„Martot mosogatnék, füvet újítanék”
Terényi Ede 1935-ben született Marosvásárhelyen. 1958-ban végzett a kolozsvári Dima konzervatóriumban. Jelenleg ugyanitt az ellenpont- és összhangzattan-katedrán tanít.
Fontosabb művei: Hét dal József Attila, Tóth Árpád verseire és csángó népdalszövegekre, Homage á Bartók Béla-zongoraszonáta, Hegedű–zongora szonatina, Fuvola szólószonáta, Kantáta József Attila emlékére – szopránra és zenekarra, Zenekari variációk, Pasărea Măiastră, Lakodalmas énekek – népdal-kantáta kórusra és népi zenekarra, Rózsafának legszebb ága – népdal-ciklus szopránra és népi zenekarra, Páros játék – zenés-táncos játék szólóhangra, kórusra és kamarazenekarra, a 3 tételes Dante-kantáta, Három József Attila-madrigál.
– Arra kérném, életéről, zeneszerzői alakulásáról beszéljen.
– 1947 egyik esős őszi délutánján szokásos zenei kalandozásaim során, nem nevezem rögtönzésnek ezeket, akkor a szót zenei értelemben még nem is ismertem, az egyik kerek kis zongoradarabbá formálódott ujjaim alatt, s úgy megtetszett, hogy felmerült bennem a vágy újrajátszani. Lássam, emlékszem-e rá? Zeneszerzői pályámat ez a jelentéktelen esemény indította el. Sikerült a zenémet még egyszer felidézni, aztán le is írtam, így lettem „zeneszerzővé”, tizenkét éves koromban. Most harmincnyolcat töltöttem, de hogy zeneszerző vagyok, azt nem is olyan régen merem csak meggyőződéssel állítani. Az eltelt huszonhat év alatt sokat komponáltam. Rövidebb-hosszabb darabokat, különböző hangszerekre, zenekarra, énekhangra, kórusra. De szigorú kritikával csak keveset tartok érdemesnek arra, hogy velük közönség elé lépjek. Zenei s művészi szándékom: A XX. század emberéhez szólni a lehető legvilágosabb szerkesztésű zenei nyelvezeten.
– Ki irányította első zeneszerzői próbálkozásai után?
– Első művemet nem mertem megmutatni senkinek. Zongoratanárnőmnek sem, nem érdeklődött volna úgysem ilyesmi iránt, sőt, úgy éreztem, hogy lehűtötte volna félénk zeneszerzői ambícióimat. És én nem akartam elveszíteni valamit, amiről ösztönösen éreztem, hogy feltalálom benne a magam világát. Hallgattam. Közben új művet is írtam, ezúttal hegedűre, zongorakísérettel. A hegedűről csak annyit tudtam, hogy miként hangolják, de azért bátran nekifogtam a komponáláshoz. Nagyon tüzelt az egyik mellékszak órán tanult különös hangzás: a nápolyi Sextakkord. Ez adta az ötletet is, hogy tanáromnak, Trózner Józsefnek megmutassam az „új opust”. Féltem az elutasítástól, így egyik zenészbarátomat kértem meg a kotta átadására. Mérhetetlen örömömre, tanárom hajlandó volt azután velem foglalkozni: zenei pályám elindulásához tőle kaptam bátorságot és tudást.
– Hogyan került Kolozsvárra?
– 1952-ben vettek fel a kolozsvári Zeneművészeti Főiskola zeneszerzői szakára és Kolozsvár szárnyakat adott. Egyszeriben kitárult előttem a zene addig éppen csak megsejtett, csodálatos, végtelen gazdagsága. Fantáziám ezernyi új hatástól termékenyült meg. Bartók és Kodály, Sztravinszkij és a modern zene annyi más kiválóságának műveivel itt találkoztam először. Nagy István óráján hallottam Bartók Leánynéző című kórusát. Felejthetetlen élmény volt. Elragadtatásomat zenében akartam kifejezni. Így született meg a Ha folyóvíz volnék kezdetű régi, székely népdal nyomán, három szólamú női karra írt feldolgozásom. Mindmáig talán legszebb emlékem maradt. A művet most már mint öntudatos másodéves zeneszerzőszakos hallgató mutattam meg Nagy Istvánnak. A következő óráig a nagy bátorságom azonban elillant. Rettegve vártam véleményére, úgy éreztem, a sorsomat dönti el. Jól sejtettem, alighogy belépett az első szava nekem szólt: „Van benne tehetség” – majd a kórushoz fordulva megjegyezte – „ez zene”. És a partitúrára mutatott. „Tessék, tanítsa be”. Látva izgatottságomat, helyre küldött és maga fogott hozzá a nem könnyű mű betanításához. Valószínűleg éppen a nehézsége, néhány szokatlanabb harmónia-kapcsolása miatt kritikusaim extravagánsnak kiáltották ki szerény kis művemet. Nem is volt folytatása a szépen indult bemutatónak. Közönség előtt csak 1967-ben hangzott el, Guttmann Mihály diáklány-karának előadásában. A hangverseny után egyik zenészbarátom megkérdezte: „Ugyan mondd már, mikor írtad ezt a konzervatív művedet?” A megjegyzés kiegyensúlyozta az extravagáns jelzőt. Az egyetemi évek és a rákövetkező tizenkét év alatt alakult ki zeneszerzői egyéniségem.
Művekkel kapcsolatos emlékeim hosszú sorát idézhetném, de egy esemény messze kimagaslik a többi közül. Találkozásom Kodály Zoltánnal. 1966 januárjában látogattam meg az akkor már beteg, 85 éves zeneszerzőt. A tiszteletére írt két csángó népdal-feldolgozás mellé sebtében összeválogattam néhányat legjobb műveim közül. Illetlennek találtam volna Bartók-hatásokat tükröző műveimmel Kodály Zoltánhoz elmenni. Illetve mentem is volna, meg nem is, nagyon határozatlan voltam. Megkönnyebbültem, amikor telefonérdeklődésemre azt válaszolták, betegsége miatt nem fogadhat. És nyomban el is keseredtem. Miként adjam át a tiszteletére írt műveim. Elhatároztam, elviszem a lakására, juttassák el a tanár úrhoz. Azzal fogadtak: elbírálásra hoztam-e művem? Megértettem, az olyan látogató, mint én is, Kodály elé kerülhet. Az ajándék-partitúrát is átadtam. Néhány nap múlva telefonon, majd személyesen érdeklődtem utána. Azt válaszolták, kottáim a zongorán vannak. A tanár úr foglalkozik velük. Sőt találkozásunk időpontját is közölték. De mert nagyon féltem, szándékosan elkéstem a látogatásról. Mire megérkeztem, Kodály már nem volt odahaza. De várt az ajándéka. Három kórusmű legújabb szerzeményei közül és kis fehér névjegykártyán a bírálat. Kodály bíráló megjegyzéseiről sokat hallottam, s egy pillanatig sem volt kétséges, hogy műveimről sem fog elnézően nyilatkozni. És még valami. Bíráló megjegyzéseinek elolvastáig Kodályról mindössze két képem volt. Egyik az ismert zeneszerzőé, aki helyett én Bartókot választottam eszményképül, a másik – a pedagógusé. Mikor a műveimről alkotott véleményének hallatlanul tömör, pár szavas közlését elolvastam, megértettem emberi és zeneszerzői nagyságát. Három megjegyzése volt, amely nemcsak további munkámban segített, de hozzájárult, hogy őt magát is végre univerzális nagyságában felragyogni lássam. Megjegyzései: „kevesebb ismétlést”, ezzel műveim legsebezhetőbb pontjára tapintott. „Többet foglalkozni kontrapunkttal, mint Webernnel. Jeppesen”. A megjegyzésben benne van egy élet tapasztalata és jövőbe mutató szándéka. Palesztrina zenéjének egyszerűségét, hangzásegyensúlyát, fegyelmezettségét ajánlotta figyelmembe. (Knud Jeppesen Palesztrina-stílusú ellenponttan könyvéről van szó. – B. Zs. megj.) „Akkor talán” – írta befejezésül, és nem mondhatott volna ennél többet. Objektív volt, de objektivitásából melegség áradt, biztatni akart, mert méltónak talált rá, mint aki tudatában van annak is, hogy a modern zene útvesztőiben nehéz egyéni stílust kialakítani. Az igazi meglepetés csak ezután következett. Hetek múlva vettem észre igazán, hogy Kodály milyen lelkiismeretesen tanulmányozta műveimet, ő, a beteg, idős zeneszerző nem sajnált jó néhány órát pazarolni egy számára ismeretlen, hozzá képest gyerek fiatalember műveire. Egyik kéziratomból hiányzott a feloldójel. Ő észrevette, magától értetődő természetességgel kiírta a kottalap szélére, kérdőjel kíséretében. Megkereste zongoraszonátám legrejtettebb szerkesztési megoldásait is, és kijegyezte: bizonyára a Webernnel kapcsolatban tett megjegyzése igazolásául. Kodálynál tett látogatásommal lezárultak zeneszerzői pályám iskolaévei. Minden új művel vizsgázom azóta is, és minden szakértőnél szigorúbb bíráló, a hallgatóközönség előtt. Alkotásaim elé mottóul keresve sem választhatnék találóbbat legelső művem népdalszövegének négy gyönyörű soránál:
„Ha folyóvíz volnék, bánatot nem tudnék.
Hegyek, völgyek között szép csendesen folynék.
Martot mosogatnék, füvet újítanék,
Szomjú madaraknak innyok adogatnék.”
Megjelent A Hét V. évfolyama 14. számában, 1974. április 5-én.