Legszívesebben máris visszaszívnám az iménti mondatot, de ha már kimondtam, bizonyára nem légből kaptam, inkább a légkörből, mely tele van kérdőjelekkel. Együgyűekkel is. No de – kényszerűségből vagy sorsszerűségből – mindenre válaszolni kell.
Annál is inkább, mert az időszerűséget hovatovább hajlamosak vagyunk összetéveszteni használati tárgyaink szemre tetszetős formavonalaival és színeivel, legyen szó akár a háztartási munkában szükséges kezes kis jószágokról, melyek kellemét és főként áldásos hasznosságát a második műszakban továbbra is helytállni kényszerülő asszonyaink számára ki se tagadja, vagy nyakkendőinkről, közlekedési eszközeinkről, golyóstollainkról. Hála ipari formatervezőink leleményének és képzeletének, no meg persze az ipari sorozatgyártás elméletileg végtelen lehetőségeinek, s természetesen a valós igényeknek és szükségleteknek, e téren a hajdani tartósság mindenért szavatoló ismérve helyett manapság a célszerűségé és a divatosságé a döntő szó. Így hát lépten-nyomon azon kapjuk magunkat, hogy a tegnap még csinosnak, hasznosnak és mutatósnak tetsző, életünket hűséges némasággal szolgáló tárgyaink, reggelre ébredvén dadogó ormótlansággal kirínak az új tárgyi környezetből, nehézkessé, lompossá, színehagyottá és formátlanná váltak, mintegy hasztalannak tűnnek föl, más szóval kimentek a divatból. Hogy szükséges vagy fölösleges tárgyaink átlagos életkorának e rohamos csökkenésében mennyi a reális társadalmi törvényszerűség része és mennyi a művi úton ajzott vásárlási lázé, azt hagyjuk a szociológusokra. Ám ne vonjuk – hogyan is vonhatnánk? – e jelenségkör területére a költészetet. Ennek is megvannak elévülési és maradandósági törvényei, itt is fölbukkannak ugyan divatok, melyek múlandósága az autókéval vetekszik, ám a költészetben másként mérik a kellemet, a tartósságot, még a hasznosságot is. A költészet a kultúra körébe tartozik, s erről szólván, nem árt a jó öreg Marxot idézni, aki szerint „a kultúra nem áru”.
Nos, időszerű-e Petőfi? Ha nem lenne az, hogyan váltak volna maiglan szólásainkká sorai?
Ha kínzó, lényünket kifejező gondjainkra gondolunk, azt mondjuk: Egy gondolat bánt engemet. Ha zord téli idő járja, azt kérdezzük: Hol a boldogság mostanában? Ha pedig eszményeinkről beszélünk, azt: Haza csak ott van, hol jog is van. Ha bátorítjuk magunkat vagy másokba öntünk lelket – s mindkettőre ad még okot a történelem –, így szólunk: Ha férfi vagy, légy férfi… Ha – elvontabb tereken kalandozva – a költő hivatására gondolunk, nincs jobb s találóbb szavunk, mint az övé: Előre hát mind, aki költő; a néppel tűzön-vizen át! S ki ne tudná e két sor folytatását is, megszívlelendő ez mindnyájunk számára, költő és nem költő számára, hiszen uralkodóvá váló közerkölcseinket fejezi ki: Átok reá, ki elhajítja kezéből a nép zászlaját. Folytassam? Folytassa tetszése és emlékezete szerint bárki, hiszen szavajárásunk eleven folyama hömpölyögteti tovább az ő szavait.
Meg azután, vajon baráti koccintgatások, dalolásra ingerlő kirándulások során miért énekeljük oly kedves élelmességgel, hogy Fa leszek, ha fának vagy virága, meg azt, hogy Befordultam a konyhára? Pedig hát, hol udvarol ma már kedvesének a legény a konyhában, hol vannak a régen kialudt pipák, hol eszmevilágunkból a mennyország és pokol, no meg az elkárhozás? A tárgyi környezet megváltozott, de nem az érzés és gondolat, amelyet a mindenkori időszerűségből a költő a halhatatlan szép szó érvényességével sugároz szét az időben. így válik időszerűvé mai fényeink nyalábjában a régi sugár, nem, mert időtlen, hanem, mert minden időké. Hát nem mindennél beszédesebb-e az a tény, hogy a dalgyártás e mai, nagyiparinak nevezhető korszakában, minden tavasszal felröppentett sláger hallatán ősszel már legyintünk, mert hiszen az már régi nóta, elmúlt felette az idő, de a Petőfi-dalokat mindig felemelt mutatóujjal és friss kedvvel énekeljük, okkal észre sem véve néhány valóban régies fordulatukat, mintegy méltányolva ezzel is tartósságukat s ilyenformán időszerűségüket is?
Pedig Petőfi – ő is – ugyancsak megszenvedte az utókor vesszőfuttatását. Minden sorát górcső alá helyezték és kíméletlenül szőrszálhasogatták, élete minden mozzanatának utánajártak, szülőhelyét megállapítandó városok és nemzedékek estek egymás torkának, halála körülményeiről könyvtárnyi értekezést írtak. Álmodozó hiszékenyek feltámasztották, sötét lelkű tollnokok kiforgatták igaz valójából, életunt irodalomtanárok az ő verseivel is halálra kínozták a nebulókat. Volt már jelszó, jajszó, lobogó – fennen röpködő és sárban meghurcolt –; művét megcsonkították, életét kiszínezték, halálát operettfinálékból ihletődött olajnyomatok tragédiából giccsé silányították. Jó száz éve kötelező olvasmány. És mégis él. Ez aztán halhatatlanság a javából.
Ám újra – mert erre még mindig nem válaszoltam –: időszerű-e?
Mindnyájunk számára ezer okból az, számomra mindenekelőtt kettőből.
1. Mert – Adyval s adysan szólva – nem alkudott. Akkor se, amikor a népuralomról, a forradalomról és a népek testvériségéről volt szó, akkor sem, amikor egy nyakravalóról. Inkább levette a mundért és kihajtott inggallérral halt meg Fehéregyházán. Gyermekkorom óta makacsul hiszem, hogy sose tette volna le a fegyvert Világosnál. És gyermekkorom óta tudom, hogy a Megnemalkuvó halála a fehéregyházi síkon maga volt a sorsszerű megoldás. Hiszen ha csöndesebb kedélyű és derűsebb vérmérséklet lett volna, olyan, mint mondjuk Jókai, ha magába fordultabb és forradalmas eszményektől kevésbé „fertőzött” lett volna, mint drága Jankója, Arany János… Mi várt volna rá, a Megnemalkuvóra, Világos után? Szibéria, Kufstein, akasztófa? Ez utóbbi még elviselhető lett volna számára. S méltán viselte volna el a börtön vagy a száműzetés kínjait is. De élve maradni a szégyen után? Budai kiskocsmában borba fullasztani a fájdalmat? Ettől borult el Vörösmarty elméje, ebbe hibbant bele Bajza. Hol az a képzeletdús elme, amely Petőfi pályáját tovább látja ívelni, vagy akár megtörni is a Bach-korszakban?
Pazar meg nem alkuvása, a haladásban és a forradalomban való elkötelezettsége a magyar szellemi hagyomány legértékesebb erkölcsi öröksége. Példája nemcsak Adyban és József Attilában testesült meg újból és újból, de rányomta nemes bélyegét mindarra, ami érték és emberség a modern magyar szellemiségben. Hogyan ne lenne időszerű az a mű, amelyből népszeretetet, forradalmasságot, a népek testvériségéhez körömszakadtáig való ragaszkodást lehet tanulni? Tudom, ez így kissé iskolásán hangzik, de lelkemre mondom, vannak dolgok, amiket holtáig tanulnia kell az embernek, vagyis erőt kell merítenie ahhoz, hogy helytálljon.
2. Mert a költő csodát művelt. Rálelt a népnyelv igaz forrásaira és ebből teremtette meg költői nyelvét, egészen pontosan magát az új magyar költői nyelvet. Azt végezte el az irodalomban, amit azután jó fél századdal később Bartók és Kodály a zenében. (Mily törvényszerű, hogy a két zeneköltőnek nemcsak esztétikai, de politikai hitvallása is a Petőfiének egyenes folytatásai.) Költői nyelvünknek e szerencsés és szerves demokratizálódása magyarázza azt a sajátos tünetet, miszerint a modern magyar vers, az avantgarde-ban fogamzott is, százszorosan közérthetőbb, mint a francia vagy az angol.
Petőfinek köszönhetjük, hogy költészetünkben csak peremjelenség a modernség és érthetőség más kortárs költészetekben oly tragikus ellentmondása, s hogy minden újulas, nyitás vagy kísérlet végül is a közérthetőség esztétikai (mert nyilván nem publicisztikai vagy pedagógiai) kategóriájának ki nem iktatásával torkollik korszerű szintézisbe.
Epigonjai máiglan ott verselnek a fűzfapoéták névtelen seregében. Hát nem furcsa, hogy irálya mindmáig kísértő? No de nem epigonjai bizonyítják múlhatatlan időszerűségét, hanem egy századév költői, akik – mint gyermek a szüleitől – tőle tanultak meg beszélni. S maga a nép, mely íme neki köszönhetően érti költőinek szavait. S tovább a népek is, akik a nyelvi korlátokon túl, értik Petőfi népeket összefogó gondolatait. Verseinek szerepe volt a haladó, forradalmi szellemiség ébresztésében, terjesztésében. Különösképpen a munkásmozgalomban. Ki más, ha nem a munkásosztály, s ki más, ha nem a kommunisták, tűzték volna – hol láthatatlan, mert gaz tilalmak okán kezükből kicsavart –, hol fennen csattogó zászlóikra Petőfi népforradalmat és néptestvériséget hirdető szavait?
Megjelent A Hét III. évfolyama 22. számában, 1972. június 2-án.
