Úgy látszik, a szokatlan forróság jobban megviselt, mint gondoltam volna: rémes álmot láttam.
Először egy régen látott helyszínre érkeztem: a pilisszentiváni Jági völgybe, ahol döbbenten láttam, hogy a kis tavacska, amelynek partján nem is oly rég még unokáimmal és két vagy három kutyával sétáltunk, egyszerűen eltűnt. A száraz tónak száraz partján mesébe illő öregember üldögélt, s múltba révedőn közölte, hogy a tavacska már évekkel ezelőtt kiszáradt. Lassan már a helybeliek számára is csak ködös emlék.
Álomhoz méltón a következő pillanatban már egy másik tó partján álltam. A Garancsi-tavat (ami az ott forgatott Üvegtigrisről is nevezetes) egy jó éven keresztül minden reggel oda-vissza megkerültük a kutyusaimmal. Most viszont az elburjánzott nádas közepén alig látszik valami víz… Az álomtündér – látva elkámpicsorodásomat – máris továbbröpített, és volt annyi esze, hogy nem a Velencei-tóhoz.
Ehelyett Esztergom felé indultunk, egy olyan út felett lebegve, amelyet a korábbiaktól eltérően már hosszú kilométereken keresztül nem fák, bokrok, cserjék öveznek, hanem ipari vagy logisztikai telephelyek. Búval és bánattal konstatálom, hogy a „fejlődés” itt is sok száz hektárt vett el az erdők és az erdei állatok életteréből. Beljebb szállva egy magasles fölé libegek, és mit látok? A les alatt eldobált papírzsebkendők és összegyűrt sörös dobozok hevernek. Ugye, eddig se voltam biztos benne, hogy a vadászok elkötelezett természetvédők, és csak az állatok érdekében lövöldöznek. Álombéli megoldásom: összeszedem a szemetet, és feldobom a magaslesre. Mellé teszek egy cédulát (álmomban papír és toll is van a pizsamámban): „A szemetét vigye haza, és otthon szórja széjjel, szana!”
A les felett tova siklok a következő domb irányába. A legelőn néhány tehén, tucatnyi kecske és ugyanannyi birka vegetál a kiégett gyepen. Még álmomban is csodálkozom, hogy a csonkig rágott, csontszáraz füvek ellenére se halnak éhen – egyelőre legalábbis.
Csuromvizesen riadok fel. A nyitott ablakon még mindig meleg léghullámok áradnak befelé. Örülök, hogy rémes álmomból felébredtem, de aztán ráébredek a rémes valóságra: mindez nem álom volt, csak az elmúlt néhány nap megélt valósága.
Fásult szomorúsággal nézek ki a holdfényes kert néhai pázsitjára, nap perzselte sárga foltjaira. Egy dolog vigasztal: hogy az egyik párt egy olyan személyt próbált – bár sikertelenül – államfőnek jelölni, aki szerint a „klímanarratívát” csak liberális aktivisták és újságírók terjesztik.
Még sok hasonló – az emberiség jövőjéért aggódó – politikusra lenne szükségünk.