Tallózva a folyóiratok között újból és újból magamnak kell szegeznem a kérdést: vajon mi az oka az esszé, a tanulmány, a kritika ekkora térhódításának? Mi magyarázza ezt az értekező lázat, ezt a magyarázó szenvedélyt, ezt az értékeket szinte kincskereső megszállottsággal hajhászó versenyfutást? Mert még azok a folyóiratok is, amelyek rendszeresen közölnek szépirodalmat, fele részt vagy jó harmadrészt esszékkel és tanulmánnyal töltik meg oldalaikat. Az októberi Akzente (Kölnben szerkesztik) verset, négy költőtől, prózát egyetlen szerzőtől, ezzel szemben öt meglehetősen terjedelmes tanulmányt közöl. A stuttgarti Merkur egyetlen költőtől közöl verset, egyetlen szépirodalmi részletet, a többi mind esszé, értekezés, tanulmány. Még a messzi melbourne-i Meanjin Quarterly tartalmának is kétharmad részét a tanulmányok teszik ki. Sőt, a Kortárs októberi számának alig fele vers vagy novella.
Nem mondom, akad ezek között az írások között nem egy igen figyelemreméltó, okosan és izgalmasan tájékoztató, mélyen elemző vagy vitára ingerlő. Van itt esszé Grassról, a költőről, Peter Weiss színpadi útjáról, Ungaretti hermetizmusáról, Hochhuth új darabjáról, a Gerillákról, ankét az új színházi tendenciákról, tanulmány az amerikai új költészetről, szociográfiai látlelet a makói értelmiségről, portré az ausztráliai, számunkra ismeretlen Walter Lindesay Richardsonról vagy elemzés az ausztráliai elszigetelődésről. Mindez szép és jó, de mi magyarázza az olvasó ekkora szomját, a szellemi felvevőképességnek ezt a fokát, mely ekkora mennyiségben képes fogyasztani esztétikai elemzést, kritikai eszmefuttatást, irodalomtörténeti vagy szociológiai okfejtést? E jelenséget, gondolom, a megbillent értékrend magyarázza, a klasszikus és múlt századi irodalmi modellek egyeduralmának megszűnése, az ízlésváltozás, a modernek és kísérletezők viszonylagos térhódítása, melyek értékelésével se iskola, se egyetem alig vagy éppenséggel sehogysem foglalkozik.
Számot kell vetnünk azzal, hogy a folyóiratok irodalom-terjesztő szerepe megszűnőben van. Ha hajdanán a Nouvelle Revue Francaise, a Nyugat vagy a Convorbiri Literare egy-egy irodalmi iskola, áramlat vagy csoport szószólója volt, ma már alig találunk olyan folyóiratokat, amelyek ilyen jellegű feladatra vállalkoznának. A folyóiratok mindinkább az új irodalmi jelenségek magyarázatára, elemzésére törekednek abban való igyekezetükben, hogy a jórészt még múlt századi modelleken nevelkedett olvasói ízlés és a jelenkori irodalmi tendenciák közötti fáziskülönbséget szűkítsék. Az irodalom népszerűsítésének szerepét átvette a rádió és a tévé. Ezt ismerte föl annak idején az angolok e századi talán legnagyobb költője, Dylan Thomas, amidőn megkezdte, a világon az elsők között, a rendszeres költészeti rádióadásokat. Erről írja, abból az alkalomból, hogy megjelentek franciául a költő válogatott művei, Jacques Caban a legfrissebb Expressben: „A rádiót választotta, mert számára a költészet cselekvés volt, ha akarják, happening, amit nem olvasni kell hanem hallani, fölolvasni, szóról szóra végigélni. Prédikátori hangja, melyet gátlástalanul állított a hatás szolgálatába, millió és millió angol és amerikai számára maga a költészet hangjává változott.”
Noha a mi tapasztalatunk és gyakorlatunk más, és noha világtapasztalat, hogy az irodalom terjesztésének fő eszköze továbbra is a könyv, a folyóiratirodalomban észlelhető hangsúlyeltolódások – ezekről egyszer már más összefüggésben említést tettem – arra figyelmeztetnek, hogy ne becsüljük le a „mass media”-kat. Hiszen a tömegekhez szólnak, és mi irodalmunkkal ugyancsak a tömegekhez kívánunk szólni.
Megjelent A Hét I. évfolyama 4. számában, 1970. november 13-án.