SIRÁLY. Évenként azonban egyszer beüt a bombasiker! Idén Richard Bach fogta meg az isten lábát, több mint egymillió példányt adott el eddig Jonathan Livingstone Seagull című kisregényéből, ami a sikerszakértők szerint a legnagyobb keménykötésű könyvrekord az Elfújta a szél óta, s természetesen jóval maga mögött hagyja a Love storyt, amelyről itt már a kutya se beszél. A szerző tavasszal több tévéshow-ban fellépett, utána könyvéből naponta hatvanezer példány kelt el. Már készül a film is.
De bármekkora lenne is a siker, törvénye szerint csak a következő bombáig tart, azután elfelejtik, mint bármely mosóport vagy elektromos borotvahabverő gépet. A Publishers’ Weekly, noha a kiadók lapja, limonádénak nevezte (icky valójában annyit tesz, mint túl édes, édeskésen érzelgős, vagyis giccs), a könyvről és szerzőjéről mégis ötoldalas, úgynevezett címlapsztorit közölt a Time, amely értékes könyveket általában negyven-ötvensoros recenziókkal intéz el. De a siker külön kategória, semmi köze esztétikai értékhez, egyet jelent a pénzzel, amelyet édesmindegy, hogy mivel is csinált a szerencsés fickó, csak éppen a könyv esetében a pénzfétis oly módon működik, hogy azt a könyvet, amellyel ekkora summát lehet keresni, mintegy kötelező elolvasni. De legalábbis megvenni.
Richard Bachról ma már mindenki tudja, hogy csak a zsebkönyvkiadás jogát 1,1 millió dollárért adta el, villát vett Kaliforniában stb. mindent lehet! – tekint rád szúrós szemével, szélben lobogó hajával az egykori sportrepülő és repülősportlap-szerkesztő, mint ahogy könyvének hőse is ezt hirdeti, a Jonathan Livingstone nevű sirály, aki fölfedezi a határtalan repülés titkát és mindenkit készségesen beavat titkába. „A szabadság a tied, igaz valódban hordozod – mondja Jonathan – itt és ma, és senki sem tud utadba állni. Ez a Nagy Sirály törvénye”. Vagy másutt: „ Ahelyett, hogy erőnket arra vesztegessük, hogy a halászbárkákig repüljünk és vissza, tanuljuk meg életünk értelmét! Kiemelkedhetünk a tudatlanságból! Szabadok lehetünk! Megtanulhatunk repülni!” Az ember az első oldalak után Eric Knight keserűen bűbájos Sam Small-jára gondol, de hát ez megint csak olyan üresjáratú irodalmi reflex, hiszen az éppen a rendkívüliség elviselhetetlenségének tragikumát ábrázolja a sikergépezetben, míg ez a mi Jonathanunk, egy kis ókeresztényi és hindu filozófia elegyével, éppen fordítva, a siker lehetőségét hirdeti, a kispolgári szürkeségből való kiemelkedés titkának hétpecsétes zárát töri fel. És megint és újból, a giccs összváltozatainak vastörvénye szerint, minden oly egyszerű: „Azt mondod, tudok repülni?” – kérdi a kicsi sirály, aki eddig csak a halászbárkákra és a zsákmányra gondolt. „Azt mondom, szabad vagy!” – mondja Jonathan, és a kicsi sirály fölrepül a végtelen egekbe. Így röpköd hát cukrozott szárnyakkal a végtelennek tetsző sikerpiac fősodrában a csehovi találattól egykor leterített sirály, amíg csak le nem olvad szárnyairól az édes máz. Egyelőre darabja hét és fél dollár. A zsebkönyvkiadás ugyanis még nem jelent meg.
NO ÉS A KÖLTÉSZET? A régi vicc szerint az idős hölgy álmodozó szemekkel állt meg a szőrmeüzlet előtt, és egy asztrahán bundára mutatva, azt mondta férjének: „Nézd, drágám, olyan szép, mint egy költemény”. Mire a férje belékarolt, és továbbindulva azt mondta: „Ugyan drágám, ki olvas manapság verseket?” Valahányszor csak elmondtam itt, a vicc osztatlan és sóhajokkal elegyes sikert aratott. A sóhajt rövid megjegyzés követi: „Verseket? A költők.” Mások meg hozzáteszik: „A kritikusok.” De megint mások erre föl hevesen tiltakoznak. Tapasztalatom szerint a kör még átfogja az irodalmat és nyelveket tanuló egyetemi hallgatókat és a tanárokat. Voltak kivételek, Ginsberg, Ferlinghetti, Corso, de a hullám elhalt. A költészet e körben vagy körökben él és hat, nehéz megmondani, mekkora a kör átmérője, sok az egyetem és sok az irodalmár, de persze az összlakossághoz mérten a versolvasók száma elenyészően kicsi. És persze rengeteg költő. És milyen jók! Azt a viszonyt azonban, ami a mi költészetünk és az olvasók között fennáll, hiába is keresnők itt, versköteteink példányszáma abszolút számokban is rekord értékű. Azt már otthon is érzékeltem, hogy ritka kivételekkel a jelenkori költészetnek itt nincs országos hatóereje, ez persze azzal is magyarázható, hogy az amerikai valóság a maga kontinentális méreteiben korántsem egységes, a nyugati vagy a keleti partvidék életkörü lményei meghatározóan elütnek a déliektől vagy a középnyugatiaktól. Mindig is tudtam a New York-i iskoláról, a chicagóiról vagy a kaliforniairól, de messziről persze átláthatatlan volt, mennyire töredezett az összkép (persze egyben mennyire sokszínű is, értékben és fűzfasípolásban egyaránt). Szinte minden egyetemnek megvan a maga folyóirata és könyvkiadója, megszámlálhatatlan a sokszorosított költészeti lapocskák száma, olyannyira, hogy át sem tudtam mindahányat még lapozni sem az itteni egyetemi könyvtár egyébként igen gazdag folyóiratosztályán. Itt Iowa Cityben is megjelenik egy irodalmi folyóirat (The Iowa Review), negyedévi, mint a legtöbb hasonló arcélű, nem csak helyiek közölnek benne, de egyébként is vendéglátó városkánk amolyan irodalmi szigetnek számít, az egyetemnek van egy kara, a Writers Workshop, mely valóban irodalmi műhely (ennek egyik ágazata a mi nemzetközi programunk is), azzal az amerikai különlegességgel megtetézve, hogy a fiatal (vagy bármilyen korú) irodalmár, aki lepengeti a taksát, a kötelező szemeszterek elvégzése és a vizsgák letétele után egyetemi végzettséget is szerezhet. Írók és költők tanítanak itt valamit, amit természetesen ők is megtanulhatatlannak tartanak, vagyis íróságot, de valójában irodalmi műveltséget és jártasságot, amire, az amerikai középiskolai rendszert szem előtt tartva, annak, aki itt íróságra adja a fejét, ugyancsak szüksége lehet. Mert abban szinte mindenki egyetért, hogy az irodalomtanítás a középiskolákban teljesen hatástalan, se ismereteket nem alapoz, se kedvet nem teremt az olvasáshoz, se ízlést nem alakít, illetve pontosan olyan ízlést teremt, amely azután viszolyogva idegenkedik az igazi irodalomtól. A költő tehát mindenekelőtt erre az egyetemi világra számíthat olvasóira gondolván, ha a költőnek egyáltalán szüksége van olvasókra: mert keserű és szegényes vigasztalásul ez divatozik itt is, mint másutt is, mint jó ideje már mindenütt, ahol e hasznos fölöslegesség haszontalanná vált, mert képtelenség áruvá változtatni. Valóságos eseményszámba megy, ha egy költészeti estre, találkozóra húszan-harmincan eljönnek; nevesebbek, csemegeként vonzó külföldiek persze nagyobb közönséget vonzanak, mégis én valahányszor csak részt vettem ilyen találkozókon, szorongva számlálgattam az érdeklődők számát, és gondolatban a mi otthoni sűrű termeinkkel vigasztaltam a fölolvasót. Versolvasó kalandozásaimban sok régi ismerős újabb versére bukkantam, sok új vagy eleddig számomra ismeretlen költőre is, s most eddigi élményeimet summázva nem csodálom, ha a költészet itt képtelen kitörni önköréből. Nem a kísérletezőkre gondolok, a konkrét versek ügyes kezű szerkesztőire, ők valóban a műhelyhez tartoznak. A többiekre, akik ezer változatban az ellenképét teremtik meg annak, amit az életforma tudatokba rögzített közképének nevezhetünk.
MERT MONDJUK itt van például a már otthonról ismerős Louis Simpson, találomra lefordítom egy hatsorosát, melynek címe In the suburbs (és itt a külváros ismételten az amerikai valóságot kifejezvén a középosztály negyedeit jelenti): „Nincs kiút. / Arra születtél, hogy elvesztegesd az életed. / Hogy ezt a nyárspolgári életet éld. / / mint előtted mások, / akik arra születtek, hogy a templomba / menjenek énekelve.” És itt van például egy számomra új költő, Frank O’Hara, aki Ave Maria című versében arra biztatja Amerika anyáit, hogy engedjék gyerekeiket moziba járni. „Mert jó a friss levegő, de mi lesz a lélekkel, / annak kell egy kis sötétség és be is heged az ezüstös képek láttán, / s ha majd olyan öregek lesztek, amilyennek lennetek kell, / nem fognak gyűlölni benneteket / amiért nem ismerhették meg azt a varázsvilágot / valamelyik vasárnap délután vagy éppen amikor lógtak az iskolából…”
Minden költő meg kell hogy hódítsa a maga világával a világot, és tudva tudjuk, hogy ez sohasem könnyű, hogy zene és nyelv és mondandó és mi mindenféle szabálytörő erő kell ahhoz, hogy ez a hódítás megtörténjék. De kell hozzá meghódítható közeg, ellenálló, de végül magát megadó, amely meghódíttatva új szabadságra lel. A lírai pillanatkép az éneklő menetben templomozó nyárspolgárról vagy a gúnyoros-érzelmes biztatás a mozibajárásra, olyannyira más látomás arról a világról, amelyben látszat és lényeg között meghúzódik a képernyő színesen vibráló válaszfala, vagy ahol a dolgok igazi képét eltakarja a végtelen boldogság önkívületében repdeső csodamadarak szárnya, hogy a való dolgok költői képe érthetetlenné válik. Hiába fordul dühödten és sértetten a költő „koholt szeszek”-hez, vonul el elvontságaiba, kéjelegvén szinte kínjaiban, új nyelvet teremtve, hogy ne is érthessék, új versképet, hogy az értetlenek meg se fejthessék rejtélyeit… Hiába minden önkínzás, az amerikai költő is azt szeretné, ha szeretnék, hogy látva lássák. Ahány valamirevaló verset eddig csak elolvastam itt, de főként az egész, ahogy így most valamelyes összképpé kristályosodik, mind a magány fölpanaszolása, a magányra ítéltség elleni lázadás költészete, „örökké a teljes üresség / se arca se háta / betéve ismered már / nincs szükség ajtókra / ezt sugározzák a fák a zászlók / a leomlott falak ablakai / zaj rohan a maga útján / mit is tanulhatsz ebből” – írja W. S. Merwin. Mi egyebet, ha nem választ, együtt-háborgó egyetértést vár visszhangként Galway Kinnel, amikor fölkapja és így folytatja a whitmani motívumot: „És hallom / a dombon át / Amerikát dalolni/ sokféle dalait hallom (…) / a tévé recsegésében bűzlő testeket, / a katona lépteit, / aki teli torokból ordít eszeveszetten, / amint megmérgezi, felgyújtja, megtapossa és szíven döfi / a világ rizsföldjeit.”
SOHA még nem olvastam életemben annyit az elidegenedésről, mint ez alatt a három hónap alatt itt Amerikában, de nem filozófusok vagy társadalomtudósok könyveiben, hanem a lapokban, még a legeldugottabb kisvárosi újság vezércikkeiben, még a választási beszédekben is. Az alienation valósággal nemzeti fogalommá vált, mindenütt előfordul, ahol a mai Amerika gondjait felsorolják, valahol Vietnam és a faji kérdés között a helye. Más kérdés, hogyan értelmezik, de önmagában is jellemző, hogy megrögzötten beszélniük kell róla. Talán abban reménykedve – akár a lélekgyógyászhoz járó beteg –, hogy kibeszélhetik a bajt. A mai amerikai költészet pezsgése-bizsgása viszont korántsem a tudatalatti sebeket tárja fel csupán, hiszen a költészet maga az eleven lázadás az elidegenedés ellen. És ha a miénktől elütően az amerikai költészetnek sohasem volt szerepe a nemzet történelmében, mai gyakorlatai talán azokat a szellemi izomzatokat gyúrják acélossá és lazítják ruganyossá, amelyekre valamikor szükség lesz a szerep betöltéséhez.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 4. számában, 1973. január 26-án.