nem a
politikát utasítja el, hanem a közvetítő intézményt, a pártot. Ez pedig megnyitja az utat a
populista vezetők, az úgynevezett „független” jelöltek és az olyan mozgalmak előtt,
amelyek azt mondják: „Nem vagyunk olyanok, mint a régi pártok.”
Ezért szerintem a posztkommunista pártok társadalmi leértékelődésének egyik
legfontosabb hosszú távú következménye éppen a pártellenes populizmus felemelkedése. Ennek vagyunk tanúi most Romániában, amikor a politikai erők azon
spekulálnak, hogy miként lehetne az AUR-t úgy kigolyózni, hogy közben az erőforrások
feletti korlátlan ellenőrzést is megtartsák.