IDÉN JANUÁRBAN múlt ötven esztendeje, hogy meghalt Jiří Wolker – akit mi úgy hívunk –: a cseh József Attila. Nemcsak mert elsőnek ő fordította magyarra Wolker verseit, hanem mert a fiatal cseh proletárköltő korán megszakadt pályája ellenére oly sokszorosan rokonítható a József Attiláéval: a közös eszmeiségen túl egymáshoz fűzi őket a már-már azonos érzékenységre valló kínzó vágy a szeretet után.
Nemrég egy február végi estén egy röptéri busz vitt végig a téli Prágán egész az állomásig, ahonnan azután vonattal folytattuk utunkat Berlinig, melynek röptére a sűrű ködök miatt nem fogadhatta gépünket. A Moldva párái mögött fölfénylett a város, kanyargós ódon utcáin kocogott a busz, amikor egyik sarkon nagy fénybetűkkel feltűnt egy „Kavarna”, s a kávéház kirakata mögött egy arc, világra mint amaz Arc az üveg mögött a fél évszázaddal ezelőtti Bellevue-kávéház „zenéből, fényből, bársonyból” szőtt világában. A ködkáprázat sebten elillant, s a prágai utcákon lassan léptető busz félhomályában felködlött előttem a költő sírja, sohase láttam; vajon rávésték-e a sírversét, amely József Attila fordításában így hangzik: „Itt nyugszik Jiří Wolker. Költő volt. Szerette a világot, (verekedni készült jogaiért). Meghalt, mielőtt kiránthatta volna / szívét a harcban. Huszonnégy évet élt.”
TOVÁBB GYŰRŰZIK Pablo Neruda tragikus halálának döbbenetét görgető visszhangja a világ irodalmi folyóirataiban. Az Action poétique még a tavaly egy egész számot szentelt az eseménynek, a Sinn und Form idei január–februári számában Miguel Angél Asturias, Jannisz Ritszosz és Cse Lan Vien észak-vietnami költő búcsúverseit olvashatjuk, az Europe idei évnyitó kettős száma több száz oldalon közöl Neruda-fordításokat, emlékezéseket, tanulmányokat Nerudáról. Jorge Amado, Julio Cortazar, Rafael Alberti, Alejo Carpentier siratóiban, emlékező írásaiban az élő latin-amerikai irodalom tesz hitet, Neruda élő hagyatéka mellett. Az olasz Espressóban Gabriel Garda Marquez közöl vallomásos esszét a chilei tragédiáról, amelyben Nerudáról is szó esik, aki Marquez szerint „századunk legnagyobb költője volt”. Lidércálomként kísér Neruda özvegyének beszámolója az Europeban a költő utolsó napjairól. Ebből kiderül, hogy a halálosan beteg Neruda még teljesen eszméleténél volt, amikor a rádióból értesült Allende haláláról. „Ez a hír megsemmisítőleg hatott rá – írja Matilde Urrutia-Neruda. – Ez ölte meg, igen ez a hír ölte meg.” Öt nap múlva a Santiagóba futó mentőkocsit átkutatták. Temetésén a tömeg egyik fele a nevét kiáltotta,, a másik kórusként ráfelelt: Presente!
Amikor mintegy esztendővel azelőtt már nagybetegen Párizstól búcsúzott, gyönyörű versében azt írta: „Chilében annyi sok a dolgom…”
A NAPOKBAN emlékeztek meg Robert Frost születésének századik évfordulójáról. Az egy híján kilencven évet megért költő századunk Amerikájának legünnepeltebb és legismertebb lírikusa volt, negyvennél is több irodalmi díj (négy ízben a Pulitzer-díj), díszdoktori cím és egyéb kitüntetés tulajdonosa. Sikere, mely a hivatalos elismerésen túl mindenekelőtt az Amerikában oly ritka széles körű olvasói visszhanggal volt mérhető, költészete hagyományos valóságképével magyarázható. Verseiben természet és ember a modern amerikai fejlődés, az ellentmondások, a lázas rohanat és az öldöklő verseny valóságán innen és túl körvonalazódik, ha nem is egy idilli, de mindenképpen művileg idillizált világban. Jelesen New England földjei, rétjei és erdei között, ahová a költő visszaálmodta a kikezdetlen erkölcsű farmervilágot, az első bevándorlók puritán életét, szigorúan tiszta és egyben tárgyiasan gyakorlati filozófiáját. A válságokkal küzdő kortársi tudat ezért lelhetett föl Frost költészetében fájdalmat csillapító eszményeket, az elbizonytalanodó mindennapokon felülemelő erkölcsi bizonyosságot sugárzó erőt. Számtalan tanversét, életképét, tájversét belepte immár a por, de a hatalmas műből megmaradtak azok a versek, amelyekben a költő szembe mer nézni az idővel, és megszólaltatja az ember küzdelmét a múlandósággal. A tanítóbácsis hang ilyenkor ércesen férfiassá komorul, átszól az illúziókon a korvalóságoktól oly illúziótlanná vált, de eszményeiért így is küzdő mai olvasóhoz. Mint például ezekben a sorokban is: „Mindenkoron árulás / az emberi szívnek, a teltnek, / vállalni az ellobogást, / engedve az értelemnek, / elhinni, vége van / évnek, szerelemnek.” Szépek még erdei képei, a felsejlő, sötétbe vesző utak rajzai, a leheletfinomam ráépített jelképek; egy sorsát vállaló férfi, az útját vállaló ember hirdeti általuk hitvallását az emberi helytállásról.
Megjelent A Hét V. évfolyama 14. számában, 1974. április 5-én.